Új Szó, 1975. október (28. évfolyam, 231-257. szám)

1975-10-05 / 40. szám, Vasarnapi Új Szó

l/nli liatá'rban, időtlen füzek közi de- K0K ren8 a2 ifjúság. Tömbö] Péter hanyőr ifjú6úga, mely reggeli párával száll fel a fáradt kaszálókról, és elkeveredik a felhőkkel.

Harmatos csend.

Az öregember megáll a íolyónál, s ezüst keszegekre gondol. Egy egész füzérre való keszegre, melyet a horgászbot mögött guggoló fiú emel ki a parti sás közül. A keszegről nedves fény csorog. A fiú egy szál klottnadrágban. A teste olajbarna, meztelen talpa kőkemény. A távolban karikásostor zendül. Mint az égzengés. Erre a hangra a felhők Is Összehúzzák magukat. A fiú fölpattan, horgászbotját a sás közé rejti, és fejest ugrik a folyóba. A közepe táján bukkan fel, válláról csorog a víz és a fény.

Az öregember karja meg-megrándul. Érzi a fiú mozdulatait és a Rábca bár-' sonyát. Tudja, hova igyekszik ... Behunyja a szemét.

Mire a második kondulás Ideér, a fiúnak szárnyai nőnek. Nagyapja hívja, a király.

Aranygulya, fényes szőrű komondorok, szíves, inas bojtárok. Lombsátor köaepén a nagyapa törökülésben. A bajusza a mellére hull. Mellette félelme tes-szép karikásostora, szemkápráztató csillagokkal a nyelén. Mozdulatlanul ül, feje körül gyémánthögölyök röpködnek. Mintha nem látná az unokáját, aki majd hetvenévesen is hozzá hasonlóan képzeli az istent. Türelmesen várakozik. Egy óra. Két óra. Fél nap. A sá- tor fölemelkedik a fák koronájáig, alig észrevehetően lebeg, mint a legelő fölött a hőség. Egyszer csak megmozdul az óriás bajusz, megszólal a karikás- ostor-zengésű hang. Üzenet Kapuvárra az intézőnek. Vagy a szomszéd számadónak. Két kurta mondat. A fiú gyorsan elismétli az üzenetet, majd nekivág a Hánynák. Előfordul, hogy két nap, két éjszaka úton van. Ilyenkor a legboldogabb. Madártojást iszik, halat süt, pásztorokkal, rabsicokkal hál. Ügy ismeri a vidéket, mint a tenyerét. Az embereket is. A hanyiakat, akik, ha meglátják, kérdik: mit ennél, gyerek? És a tarisznyájába sült fácánt, szarvashúst, rozscipót raknak. Kulacsát friss vízzel vagy hűvös savóval töltik meg. Tudják, hogy az öreg küldönce, hogy fontos dologban jár. De erről nem kérdezik.

Az öregember mozdulatlanul nézi a finom párából elősejlő arcokat, amelyek pillanatok alatt eltűnnek.

Karikásostor kondul tompán, mintha a föld alól jönne a hang. Az évszázados füzek sokatmnndóan hallgatnak. Tömböl nagyapával együtt temették el a karikást, ütvén pásztor zokogott a sírnál. Ötvenen versengtek a karikásért. Volt, aki két üszőt ígért érte. Hiába. A számadó kívánsága szent volt. Hol is temették el? Osliban. Szigeten vagy Kapuváron?

A füzek törzsére föl van vésve a hány iák története. Mindenkiről minden. Ha valakinek szeme volna ezekhez a jelekhez, messzire világítana a bölcsessége.

Már elsimultak benne a dühök, a dacok. Nem haragszik senkire, nem akar senkitől semmit. Nincs terve. Nem sok ideje lehet hátra, bár úgy tűnik, tegnap úszta át a folyót. Talán a sás között még megtalálná a horgászbotot és a fflzvesszőre felfűzött keszegeket.

Valamelyik fűzfára az ő élettörténete is föl van vésve. Már kevés kell hozzá, vége lesz nemsokára ...

Elindul Hosszúdomb felé. Komótosan, tekintélyesen lépked. Szolgálatban van. ötven éve ő a hanyőr.

t f ♦

Somi János kezében kőműveskalapács. A haja, szemöldöke vakolatportől fehér. Bontja a házát. Szakszerű, biztos mozdulatokkal.

Az udvaron cserepek, téglahalmok. Piros cserepek, piros téglák. Épek A gerendák, deszkák, lécek szinte újak. Fenyőillatuk van. Semmi vályog, semmi korhadás.

Jó föld, viruló kert, erős fák, egész séges gyep.

Csillog a drótkerítés. Minden egészséges, új, vagy majdnem új.

Szél fúj a Csikós éger felől. Itt mindig fúj a szél.

A hanyőr megáll a kapuban.

*— Adjisten, János.

Az elnök fölegyenesedik, az arcán árnyakkal telnek meg a mélyedések.

— Adjisten, Péter bátyám.

— Hát eljött a nap ...

— Eljött.

Somi János lesújt a kalapáccsal.

A hanyőr hallgat. Egy pillanatig Ignác számadót látja, amint hunyorogva áll a tavaszban, a bundáját meg-megló- dítja a szél.

Most őszi illata van a szélnek.

Somi János ránéz.

— Amit itt lát — mondja nehézkesem —, az a fiatalságom. Huszonöt éves koromban hordtam ide ezeket a téglákat, cserepeket, s úgy ügyeskedtem, hogy mindenből a legjobbat szerezzem meg. Ha a közelben nem volt kedvemre való építőanyag, befogtam a lovai- - mát, és addig mentem, míg nem talál- tem. Ahogy a nagykönyvben meg volt inm, úgy «stnáltam ta naiadextf Késfigyelemmel kopogtatja a téglákat, s minden kalapácsütés után szürkébb a haja, sőtétebbek a mélyedések az ar- cáp. Mintha percek alatt éveket öregedne.

Félvállról szól:

— Volt idő, amikor te is másként beszéltél . ..

— Most pedig így beszélek — csattan az asszony hangja. — Már légen így beszélek magamban . .. Elegem van a pusztából.

— Miért haragszol rá ennyire? — kérdi a hanyőr fakó, elnéző mosollyal, mintha egy durcás gyermekhez szólna.

— Miért? Mert sokat voltam itt egyedül. Érti? Egyedül! Különösen, amióta az uram tsz-elnök . Azok a szörnyű téli délutánok . . . Még álmomba se jöjjenek vissza. Ha már nem bírtam a csendet odabent, kijöttem ide a kapu elé, hátha látok egy arcot, hallok egy hangot ... Az ember valahol gyűlésen, a gyerekeim iskolában, kollégiumban, jobbra hó, balra hó, esetleg valamelyik öreg, aki már a szomszéd kapujáig sem lát el ... Álltam a szél torkában, s tudtam, hogy hiába tekintgetek jobbra, balra, hiába fagyoskodok, minden hiába van . .. Olyankor azt kívántam, süllyedjen el Hosszúdombi Süllyedjen el mindenestül!

mozáshoz, etetéshez. Gyerekkora óta a munka formaruháját viseli. Örökké szolgálatban volt, mint pásztor elődei, akik évente egyszer, húsvétkor hagyták el a pusztát néhány órára a nagymise miatt. A jószág az istennél is nagyobb úr. Rabszolgatartó. És Hosszúdombon mindig sok volt a jószág. A tsz megalakulása után Is két-három üsző, egy- egy bika, három-négy disznó, malacok, süldők, rengeteg baromfi követelte a napi szolgálatot a háztáji gazdaságok bán.

A gazda sután me-gömeU a Karját.

— Talán nézzünk körül a portán,

— Jó — bólint a zsiguiis. Mén jtink.

Nesztelenül nyílik az istállóajtó. s van ebben valami ünnepélyes. A két öreg előretessékeli a vendéget, aki nem érzi ezt megtisztel tetéznek. Szórako zottan nézi a falakat.

A tágas, meghökkentően liszt« is tállóban egyetlen telién.

— Az utolsó — sóhajt a gazda.

— Héthónapos vemhes, naponta húsz liter tejet ad — mondja az üregasz szony.

Az öreg Bujtás maga elé mered.

— Volt idő, amikor tizenhárom mar ha állt ebben az istállóban.

— És két gyönyörű lovunk is volt — teszi hozzá siránkozó hangon a fel« sége.

— A régi gazdák azt hitték, hogy a cseléd nem tud gazdálkodni. Mi megmutattuk nekik

— Megmutattuk ... — töröli a sze mét az öregasszony

— Még cselédkoromban is előfordult, hogy én adtam kölcsönt a szigeti gaz dafiúknak — mereng az öreg Bujtás.

— Azok nem kaptak otthonról semmit. Csak lophattak. Nekem akkor is volt miből adnom, mert a kevéssel is jól gazdálkodtam.

A figyelem középpontjában újra a tehén.

— Ezt magunkkal visszük Csornára. Ott is van istálló.

A sertésól az udvar végében van, néhány méterre a kertajtótól. A gazda kiengedi a hízót.

— Kíváncsi vagyok — hunyorít —, hány mázsásnak becsüli.

A disznó csaknem betölti a kifutót. Megdöbbentő látvány.— Na? — ragyog az öregember arca.

— Négy mázsa — mondja a zsiguiis elképedve.

— Csak három és fél.

Csend.

— Mi ilyen állatokat neveltünk igazgatja kendőjét az öregasszony.

A zslgulisnak a nyelvén van, hogy egy százkilós bacon hússertést nem adna egv ilyen zsírszörnyetegért, de nem szól Miért is szólna? Hatvanezer forint potom pénz ezért a portáért. De valószínű, olcsóbban is megkaparinthatja. Mondjuk, ötvenezerért...

A két öreg gyönyörködik. Egy percre megfeledkeznek fájós lábukról, elnyűtt derekukról. Megfeledkeznek arról., hogv eljött az utolsó óra. Az asz- szony botra támaszkodik, a gazdán melleskötény. Nézik az állatot, e2t a túlhizlalt, ijesztő példányt. A hanyőr pedig őket nézi. Tisztes távolból. Soha ilyen élés lényben.

Sietnek szegények, gondolja szomo rúan. Várja őket a csornai temető.

ze meg ezt a tetőszerkezetet... A .., Látja, a pajtát már lebontottam.

Sóhajt.

— Elsőnek azt.

— Szép pajta volt — mondja a hanyőr.

— Az. Majd fölállítom Szigeten.

Az öregember arcán felhő.

— Szigeten... — módja csendesen, szinte magának.

— Talán meg tudom még egyszer csinálni.

— Biztosan meg tudod ... Te még még tudod ...

— Majd megnézi, Péter bátyám.

Az öregember nem szól. Nézi a pajta helyét és a nagy halom deszkát.

— Nemcsak magamnak építettem ezt a portát, Péter bátyám, hiszen maga tudja. Akkoriban én erősen hittem, hogy itt majd kétszáz év múlva is Somiak fognak élni. Hittem. A nyakamat tettem volna rá. és azt mondtam magamnak: olyan fundamentumot csinálj, hogy megemlegessenek érte az ivadékaid. Beleadtam apait, anyait . . . Rosszul tettein. Mert ha most ócska házam volna, legalább vigasztalhatnám magam. Ne sajnáld ezt a vityillót, mondogatnám Itt, bontás közben, hiszen az első markosabb szél úgyis lekapná már a tetejét.

Az öregember a fákat figyeli. Az epret. A diót. Az almafákat. Milyen rémültek, gondolja.

— Gyermekkoromban sokszor hallottam az apámtól — folytatja az elnök, hogy Hosszúdombot akkor sem bírta elfoglalni a vadvíz, a mocsár, amikor a Hanság még igen nagy úr volt. S lám, amit az öreg Hány nem bírt megtenni évszázadok alatt, azt megteszik majd a szövetkezet erőgépei néhány óra alatt... Elfoglalják a házhelyeket, az udvarokat, gyerekkorunk búvóhe lyeit, s ahonnét az apám nézte a nyugovóra ballagó napot etetés után, ott majd árpa nő vagy kukorica. És száz év múlva senki sem fogja tudni, hogy Hosszúdombon valaha emberek üllek ki esténként a házak elé.

— Te küldöd a gépeket — mondja az öregember.

— Én vagyok az üzemegységveze- tő...

legyint, elfordul, folytatja a munkát.

Ekkor lép ki a felesége az üres konyhából. Valamit hallhatott a beszélgetésből, ez látszik az arcán.

— Alig várom, hogy végezzünk — szól epésen. — Akkor lássam megint Hosszúdombőt, amikor a hátam közepét. — Kihívóan néz az urára.

Az elnök hallgat. Az asszony pedig beszélni akar. Veszekedni, megbotránkoztatni.

— A pusztai élet nem embernek való — mondja keményen.

A férjének szeme se rebben. Odaadó

Az arca vörös az indulattól. A szeme körül kék folt. A padlás bontása közben ütötte meg egy lécdarab.

Bordó Zsiguli döcög a dűlőúton. Vevő érkezett a szomszédba, Bnjtásékhoz.

— Hatvanezret az egészért. A pajta kivételével.

— Kicsit sok. Nem házról, hanem építőanyagról van szó. Bontani kell. Szállítani.

— Ha ez a ház Csornán volna, háromszázezer forinton alul nem adnám.

— Csakhogy ez a ház Hosszúdombon van.

— Akkor is hatvanezer. És a pajta nem eladó. Azt visszük Csornára.

A hanyőr lélegzetvisszafojtva áll a tornácon. Árnyéka a kövezeten, az öreg Bujtásé mellett. Egyforma árnyak.

A zsiguiis — zömök, középkorú férfi

— vállai von. Megcsörgeti kulcsait, s azt mondja, egyedül nem dönthet. Meg kell beszélnie a dolgot a feleségével. Ráér.

A gazda viszont nem ér rá. Fáj a háta, a melle, nehezen hajol, fullad. A felesége alig tud már járni. Botja most Izgatottan kopog a tornácon.

Szép, tágas tornác, gondolja a zsigu- lls, táncolni is lehelne itt.

Az öreg Bujtás kezefején lila, dagadt erek, a tenyerén mély, fekete repedések. Ceigruhát, melleskötényt visel. Munkához van öltözve. Ganézáishoz, alAmlkor Pétert az állomásra vitte, llosszúdömb földje meg-megremegett. Elfordította a fejét. Nem akarta látni az erőgépeket.

Csornán rábaközi perecet vásárolt az unokájának.

Mielőtt a fiú fölszállt a vonatra, szó rosan magához ölelte, életében először. Aztán a lángoló napot nézte. Nem integetett, nem Is nézett a vonat után.

Bement egy vendéglőbe, öt liter bort rendelt. Cigányzenekar muzsikált. Mu látni akart, ahogy a hanyiak szoktak régen. Ahogy Tömböl Imre a Koronában, amikor karikásával kihajtotta onnan a járás egybesereglett főjegyzőit.

— Valami ételt parancsol? — kérdi a pincér.

— Nem.

A zenekar hosszú szüneteket tartott. Észrevette, hogy a fiatal prímás olyan kor félrevonul az egyik asztalhoz olvasni. Megmérgesedett, odament hozzá.

— Hát te mit csinálsz itt?

A fekete prímás mosolya hófehéren csillogott.

— Látja. Olvasok.

— Mi az istent...

— Földrajzot.

■— Földrajzotl

— Gimnáziumba jőrok, esti tagozatra.

Visszament az asztalához, kifizette a2 öt liter bort, amihez hozzá se nyúlt.

Csornától Szigetik félálomban ült a szekéren.

Hosszúdomb földje már nem remegett, az erőgépek elmentek.

Megállította a lovat, lekászálódolt az ülésről. Elindult a harangláb felé. Egyszer csak megtorpant, a lába földbe gyökerezett.

Mind a négy ház állt. A kémények füstöltek, az ablakok opálosan ragyogtak. A széles gyepen gyerekek bukfenceztek ... És fújt « szól... A Hány szivéből kelet felé.