Új Szó, 1975. október (28. évfolyam, 231-257. szám)
1975-10-19 / 42. szám, Vasarnapi Új Szó
— Nem volt télikabátja, azért halt meg. — De ki a felelős? Mégis? — Nem volt télikabátja — is mételte a fiú makacsul. — Marha — szólt közbe De- derák —, neked sincs télikabátod. Mégse fordulsz fel csak úgy egyszerűen. — Csend — intett dr. Kapo- nyainé —, tartsuk be a parlamentáris formákat. Röhögtek. — Parlamentáris forma. Nem tudjátok, ml az.? — Kaponyainé egymásba kulcsolta ujjait, kis kosárkát formált a kezéből, kis fehér kosárkát, idegesen mozogtak benne az ujjvégek, mint a nyuszifülek egy valódi kosárban. — Megfázott a szélben — mondta a felelő váratlanul —, akkoriban hideg volt a szél... — A téli szél most is hideg. Általában: a szél nem változik. — A bóra. A számum. A sirokkó. Azok ám a szelek — közölte Dederák, és elismerőleg füty- tyentett. — Csokonai Vitéz Mihály ... — dr. Kaponyainé egy árnyalattal megemelte a hangját. Judit figyelmeztette. „A gyeplőt el ne engedd. Kapd őket torkon, már az elején. Hogy szóhoz ne jussanak. Különben nem rosszak. Nem olyan rosszak. Nem .igazán’.“ — Fura, egy költőnél, a vitézi cím.... — Az nem „cím“ ... az név. — Dederák felnevetett. Keresztbe dobta lábát, a pádon kívül, hanyagul. — Mit vágsz fel? — kérdezte Bőrösi Kati kedvetlenül. — Te már tavaly is tanultad. Meg tavalyelőtt! — A memória! — Dederák a homiakára ütött. — A memória! Tanárnő! Igaz? „Istenem — gondolta dr. Kaponyainé. — Nagyok már az iskolapadba. Türelem." „Az első percben szorítsd visz- sza őket. Törd le a szarvukat“ — figyelmeztette Judit, mikor otthonmaradt két hétre. Lacika skarlátja miatt. — „Utána már megy. Utána már szép, kerek egész.“ Kaponyainé egyszerű mondatokban fogalmazott. Dagályosság nélkül. — Csokonai Vitéz Mihályt rövid élete alatt sok megpróbáltatás érte. Ugye, a szerelem. Vajda Júlia. Vagy, ahogy ő nevezte: Lilla... nem lett a félesége, mert a költő szegény volt... — És csúnya ís... mondta Szekeres Jani nyújtózkodva. Inge tovább szakadt a hóna alatt, hangos reccsenéssel. — Csúnya? — dr. Kaponyainé fellapozta a szemléltető képet. — Csokonai csúnya? Nézte# egy darabig az arcot, a vastag orral. Más volt akkoriban a szép ségideá1... — Ideáll meg odaáll — nyö, svörgött mély hangon Truskovits Zsiga, és vonalzójával Truskovits Frici fejére ütött. — Az a piros, gumivégű üveg cső! — Csak fel kelj szivattyúzni vele a folyadékot, kicsit nyom ni rajta, ós cseppen szabályosan. Tanárnői Igaz? — Valóban — bólintott dr. Ka- ponyalné. — Szembe is cseppentenek vele, ha valami fertőzés .. . Bőrösi Kati lehúzta a szem héját, mutatta. Sorba nézték, dr. Kaponyainé is, azután megállapodtak, hogy csak kezdődő árpa. — Képzeljétek el — próbálkozott dr. Kaponyainé —, képzeljétek el a tavaszi kertet. Ilyen volt a lelke, amikor még bízott Lillában. — Nárcisz .. nárcisz ... Melyik az a nárcisz? — kérdezte Drinkl Evelin. — Van még ilyen virág? — Nárcisz, hogyne lenne! — Hát a bokrokon, te diny- nye ... az a vacak hullós ... — Nem, fiam. Tévedsz. Az a jázmin. — Lila meg sárga. Hat forint szálja, kis kunkori... — Nem, nem. Az meg a jácint. A nárcisz a kertek egyik legkedveltebb, különleges illatú virága. A zárvatermők törzsébe, annak is az egyszikűek osztályába tartozik, az amarillisfélék között tartjuk számon. Lándzsasze- rűen magasodik fel, levelei párhuzamosan erezettek. A kiálló ví- rágkehelyben helyezkedik el a porzó meg a termő. — Egyszerűsített. — Rokona a hóvirág és a különleges agave. A nárcisz tavasszal virágzik. Fehér színű. Ámbár kitenyésztett fajtái, melyek nem vadon nőnek, különböző színben pompázhatnak — fejezte be elégedetten. — Most már világos? — Rajzoljuk le! — kérte Bocs kai. — Ügy szeretek rajzolgatni. Kaponyainé előkotorta zsebéből a színes krétát. A nárcisz elfoglalta az egész táblát. Hogy legyen valami értelme, odaírták mellé, apró nyilakkal: szár, gumó, levél, szirom. — Mint a margaréta ... — Csak illatosabb. Enyhe va níliaszaga van. A fűszerek Keleten terem nek ... mondta Szívi és a gomblyukába fűzte a ceruzát. — Onnan hozták a felfedezők ... — A boldogság... az ízesítette meg a költő életét... fűszerezni annyi mint... — Az én nagymamám nem engedi eldobni a konzervdobozokat. Ráragasztja a címkéimet, és mindegyikre ír valamit. Ánizs, gyömbér, szegfűszeg, babérlevél, kömény, meg a frász tudja ... — Ennyi fűszer — mondta dr. Kaponyainé, kissé irigykedve. — Á ... ne tessék hinni. Üres mind. Kinyitottam. — És amikor itt a gondolatairól beszél... — Kaponyainé nem bírta tovább. Meghajolt, hátrafelé. nekidörzsölte viszkető hátát a katedra kiálló csücskének. — Az egy hasonlat. — Dederák legyintett. — Ismerem. A hasonlatban két dolog jelenik meg. Egy hasonló meg egy ha sonlított. — Mit vágsz fel? Te már kétszer ... — Gondolat — méh. Kert — lélek. — Felírták. Akadt, aki vonalzóval húzta alá az egyenlőségjelet. — És miért hordtak gyöngykoszorút? — Gyöngykoszorú annyi mint elismerés .. — Babérkoszorú... — Fűszerkoszorú! — Már az ókorban, a győzteseknek kijárt... Az irodalmi versenyek győzteseinek. A görög drőmaírőknak. Vagy az olimpián. Az olimpia is görög eredetű. Ott Is babér övezte a győztes homlokát. Hallgattak, tátott szájjal. — Szeretitek a történelmet? — kérdezte Kaponyainé, mert kifulladt, és az évszámok nem jutottak az eszébe. — A történelmet nem — felelték kórusban a gyerekek. — Pedig szép — mosolygott Kaponyainé zavartan — és ez a befejezés ... meg akar halni... — Hímtelen a rét — vigyorgott Drinkl Evelin — Mért fáj az neki, hogy nincsenek hímek? — Ej... Gondolj a hímes tojásra. Láttál már hímes tojást? Hát mit adsz húsvétkor a locsolóknak? Drinkl Evelin mondott valamit, félig csukott szájjal, Kaponyainé nem értette, mit ad, de nem kérdezte újra, mindjárt csengetnek. — Mindenféle virágos, díszes ábrák ... csupa szín ... annyi mint hímes ... — A trilla pedig a magas cé! Vágd ki a trillát... Gizi néni szövege a karéneken . .. vágd ki a trillát. .. ... és mindentől elbúcsúzik — mondta dr. Kaponyainé nagyon gyorsan. Figyelte óráján a másodpercmutatót. — Mindentől. Lillák, többes számban. — Háromféle végződés — De derák megigazította a nyakkendőjét —, rag, képző és jel. Csengettek. Dederák villám szerűen lesöpörte bal kezével a könyvet a pádról, alátartotl jobbjával ügyesen felfogta. — Első szakasz, ugyebár? — kérdezte Frici, s az első szakaszt piros filctollal, vastagon, sercegve bekeretezte. Dr. Kaponyainé megállt a lépcső aljában, körülnézett, azután alaposan megvakarta hátát az osztálykönyvvel. — Talán ha újra elolvastuk volna... talán ha még egy szer... Csóválta a fejét, úgy lépett a tanáriba. „ ... isten véletek.“ Előkereste a helyettesítési nap lót. Áthúzta a rovatban: „szakszerű*4. De azért nem volt elégedet len. — Ne bántsd a bátyádat! Ejnye! — Én az öccse vagyok — mondta a sértett. Nyálazta fe- jebúbját. — Csak ő visszamaradt a fejlődésben. A Frici másfél fejjel magasabb. Dr. Kaponyainé gondosan mérlegelte, nem ugratják-e? — Na — tapsolt bele Dederák, és díszes kai’órájára nézett. — A tanárnőnek is vannak idegei. Az idő pénz — Azért, mert a költő csúnya volt, még lehetett szerelmes. Azért még fájhatott neki — mondta Kaponyainé, kihasználva a hirtelen csendet. — Ebben egyetértünk, ugye? dolta Kaponyainé. Nagy 1 téleg- zetet vett. — A remény nem élő személy ... képzeletbeli istenasz- szony. S a költő hozzá fohászkodik, neki lett szemrehányást... — Elég hülye! „Talán nem is szemtelen — gondolta Kaponyainé. — Csak buta. Vagy egyszerűen: más.“ Kopogott a ceruzával. —- Hallgassátok meg. Hallgassátok meg, milyen szép. Milyen szép, kerek egész! Hangsúlyosan, de dísztelenül olvasta, ne legyen émelyítő. Közben rájuk nézett, igyekezett el kapni a szemüket. — Elvileg — emelte fel húsos mutatóujját Dederák. — De ma már ez nincs. Nem siratjuk a csajokat. A „csajok“ elnyújtott bégetésfé- lét hallaUak. Kuzmics Vera ösztönösen húzott kettőt gyér haján a tupírfésűvel. „Istenem — rémült meg kissé Kaponyainé. — Túlkorosak! Kellett ez nekem, két évvel nyugdíj előtt?“ Pedig szerette az irodalmat. De hát a biológia, földrajz, jó szak ez is. Tárgyilagos, biztonságosan fehér-fekete. — Ráadásul más se sikerült neki — magyarázta buzgón. — Nem méltányolták a verseit. Nem aratott sikert, nem kapott pénzt sehonnan. — Az rossz. Az marha rossz, tényleg. — Szóval, úgy minden összejött — mondta elmélázva Drinkl Evelin. — Ahogy néha szokott... Dr. Kaponyainé rábólintott. Hosszan időzött a vers felett, kedvenc verse volt, kívülről tudta, még a líceumból, meg is siratta annak idején, s behelyettesítette a Lillák-at egy fiúnévvel. „Kedv, remények...“ Tökéletes vers. Megbonthatatlan. Az a mély „jaj“ a közepén. A felfénylő tavaszi kert. És a kert ugyanaz marad, nem egy másik kert, ugyanaz, lehervaszt- va. „Hittem szép szavadnak ...“ „Mind hittünk szép szavadnak, 'gén. Hány éves korunkig? Hí»**- minc vagy negyvenkettő? De én már ötvenhárom múltam" — gon* — Bájoló lágy trillák, tarka képzetek... — itt egy pillanatra megállt. — Kedv, remények, Lillák, isten véletek — fejezte be suttogva. — Szervusz — mondta Frici vidáman —, ez utazik valahovál — Képletes — kiabálta Dederák. — Tanárnő, ez képletes! Marha Fricek ... — Mert te már kétszer tanultad — nyafogta Bőrösi Kati —, mit vágsz fel? — Angyalok nincsenek — közölte Bocskai. —■ Védangyal... amikor nincsenek is angyalok ... — És miért hajlong előtte, ha megcsalta? — Ugyan ki hajlong? Hol? — kérdezte Kaponyainé. Viszketni kezdett a háta. Neki kéne dörzsölni az ajtófélfának. — Hetedik, nyolcadik sor... mint védangyalőnak, bókol unta- lan... — Bókol: annyi mint szépeket mond. Hajbókol, az más. — Untalan ... maga is unja! — Untalan, annyi mint foly- ton-folyvást... „Nem kellene ezt a kifejezést használnom: annyi mint... gondolta elkeseredetten — nem illik ide. Ehhez a vershez. Ehhez a szép, kerek .. .* — Csepegteti a kedvet... — Ha nem csurran, cseppen ... Hogyan kiáltson rájuk? Aránylag csendesek. — Tanárnő, miért nem adnak csöppentőt? Azelőtt adtak, a szívcseppekhez. — Csöppentő? Mi az a csöppente? — kérdezte Szívi Mátyás, mint aki hirtelen megébredt. KÖNÖZSI ISTVÁN felvétele az Őszi jegyzetek n'klasliój
