Új Szó, 1975. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)
1975-09-07 / 36. szám, Vasarnapi Új Szó
A színház: varázslat. Az előadást fények, színek ragyogják be és a nézőtér hangulata együtt lüktet a színpaddal. Sokrétű ez a művészet. A jő színészi játék bűvöletbe ejti a nézőt. Közvetlen és eleven kapcsolat teremtődik itt a szerző és a közönség között. De, hogy a drámából .stílusba foglalt előadás lehessen, ahhoz sok személy közreműködése szükséges. Nem utolsósorban a díszlettervezőé, hiszen a színpadkép is tükörképe az előadásnak. A színésznek jelmez kell, a színpadnak fény és teret jelölő függöny, lculisszafal, sok-sok kellék és miegymás, hogy a néző valóban élményben részesüljön. A díszlet akkor jó, ha szerves részét képezi az előadásnak. Ha annyira oda /llő és természetes, hogy szinte „észre sem vesszük“. Pedig sokáig látjuk a teret, érzékeljük a színeket is, mégis a£ előadás végén és azon túl, inkább azt jegyezzük meg, hogy Platzner Tibor vagy Kopócs Tibor díszletében remek volt Ferenczy Anna vagy Csendes László, és hogy ez vagy amaz a jelenet pompásan csendült ki Konrád József, Béke Sándor vagy Takáts Ernőd rendezői koncepciójából. S ez. így is van rendjén, hiszen a díszletet alapjában a drámai mondanivaló ihleti. Platzner Tibor nevét sokszor olvashattuk színházunk plakátjain. Kopócs Tibor egy éve szerződött a Magyar Területi Színházhoz. Mind a ketten grafikusok, könyvillusztrátorok, pla- káttervezők, ismert képzőművészek. — Rajztanárnak készültem, de... és ez a „de“ döntötte el, hogy szce- nográfus lettem — mondja Platzner Tibor beszélgetés-tink során. — Ez a munkq valóban céltudatos alkotói tevékenység. De kár. hogy múlandó. Az ötlet megszületik, a terv elkészül, a díszletet látjuk az előadás során... Azután, sajnos befejezte küldetését. Egyes elemeit felhasználjuk ugyan újabb díszleteinknél. „átépítjük“ a kulisszafalakat, de egy részük mégis megsemmisül. Legfeljebb fényképeken és az archivált tervrajzokon maradnak meg. A közönségnek csak kis hányada „figyeli“ a díszletet. Szinte természetesnek veszi, hogy a cselekmény szobában, az utcán vagy akár az erdőben bonyolódik. A kritika sem bővelkedik az értékeléssel. Álláspontja legtöbbször egymondatos tényrögzítés. De ez is valami, hiszen legtöbbször jellemző, lénryegbevágö megállapítások ezek, s ezáltal a mi munkánk sem marad visszhang nélkül. Platzner Tibor szcenografikus egyéniségét az itt eltöltött tíz év alakította ki. Stílusa az eddig megvalósított díszleteinek és jelmezterveinek gondolati összességéből ered. Egy- egy évad tapasztalatai, sikerei és kudarcai nyomán jutott el odáig, hogy díszleteire, nem a külsőséges modernizálás, hanem a koreszmék, a korszerű játékstílus és a modern grafikai ihletésű színpadkép egyre egységesebb tartalmainak, formáinak, érvényesítése lett a jellemző. — Függetlenül a rendezői elképzeléstől láttathatja-e a szcenográfus saját tehetségét, érvényre juttathatja-e ötleteit? — Az eltelt tíz év alatt, közel száz produkcióhoz terveztem díszletet, s majd mindegyikhez jelmezt is. — mondja Platzner Tibor. — Megannyi stílus, korfestő hangulat, művészet- történeti dokumentum. A görögöktől a modernekig, a bidermeiertől a börtöncellákig, a puritanizmustól a fényűző interíőrig, erdők vagy tájak megfogalmazásáig volt erre elég lehetőségem. — Melyik volt a legnehezebb? — Érdekes módon mindig az, ami a legegyszerűbbnek látszott. Az a nehéz, amikor a cselekmény súlya sajátos helyszínt igényel. Tehát nem egy szobát, hanem „a szobát", amelyben és amikor éppen az adott jelenet játszódik le. Nem szeretek zsúfolni. Kevés díszítő elemmel dolgozom. Arra törekszem, hogy néhány jelzéssel érjem el a hatást. — Vonatkozhat-e ez a „platzneri“ leegyszerűsítés minden színdarab dísz- ’letezésére? 1 — Vannak, főleg klasszikus müvek, Tamási Áron alkotásának, a VITÉZ LELEKNEK a díszlete, amelyet Kopócs Tibor készített. amelyeket hagyományos keretekben visznek színre. De vannak köztük olyanok, amelyek valósággal kiáltanak az újszerű megoldásért. Hiba lenne, ha erre nem figyelnénk fel. A kép zőművészetben csakúgy, mint más mű vészeiben Is, kitágult a látóhatár. Az úf lehetőségek lelkesítenek minket, s. örömmel élünk is velükl Kopócs Tibor nevét is egyre gyakrabban olvassuk “színházaink műsorán. Eddigi díszletei /Csongor és Tünde, Vitéz lélek. Mese a tűzpiros virágról, A kőszívű ember fiai) minden szempontból leváltották a hozzájuk fűzött reményeket. Elmosódott és konkrét benyomások. gondolattá formálható sejtések, rusztikus ráolvasások, a múltat és a jelent szövő emlékeztetések övezik sajátosan kicsengő alapmotívumait és a lélektani történések tárgyiasult jelképeit. Mert Kopócs Tibor a jelké pék, az'ihlető szimbólumok tükrözője. E szimbólumsugalta hangja díszletein fegyelmezetten hat. Nyilván arra tö rekszik. hogy jelzéseit, térelhelyezéseit, gondolattársítő ötleteit is hangsúlyos szerephez juttassa. Ahogy azl Platzner Tibor is teszi, aki Inkább visszafogott, de annál célszerűbb színpadi megoldásokkal, felvilágosító jellegű építő szándékkal, bizonyos mértanilag értelmezett absztrahálással. tu datos formabontással is kísérletezett pályafutásának kezdetén. Míg Kopócs Tibort egy korszerű romantikus attitűd, egy újszerű metafora-keresés jel lemzi, addig Platzner Tibor útjai az új szecesszióban lelnek közérthetősé get. Azokat a leegyszerűsített formaés térelemeket, keresik mindketten, ki- ki a maga útján,' amelyek értelmi-érzelmi keretükből vetítik felénk a bemutatott dráma szcenikai kifejező erejét. — Mi hát ennek a sokoldalú munkának a hitvallása? Milyen kapcsolata van a közönséggel és mi a feladata a színházzal és az íróval szemben? — Legelőször is láthatóvá kell tennie az író által előtérbe hozott világot — válaszolja Kopócs Tibor. — Pontosan körvonalazott jellemek, helyzetek ezek. Tények és nem egyszerű látszatok. Ezeket kell hát „szín- padiasítanunk". — Minden jelenetnek van fordulópontja, hogyan segíthet ennek a hatásfokozásában a díszlettervező? —■ A szcenográfia lényege a képzőművészre tartozik, hatása azonban a színpad minden résztvevőjére. S ami a színház ügye, azt csak együttesen lehet megoldani. Ezért kell összehangolni az író és a rendező elképzeléseit a képzőművészet, a lélektan, az emberábrázolás vagy a környezetrajz impresszióival. De egybehangolni a színészi játék és az egyes szereplők színpadi és magánéleti jellemrajzával és a felenetváltások ritmusával, amikor a fátszóterület kiképzését tervezzük. De ez, a művészeti problematikán túl, már műszaki kérdés. Mert nem mindegy, hogyan fnegy. fel a létrán a padlásra készülő szereplő, hogyan ül a trónra a királynő, hogyan használja kellékeit az iparos, miként érvel a tanár, a munkás, a tisztviselő, milyen mozgásteret biztosítunk a csoportos jeleneteknek. — Van-e köze a szcenográfusnak a színpadi kellékhez és az effektusokhoz? — Persze. De ez inkább a játék függvénye. Egy csipkés zsebkendő felvillantása már magában is determinál. Nem közömbös, milyen karddal vív a címszereplő, de qz. sem lényegtelen, hogy a gyertyát art ónak, vagy az utazőbőröndnek ml a küldetése. Sőt egy lépcsőfokkal több vagy kevesebb beépítése, az ajtónyikorgás zaja, egy petróleumlámpa fénye is gyakran erősebb hangsúlyozást igényel. A stílus adva van már azáltal is, hogy ki a szerző, és milyen környezetbe, korba helyezte a cselekményt. Nos mind ennek a színpadi met/valósítása, „fizikai kivetítése“ a szcenográfus egyéni meglátását is igényli és az ő személyes alkotói módját is tükrözi. Ha van egyénisége, akkor stílusa is van. — Mikor modern egy díszlet? — Ha teljes bonyolultságában és összetettségében korszerűen ábrázolja a valóságot. A yszínpad művészete nem lehet valamiféle pótlékművészet. Az éjszaka sem negatívja a nappalnak. Ezért nem a színes és a színtelen fogalmaknak ellentétes játéka vagy akár szinesztéziája a kiemelendő. Itt a jellemrajzok pontosabb jelölése, a mához szóló konklúzió forr össze a színpaddal és az írói. mondanivalóval. Nem a tartalom és a forma egységének egykori koncepcióját kívánom ezzel újrahangsúlyozni, hanem annak az egyszerű lénynek a felismerését, hogy minden tartalmi-formai változás, mindazok a művészi lorradalmak, amelyek a világ színházi folyamatára hatással voltak (a naturalizmus, a realizmus, Sztanyiszlavszkij, Villar, Brecht stb.f az adott társadalmi változás és igény hullámának hegyén hangzottak fel és teremtettek új valóságlátást. Az alkotók felelőssége a díszlettervezőkre is vonatkozik. Hinnünk kell abban, apiit csinálunk! — Befejezésül szóljunk még a jelmezekről is. — A színpadon a ruha is teszi az embert és mutatja meg a karaktert — mondja Kopócs Tibor. — A klasszikus jelmez tervezése hálás feladat — szól közbe Platzner Tibor — Az a fontos, hogy az ember idefében tegye félre a kosztümtörténeti albumot és vegye elő a darabot. A korhűség nem követel másolást. A felmezt a darabhoz kell alakítani. A gyakorlat vezetett arra, hogy ne egyenként tervezzem a ruhákat, hanem az összhatásra törekedjem Természetesen az egyénből kiindulva. — Többször hangzik el a panasz, hogy a kritika nem méltányolja eléggé a díszletmegoldásokat. Valóban így van? — Legtöbbször pár szóval említik munkánkat. Pedig mi is elvárnánk az útbaigazító szakvéleményt. Van-e tényleg egyéni íze a díszleteinknek és valóban gazdagítjuk e színházunk világát? Nyilván igen, hiszen a színpad és a nézőtér a közönség esztétikai érzékére is nagy hatással van. A díszlet előteremtésébe fektetett energia valóban értelmes és érdemes erőfeszítés. Ez a nagyfeszültségű színházi munka, amely már művészi tevékenységre és különféle színházi iparosok munkájára tagozódik, közvetlenül érinti a látogatót. Éppen ezért a színház a mai néző számára és a mi társadalmunkban elevenen ható organizmussá vált. Az itt végzett tevékenység megéri a létreho zók fáradtságát, az irányító szervek és a közönség erkölcsi és anyagi támogatását. Sőt csak így és csak ezért éri megl SUCHY M. EMIL Beszélgetés o Magyar Területi Színház díszletterveS&ivel Platzner Tibor díszletterve Egri Viktor ENEK A ROMOK FELETT című drámájához.
