Új Szó, 1975. október (28. évfolyam, 231-257. szám)

1975-10-19 / 42. szám, Vasarnapi Új Szó

GEORGIJ SZOKOLOV:

(Részlet)

Dubrovin cigarettával kínálta öcs- csét. Szergej rágyújtott; arcán látszott, bogy a gondolatait rendezgeti.

— Arról, hogyan harcoltunk tavaly Kunyikov zászlóaljában, most nincs értelme beszélnem. A történet attól a naptól kezdődik, amikor kiürítettük Novorosszijszkot. Egységünket a fasiszták a partig szorították. Három napon át verekedtünk. A negyedik nap estéjén megjelentek a tankok. Előmásztam a sziklák közül, és kilőttem az egyiket. A másikat is megközelítettem .. . aztán semmire sem emlékszem tovább. Éjszaka tértem magamhoz. Körös-körül csend. Egy tank lánctalpai közt feküdtem. Először nem értettem a dolgot. Később kiderült, hogy a harckocsit mégis kilőtte valaki, s én sebesülten alá ja buktam. A fiák azt hitték, végem. Éjszakáig tartották magukat, aztán iöttek a naszádok, felvették őket.

— Én is ott voltam — sóhajtott Dubrovin.

— Látod — mosolyodon el keserűen Szergej —, nem is sejtetted, hogy az öcséd is ott fekszik egy tank potroha alatt.

— Az ördög vigye ell ... Folytasd.

— Körülnézek: sötét van és csend. Se orosz, se német beszédet nem hallok. Valahogy levergődtem a partra, gondoltam, találok valakit a mieink közül. Db senkit se találtam. Ogy, ahogy voltam, ruhástul befeküdtem a vízbe. A víz felfrissített, mindjárt jobbau éreztem magam. Csak a szívemet ülte meg a tudat, hogy egyedül maradtam. Már arra gondoltam, hogy átúszom az öböl túlsó partjára. De hát megsebesültem a bal karomon, a fejemen és a mellemen. Annak sem volt értelme, hogy ott maradjak: tudtam, ha a németek meglátnak élve, széttépnek. Először is be kötöztem magam. A zsebemből elővettem a sebcsomagot, levetkőztem, belebújtam a vízbe. Te is tudod, hogy a tengervíz fertőtlenít és elősegíti a gyorsabb gyógyulást. Aztán bekötöztem a sebeimet, felöltöztem, pár gránátot, géppisztolyt, revolvert magarahoz véve, elindultam.

— Hová?

— A hegyekbe. Hátha partizánokra találok, s az ő segítségükkel átjutok a mieinkhez. Egészen hajnalig mentem. Ahogy világosodott, kerestem egy bokros helyet, s egész nap ott feküdtem. Este megint útnak indultam. Irány a Markhot-szoros: a harci zaj után ítélve, ott voltak a mieink. Jókora kerülőt kellett tennem, de ettől nem féltem. A második éjszakán négy fasisztába ütköztem. Végeztem velük, de magam is szereztem egy golyói a lábamba. A gyaloglás egyre nehezeb- , bő vált. Ráadásul a bakancsom talpa is levált. Az ingem ujjával kötöztem fel. Ismét világosodott, de úgy határoztam, hogy lesz, ami lesz, nappal is folytatom az utat.

Elnyomta a cigarettáját, s újból rágyújtott.

— Annyi mahorka után nem tudom abbahagyni... Szóval... megyek tovább, a sebeim égnek, szörnyen ineg- szoinjaztam. Szerencsére rábukkantam egy forrásra. Leültem, teltittam magam, és nyomban elaludtam. Mikor felébredtem, egy embert látok magam mellett ülni. A revolveremhez kapok, de ő csendesen leint: „Együvé tartozunk, fiam.“ Beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy erdész. „Kivezetlek innen“ — azt mondta. Megkínált dohánnyal, kenyérrel, szalonnával. Ettünk, aztán felkészültünk az útra. De az erdésznek nem sikerült kivezetnie. Alig néhány lépést tettünk a forrástól, rátértünk az ösvényre, és — mit ad isten — két német jön szembe lóháton. Az első azonnal kilőtt ránk egy sorozatot. Az erdész elesett, nekem sikerült egy tölgyfa mögé ugranom. Az elsőnek odapörköltem a géppisztolyommal, a másik elvágtatott:. Oda- »negyek az erdészhez: hát megölték a gazemberek. Eltemettem, aztán a halott fasisztáról levettem a csizmát, tielhúztam, majd bevetettem magam m «nM

Szergej szeme elködösödött. össze szorította sápadt ajkát maid legyin tett.

— Szóval kilenc napig mentem egy folytában. Amikor átcsúsztam a fronton, megint szereztem egy golyót, a csí- pőmbo. Mégis átmásztam valahogy. Borzalmasan nézhettem ki: a mundérom csupa rougy, fejemen, lábamon, mellemen mocskos kötés. És persze mint egy-két lábon járó csontváz, csupa csont és bőr. Kórházba küldtek, ott aztán befoltozták rajtam a lyukakat. De ez már nem érdekes ..

— Hát igen... — szólalt meg elgondolkodva Dubrovin. — Neked is kijutott bőven. — Tisztelettel nézett az öccsére. Idősebb testvér lévén, mindig gyámkodott fölötte, sőt, egy kicsit leereszkedően kezelte. Hat évvel volt idősebb nála. Még dajkálta is, később tanácsokkal látta el, szidta, ha szükségesnek tartotta, néha még meg is rakta. Mikor Szergej bevonult a flottához, gyakran meglátogatta a hajóján, atyáskodva érdeklődött az előmenetele felől, azt gondolva, hogy még mindig szüksége van az ő gyámkodására. De most Dubrovin főhadnagy egészen más szemmel nézett rá. „Nem is vettem észre, hogy megfér- fiasodott“ — gondolta, s eszébe jutott a régi Szergej, az a kicsit szégyenlős kölyök, aki a csillagászati könyveket bújta, és navigátor akart lenni egy tengerjáró hajón.

— Az öregeknek megírtad?

— Nem — válaszolt élénken Szergej. — Csak annyit, hogy volt egy kis sebesülésem, és hogy kórházban vagyok.

— jól tetted. Apa kemény ember, Caricinnál megedződött, de anya ... tudod, hogy gyenge a szíve.

— Minek is annyit beszélni róla?

— vonta meg a vállát Szergej.

Még a bátyjának se mondott el mindent, például azt, hogy az ulolsó két napon már csak mászott, de még így ts belezuhant egy szakadékba, és

hogy már a búcsúlevelet is megírta a szüleinek.

— Örülök. Szerjozsa, nogy nem töj’t meg a sok szenvedés — szólalt meg ívan, s kezét öccse vállára tette. — Büszke vagyok rád.

Szergej összevonta a szemöldökét.

— Hogy nem törtek meg a szenvedések? ... Hát nem. Csak valahogy gonoszabb lettem. Én láttam a háború igazi arcát! Sok mindent láttam. Elmondok egy epizódot. Kimentem az útra, s megláttam egy magas tölgyfát. Egy fiatal lány volt hozzákötözve szögosdróttal, anyaszült meztelenül. A nyakában tábla: Partisanin. Melle, hasa tele szuronyok nyomaival. A tölgyfa közelében találtam egy széttépett diákigazolványt. Ludmila Szolniskina. Talán nem is volt partizán, csak a megszállt területről akart elmenekülni. Most is magam előtt látom: szép, sudár, fiatal lány volt... Agyonszurkálták. A gazemberekI Mihelyt eszembe jut, elönti a vér az agyamat... Ogyesszában ott maradt Válja Mironyec, Tudod, szerettük egymást ... Lehet, hogy vele Is ezt tették? Ha erre gondolok... Az isteníti

Szergej a fogát csikorgatta, s öklével az üveglappal borított asztalra csapott. Az üveg elrepedt.

— Szergej!

A fiú egyszerre magához tért, és elvörösödött.

— Ne haragudj. Iván!

— A tengerészek tudnak uralkodni magukon.

— Látod, mégis néha a felszínre tör. Azt hiszem, ideje mennem ... Lehet, hogy a te naszádodra kerülök?

— jó volna.

Mindketten felálltak.

— Búcsúzzunk el — szólt Iván.

Megölelték s némán megcsókolták

egymást. Aztán kezet szorítottak. Szergej felment a fedélzetre, ügyesen a mólóra ugrott, s elsietett.

Dubrovin a törzshöz ment. Egy óra múlva visszatért. A hajóra lépve, a

AI.MAS1 RÖBKRT illusztrációja

tat felől hangos beszédet hallott. Az ott ülő matrózok élénken vitatkoztak valamin. Dubrovin odament hozzájuk, és megkérdezte:

— Miről folyik a vita?

— A hősiességről, főhadnagy elv- társ — emelkedett fel Alekszandr Da vidov gépész, a naszád párttitkára.

— Arról vitatkoztunk, ml a hősiesség, hogyan kell értelmezni.

Dubrovin a gépész széles arcába nézett a szemében v'dám csillogás) vett észre.

— Érdekest És bogy Került szóba?

— Az ön fivéréről — válaszolta a gépész. — A fiúk -mind egyetértettek abban, hogy hősként viselkedett. Erre egy szárazföldi alak nzt mondja, hogy Szergej csak a bőiét mentette, és hogy nincs itt szó semmiféle hősies ségről. Ez csak az életösztön.* Szóval ezzel kezdődött...

— Honnan ismeri őt?

— A „matróz-adóból“ — nevetett » gépész, majd komolyan tette hozzá:

— A naszádosok jóban vannak Kunyikov csapatával. Tőlük tudtuk meg.

— Értem ...

— Engedjen meg néhány szót — kérte Konopljov fedéízetmester.

— Tessék.

— Én azt hiszem, ha Szergej a bő lét akarta volna menteni, akkor a túlsó parton marad, s behízelgi magát a németeknél. Azok biztosan szívesen fogadnának egy szovjet tengerészt. Kogy miért, érthető. Miközülünk eddig még nem került ki áruló. De Szergej a halállal Is szembeszállva, inihozzánk igyekezett, bízott benne, hogy életben marad, és újból harcolhat. De nem is ez a dolog lényege, főhadnagy elvtárs. Ennél mélyebbre ástunk. Ki érdemli meg azt, hogy hősnek nevezzék? Először megállapodtunk abban, hogy aki az életét kockára teszi.

— És azután?

— Azután elálltunk ettől a megfő galmazástól.

— Miért?

— Nem fedi az igazságot. Pernyakov összezavarta az egészet. Merthogy ő történész. Majd a párttitkár elmondja,

— Mondja el Inkább maga Pernya kov — javasolta Dubrovin.

Sztaniszlav Pernyakov rádiós, aki a voronyezsi tanítóképző történelem szakáról, mindjárt a háború elején, önként jelentkezett a flottához, ígv kezdte:

— Én azt mondtam, ha azt az embert tartjuk hősnek, aki az életéi kockára teszi, akkor Miloradovicsoi is hősnek kell tartanunk. Mert egyszer nyugodtan megreggelizett a golyózáporban. Sőt, akkor hősnek kell neveznünk azokat a fasisztákat Is, akik részt vesznek azokban a pszicho lógial támadásokban. Itt már a fiúk is felhördültek. Azt kezdték mondogatni, hogy az a hős, aki nem sajnálja az életét áldozni az eszméért. Erre Savonárolát hoztam fel példának, aki elégette a nagy mesterek képeit és összetörte a legszebb szobrokat. A hite érdekében mindenre kész volt. Hogy eszméit bizonyítsa, még a tűzpró- bának is alávetette magát. Hősnek nevezhetjük őt ezért? Fanatikus volt, akinek éppúgy drága volt az élete, mint mindenkinek, de az eszméje nevében mégis feláldozta.

— Én bizony ezt a hőst...— szólalt meg sokatmondó hangsúllyal a fedélzetmester, s a kezével kifejező mozdulatot tett.

A matrózok felnevettek.

— Végül is miben állapodtak meg?

— kérdezte Dubrovin a párttitkártól.

— Hogy eszme és eszme közt különbség van — jelentette ki Tyeres- csenko, az irányzó.

— Én a következőt mondtam — szólt a párttitkár. — Az az igazi hőstett, amelyik lelkesít és jobbra ösztönöz. Felidéztük a régi hősöket: Nahi- mov tengernagyot, a dekabristákat, még Spartacust és Galileit is. Ök az igazság oldalán álltak, bátran, szilárdan. Más szóval: haladó eszméket védelmeztek. Őket nem lehet Savonaro- lához hasonlítani, tgy elértünk ahhoz a kérdéshez, hogy milyen ügyet szolgál a hőstett. Ha a nép javát, az igaz ságot, az emberiséget, akkor igazi hőstett.

A párttitkárt hallgatva, Dubrovin elgondolkodott

..........Mért csak a pillanatnyi cselekvés számít hőstettnek? Hiszen az én matrózaim már másfél éve hihetetlen nehézségeket viselnek el, és mindennap az életüket kockáztatják. Ez nem hőstett?“

Da

vidov elhallgatott, s kérdően nézett a parancsnokra.

— Helyesen magyaráztam, főhadnagy elvtárs?

— Helyesen — erősítette meg Dub rovin. — Amikor az ember igaz, nemes ügyért kockáztatja az életét, s ha szenvedni is hajlandó érte: ez az igazi hőstett.

A beszélgetést a parancs felhangzása szakította félbe:

— Felkészülni a deszan (egység behajózására! '

Dubrovin felállt.

— Mindenki a helyére!

FAZEKAS ISTVÁN foi&it&S«