Új Szó, 1975. október (28. évfolyam, 231-257. szám)
1975-10-12 / 41. szám, Vasarnapi Új Szó
E gy éve hogy meghalt. Amikor a váratlan szívroham negyvenöt évesen lezárta szorongatóan kurta pályáját, az olvasók között már tábora volt nálunk is. Szorgalmasabb mozinézők emlékeztek nagyszerű alakításaira. Hogy milyen izgalmasan összetett művészegyéniség volt, milyen erős szuverén alkotó, arra most döbbenünk rá igazán, amikor a Vörös kányafa, utolsó remeklése nálunk is megjelenik a mozik műsorán. A Vörös kányafa felfedezése egyben azt is megérteti majd velünk, miért fogalmazták meg sen: miért készülne summázás- ra nevenegynéhány évesen? Mégis, nem szabadulhatunk a gondolattól — a Vörös kányafa nagyszabású összegezése Suksin alkotói tendenciáinak, háromféle művészet eszközeivel is formált-munkált emberáürázoló igyekezetének. íra.és színész Mi elsősorban az Íróra figyeltünk, novellák meglepően új hangot hozó mesterére, talán már a magyarul elsőnek közölt Farkasok című írása óta, de különösen a Kígyóméreg kötetnyi válogatása, után. A Szovjetunióban párhuzamosan ismerték meg és — a szó szoros értelmében — szerették meg Suksin írói és filmes egyéniségét. 1945-ben iratkozott be az Állami Filmfőiskolára, s 1960 bán végzett a rendezői tagozaton. Tanárai már az első évektől jelentős szerepeket osztottak rá filmjeikben, rövidesen mások is szerződtették. A nálunk játszott filmekben is nem egy főszerepben láthattuk: A tónál című Geraszimov-film Csornihjában, a Ha boldog akarsz lenni egyik főfigurájában — és éppígy epizódokban: Az újságíró, a Viktor Csernisov három napja jeleneteiben. Nemsokára mozikba rek címmel —, az eredmény- nyel rendkívül elégedetlen. Különös sorsú emberek Egyik másik „különös ember“ ismerőse olvasóinknak is. Hiszen ebben a filmben helyet ka pott u Kigyöméreg válogatásából is ismerős Csodabogár, fis mennyire „suksini“ ez a figura, ez a történet. Az Isten háta mögötti faluból felkerekedik az emberségében különcül-kedves mozigépész, hogy a messzi vá rosban meglátogassa tizenkét esztendeje nem látott bátyját. A repülőgép kényszerleszállást hajt végre, s a távíróhivatal ke véssé költői tisztviselőnője nem hajlandó felvenni Csodabogár saját szempontjából valóban a legfontosabb mozzanatokat haza telegrafáló sürgönyét: „Föl det értünk. Orgonaág hullott rám, kedves Grusa, gondolj rám. Vaszjatka.“ A távírásznő normákhoz szabott gondplkOdá sa szerinti átírásban végül így megy el a távirat: „Meqérkez tünk. Vaszilij.“ Tehát Suksin ilyen novellák mesterévé érett az irodalom bán, de a filmeszközökkel még nem tudta meghódítani novellavilágát. Egy helyen érdekesen A Vörös kányafa című filmben Ligyija Fedoszejevával lenő Türelmetlenség című regényében Jurij Trifonov. Dohát a regénynek is kitűnő Rázin- film megvalósítatlan maradt. Az írói-rendezői színészi hármas megközelítés mai falusi történetben valósult meg, a Szovjetunióban rendkívül népszerű Kemeocék-kamrákban — s itt érvényesül az az emberiművészi együttműködés is, amely megismétlődött a Vörös kányafában: az elgondolásában is reá írott női főszerepet, az asszonyi társ megformálását Suksin színésznő felesége, Fe- doszejeva alkotta teljessé. A Vörös kánycfáról De tökéletességében a Vö? rös kányafa mutatta fel a hármas megközelítés gazdagságát. A történet („az események sodrása“ ) önmagában is merész formálású, -érdekes embert, drámai helyzeteket ad. Jelen van benne a suksini ábrázolás minden újsága, merészsége — ki- élezettségében itt-ott szinte a ponyvaszerű fogalmazásig merész, s nyilvánvaló, hogy ezeken a pontokon az író Suksin már eleve a rendező Suksin, a színész Suksin értő-érzékeny megformálását vetíti előre. Egy bűnöző helyét keresi az emberek között — és a bűnözőtársak utána nyúlnak, ennyi volna sablonig egyszerűsítve az alaphelyzet, s ezt a művészi hármas-gondolkodás humánuma és szakmai tökélye a drámaiság, a költészet, a groteszk meghökkentően új és messze továbbgondolható vagy éppen érzelmekkel továbbgyűrűztethető pillanataival tudja megtölteni. („Miért pusztul el egy ember értelmetlenül“ — így fogalmazta meg a film lényegét Suk» sin.) Az alkotótárs-feleség mesélte el, hogy a hatalmas visszhangot — nem utolsósorban sok vitát — kiváltó filmben a naivabb néző a primer önéletrajzi elemet kereste: levelek százaiban érdeklődtek, hogyan került börtönbe a művész. Holott a történet „önéletrajzisá- ga“ rejtettebb, mélyebb, igazibb — s egyben megannyi Suksin- írás hányódó utazó, családot messziben meglátogató hősének, helyéről ellökött figurájának drámájára is magyarázattal szolgál. Az író nagy fiatalkori megrendülésélménye az a „meglódulás“ volt, amellyel a második világháború utáni években parasztfiúk százezrei kerültek hirtelen a városokba a háborúban elesett munkásgárda feltöltésére. (A „kányafa“ nagyszerű szimbólum a megkapaszkodásra. a gyökerek problémájára is rádöbbent — figyelmeztetett rá egy kollégiumi vitán találóan Király István.) Szerettük, ismertük Suksint halálakor Tehetségére, nagyságára mindjobban rádöbbenünk, esztendő távolából ELBERT JÁNOS lentkező „falusi próza“ egyik képviselőjét látták benne, de írásai összetettebbek legtöbb társa népi nyelvben is gazdag új falufelfedezésénél. Talán nagyon jellegzetes, hogy „Falusi emberek" című gyűjteményét a jelképesen szélesebb értelmű „Karakterek“ címmel követi új, jelentősebb válogatása. Az se véletlen, hogy a kötet kilenc „karakterét“ hamarosan színpadra fogalmazzák, laza epizódfüzérként. Suksinnak szinte minden írása az emberi megjelenítésre inspirál. Mi a legfontosabb a filmen? Suksin írói „arc poeticájával szinte maga vitáztatja filmes „ars poeticáját: „A filmen legfontosabb az események egyáramú sodrása.“ És most már nem novellái felöl / közelít. Megírja nagy filmál- mát, előbb forgatókönyvben, majd regényben is. A történet címe: „Szabadságot hoztam nektek", főhőse: Sztyenka Rá- zin, az orosz parasztháború legendás vezérfigurája, ahogy Suksin fogalmazza: „egyszerűen, emberségében, legendáktól fosztottan, meghatott szerzői. kommentárok, filmvászon mögötti hang nélkül". Élete végéig készült a fiimi megvalósításra. És érdemes elgondolkodni azon, hogy éppen a Rázin- fiim terveiről lelkesen mesélő Suksinnak szegezi neki először a kérdést a művészi gondolkodását kérdésekkel vallató riporter: „Még sosem gondolt arra, hogy saját filmjének színésze is legyen annyi másnál eljátszott filmszerep után? Lehet, hogy ön fogja játszani Rá- zint A Rázin-forgatókönyvvel és -regénnyel egyébként Suksin az újabb évek szovjet irodalmának másik nagy áramlatába kapcsolódott bele, amelyet „hisztorizmus“ néven jegyez az irodalomkritika, s amelynek mind újabb példái bizonyítják, hogy az új t'ogalniazású, történelmi keretek között játszatott történetekben a filozófia és erkölcs jelentős kérdéseire keresik a választ az írók, köztük a hamarosan magyarul is megjeJelenet A hasáért harcoltak című Solohov-regény filmváltozata bél; jobbra Vaszilij Suksin olyan nagy hangsúllyal Suksin- ról többen is (nálunk is jól ismert írók: Grigorij Baklanov, Szergej Zaligin), hogy nem egyszerűen író és filmművész, hanem új, sajátos, eredeti jelenség, aki az emberről, a világról szóló gondolatait, ábrázolatait három kifejezéstár más és más oldalról közelítő együttes alkalmazásával tudta megadni. A Vörös kányafa főalakja a maga emberségével, elesett- ségével, tragédiájával, gondjaival azért olyan meggyőző a számunkra, mert az írói alapszerkezeten, a rendezői építkezésen kívül a színészi megvalósítás is teljessé teszi emberileg — Suksin a szó szoros értelmében belebújik itt a‘ figura bőrébe. Mindig naivnak hal, ha egy író vagy művész utolsó alkotásában beleszuggeráljuk egy pálya végső összefoglalását. Hiszen a szerző nem tudhatja, hogy utolsó művére, törekvései szintézisére készül. S különökerül A hazáért harcoltak című, Solohov regényét megelevenítő Bondarcsuk-film is, amelyben az egyik főszerep alakítója, s amelynek fizikailag is megpróbáló csatafelvételei időszakában éjszakai szívroham érte. Szovjet filmművész barátai mesélték: heteken keresztül száz színészt hallgattak meg, hogy az utószinkronnal felvett hang belesimuljon a szovjet filmnéző hangemlékeibe. Ez már önmagában is jelezheti: milyen népszerűséget ért el akár csak filmszínészként is. Érdekes, hogy a rendező Suksin eleinte nem játszott saját filmjeiben. Sőt, az író Suksin novelláit, regényeit egy ideig más rendezők vitték filmszalagra. (így például a Ljubávin család című regényét Golovnya. Az Élt egyszer egy legény, Fiad s fivéred című történeteit megint mások.) S amikor megkísérli, hogy néhány remokmí- vű saját novellájából filmet fűzzön össze — Különös embevall irodalmi „arc poeticájáról: „Én az írói gyűjtemény, a novelláskötet felől érkeztem az irodalomba. És ez is izgat a legjobban műfajilag. Mert írhat valaki éppenséggel egy elbeszé lést vagy egy regényt. De egy novellás kötet már eldönti, hogy író-e vagy sem." És valóban: a rendkívül termékeny, megannyi nagyszerű néhány lapnyi elbeszélést remekbe formáló Suksin szinte minden írásán felismerni a sajátos egyéni jegyeket. Tömör drámai helyzetekbe formált történeteiben az élet rejlett költői- ségére is érzékeny, gyakran „szabálytalan“ figurák mozognak, akik sűrűn kerülnek konfliktusba a ridegen-hétköznapi normákkal. Megcsavart helyzetek, saját világukból kicsöppent vagy éppen elvágyódó egyszerű hősök, legtöbbször falusi indulású kisemberek népesítik be történeteit. Sokáig a szovjet irodalomban az utóbbi években széles áramlatként jeVaszilij Suksin
