Új Szó, 1975. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)
1975-09-26 / 227. szám, péntek
á kortárs magyar irodalom legjelentősebbjei közül is csak keveseknek adatott meg, hogy indulásukra lem kevésbé rangos irodalmi .'órum figyeljen fel, mint amilyen a budapesti „Nyugat“ folyóirat volt a húszas-harmincas években. Szabó Béla, a szlovákiai magyar költő és író kü züttük volt. Néhány hónapja megjelent kölete első költeményei alatt 1927-et mutat az évszám, kötete utolsó verseit 1945-ben írta. A két évszám közül az első a költővé érlelődő, a második az emberi újjászületés éveit jelzi, s ami a két évszám között történt, az a költő szakadatlan harca és lázadása volt a kenyérért és tejért, amely költészete állandó és makacs mottója, sarkalója, megingathatatlan hivallása lett: Halljátok? Álmom: kenyér meg tej kopog az ablakomon. A hangsúly természetesen az Idézet első verssorának kiáltó kérdését húzza alá: így válik a kenyér és tej megjelenített kopogása kollektív dübörgéssé, füleket és süket kapukat ostromló sürgetéssé. Másképpen nem is lehetett: a költő fegyelmezett személytelenségét és minden írására, versre, prózára egyaránt kiterjedő, jellegzetes szerénységét csakis ez a kiáltás, ez a százezrek figyelmét, visszhangját, akaratát idéző sürgetés telíthette meg azzal az erővel, amely a költő elkötelezettségéből fakad. Mert Szabó Béla már első, alig húsz esztendős fejjel írott verseiben az elkötelezettség költője volt. Az emberi szerénység és a pártos lázadás, az emberi személytelenség és a rendíthetetlen, harcos kiállás és forrongás költője. Szerénysége és személytelensége éppúgy nem a puszta önfegyelem írói koordinátáit jelzi, mint ahogyan az élet igazságtalanságait rohamozó, romboló heviilései sem ösztönös békétlenségekből, hanem tudatos, keserűen józan osztályszemléletből, osztályelemzésekből erednek, egészen sajátos tétel-ellentétel rendszert építve fel egyes verseinek szigorúan zárt egységet alkotó kontextusában. A költő kérdez és válaszol. Olykor szívet dobogtató párbeszédeket folytat önmagával, s ezeknek a párbeszédeknek az ítéletei, szillogizmusai, axiómái kérlelhetetlen, gyötrel- mesen szép, mert gyötrelmesen igaz, valósággal marxista felkészültségű — ne felejtsük el: alig húsz esztendős voltl — szintézisekben kristályosodtak ki: Én összezsugorodom hogy kevés helyet foglaljak az életben — írja Szégyellem magam című versében, amelynek már a címe is emlékeztetően eleget tár fel az adott kor korszelleméből, ám ennek a szégyennek és ösz- sz. -jugorodásnak a kielemzése, feloldása már a legközelebbi versek egyikében megteremti az ellentételt: Én láttam fényes cilinderes koponyákat, kiknek a lelke a sétabotban himbál, meg földet túró embereket, ' akiknek horMúta ráncos és durva, mint repedt vályogfalak — s ugyanennek a versnek a következő sora már a tételt- ellentételt tisztázó szintézis, máig is érvényes törvény: Ez a tény,, a dolgokat nem téveszthetem össze ... (Tűszúrásj A sor valósággal igényelné a kiemelést, a felkiáltójelet, ha nem tartalmazná már önmaga teljességében a kiemelés, a kiáltó figyelmeztetés összes logikai szabályait. A költő kérdez és válaszol, a költő leszűr és következtet. Olykor egyazon vers keretén belül, mint a Tüszúrás című költeményben, olykor új versben folytatva a megkezdett gondolatot: Tétel: Egy vagyok a sok kőiül, kik szegényen születtek. Ellentétel: Felelősségre vonom a gazdagokat, / kik aranyba préselték a kenyeret meg a levegőt. (Felelősségre vonom a gazdagokat). — és íme a rákövetkező költemény klasszikus szigorúságú, tömören lezárt gondolatritmusából kicsengő végkövetkeztetés: A tömeghez tartozom, és kitartok mellette: engem egyedül többé kiváltani nem lehet (Könyörgök) Ezért van az, hogy Szabó Béla kölete úgy olvasható, akár egy mindmáig érvényes társadalomerkölcsi és társada lompolitikai Iránymutató. Versről versre következetesebben alakul ki benne a végső cél és a győzelem tudata, annak a kornak a biztos tudata, amelyben „fiatalok acélkar/ci alatt nőni fog a termés“, amikor „megnézheted majd a dagadó tengereket, a földet, ahol pálmafák meg hatalmas kaktuszok nőnek, és a csillagos Jéghegyeket, is láthatod majd", és — „reggelire mézzel kent vajas kenyeret ehetsz, vastagon vagy vékonyan megkenve, ahogy megvakult ember emlékére). Igen, ez a líra kemény és céltudatos: olvasása önkéntelenül Seneca erkölcsi normáit idézi az ember emlékezetébe: „Senki sem azért tanul, hogy szükség esetén nyugodt szívvel feküdjék a rózsaágyra, hanem azért keményíti magát, hogy a kinpudon se legyen hitszegő, hogy szükség esetén sebesülten is virretsszon a sáncon“. Szabó Béla yirrasztott. A harmincas évek vége felé az egy háborút már megélt, megsebzett lélek félelmével virrasztóit, a kenyér és tej hajdani éhségével érezte meg az elkövetkező háború borzalmait, és — újra Senecát kell tanúul hívnunk, aki Varró Atacinus sorára — „Békés csöndjével borított be az éjszaka mindent“ — Kenyér meg tej SZABÓ BÉLA VERSEI, MADÁCH KIADÓ, 1975 SZABD BÉLA ^ : ; A / \ y' ■ ” ' V ■ i- vjt KENYÉR szereted". (Őrizd magad) Versei szigorú belső kötöttségű szabadversek: a legnehezebb lírai műfaj, rím és klasz- szikus versmérték támasza, segítsége (olykor: mankója) nélkül versbe ötvöződött költői alkotás, amelyet csak és kizárólag a líra jelenléte magasztosít verssé. Szabó Béla lírája kemény és dacos líra, olykor megrázó, vad képek lázadoznak benne: „inamból kötelet fonhatnak a hóhérnak, kipróbált üres .gyomromat sótartónak szánom a vén Rotschildnak, kezemet, lábamat egy rokkant koldusnak, szívemet az anyámnak: egye meg a főztjét“. (Szívesen nektek adnám). És mégis; írhatjuk Szabó Béla verssorait a prózai nyelv szabályai szerint, ahogyan a fenti költemény verssoraival tettük, a líra jelenvalósága így is kétségtelen. Kétségtelen a sorok komoran igé- ző melódiája, amelyet egy-egy versében egy-egy véletlenül feltörő rím hangsúlyoz ki, máskor egy-egy valósággal a népdal szépségeire emlékeztető verssor-pár fest alá: „levegőre támaszkodtam, / falevelekbe kapaszkodtam” (Nem kellettem), egy-egy verisztiku- san festői párhuzam emel ki: „Búzakék nyakkendőt viselt, azt mondják, a háború előtt / búzakék szeme volt“ (Egy felháborodottan így rezonál: „Ez csalás: nincs békés csönd, csak ha az ész teremti meg a békét". Szabó Béla pedig gyilkost kiált a békés csöndbe, mert az új háború, a fasizmus háborúja, minden idők legembertelenebb, legszennyesebb háborúja már a kertek alatt jár, már az ablakokat zörgeti és az ajtót rugdalja: „A békés csendben éber szemmel csak én virrasztók.“ (Gyilkos az éjszakában) A felszabadulás utáni évekből mindössze négy költeménye szerepel a kötetben. Talán úgy érezte, több érzés, mint amennyi ebből a négy versből árad, további költeményekbe már nem férhet bele. Talán úgy érezte, amit versben el lehet mondani, mind elmondta már. Talán úgy érezte, ezekkel a versekkel lezárta — békével, felszabadult fohászos boldogsággal zárta le élete egy szakaszát, és sietve tovább kell haladnia: Munkám áldja meg a hős harcosokat, kik a szabadsággal megajándékoztak. (Munkám áldja meg) Talán ezért beszéltünk eddig oly keveset a lírájáról. Pedig Szabó Béla költő. Prózájában is az, s hogy ez menynyire igaz, annak bizonyítékául hadd ismételjem meg a Fáb- ry Zoltán Szabó Béláról írott sorait: „Szabó Béla költőként indult, költőként óhajtozott és átkozott, kenyértelenül tudta, akarta és merte a szépet. Versekkel indult, hogy végül prózává tömöritse élményeit, meglátásait: emberi nyomorúság és nyomorultság emberségdokumentumait. Nincs pontosan ki- cirkalmazott körvonalazható költészete, de vannak halhatatlan verssorai. S hadd tegyük hozzá: vannak halhatatlan költői és írói érdemei — írói és emberi magatartásának egyértelmű, töretlen következetessége, a szó, amely az ember ajkán programmá és lobogóvá vált. RÁCZ OLIVÉR Ember az embertelenségben Beírtuk Béla 30 évvel ezelőtt, 1945. szeptember 26-án halt meg, New Yorkban, a West Side Kórházban. Sok ezer útja közül talán az utolsó, a Ferncliff temetőbe vezető vott a legbékésebb. Kevesen állták körül sírját, csak a barátok. Pedig az egész világot érdemelte volna. De hát akkor a világ önmagával volt elfoglalva, saját sebeit kellett gyógyítania. A lexikonokban, a tankönyvekben tehát már 30 éve két évszám áll Bartók neve után: 1881—1945. Születésének és halálának éve. A két évszámot öszekütő vékony kis vo- ■ italban pedig egy óriási élet — kevés örömmel, sok fájdalommal, külső és belső csatákkal, anyagi gondokkal, tragédiákkal és szenvedélyes alkotó munkával. Egy ember, egy művész élete, amely tiszta és emberi tudott maradni Közép-Európában, a történelem legellentmondásosabb és legembertelenebb évtizedeiben. Amikor 1940. október 20-án hajóra szállt Amerika felé, a „bizonytalanságba“ nem Európát hagyta itt, hanem a ,,biztos elviselhetetlent“, vagyis a fasizmust. Kezdettől fogva gyűlölte nyíltan és könyörtelenül; több ízben — nemzetközi fórumokon is — felemelte szavát ellene, az ember és a művészet védelmében. 1940-ben kelt budapesti végrendeletében többek között ezeket olvashatjuk: ,,Ha netán halálom után utcát akarnának nevemről elnevezni, vagy nyilvános helyen velem kapcsolatban emléktáblát elhelyezni, akkor kívánságom az: mindaddig: míg a budapesti volt Oktogon-tér és volt Kö- rönd azoknak az embereknek a nevéről van elnevezve akikéről jelenleg van (Mussoliniról illetve Hitlerről — a szerző niegj.), továbbá mindaddig, amíg Magyarországon erről a két emberről elnevezett tér vagy utca, van, vagy lesz, rólam az országban ne nevezzenek el sem teret, sem utcát, sem nyilvános épületet; velem kapcsolatban emléktáblát mindaddig ne helyezzenek el nyilvános helyen.“ Bartók mindvégig hű maradt önmagához és gyakran idézett vezéreszméjéhez, amelyet egyik levelében így fogalmazott meg: „Az én ve- aéresziném, amelynek, amióta csak mint zeneszerző magamra találtam, tökéletesen tudatában vagyok: a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válásé, minden háborúság és viszály ellenére.“ Ez az eszme és természetesen a művész kutató szenvedélye vezeti az elvadult valóságból a felszín alá, tiszta források felé. A „nemzet alat ti emberek“ világába, ahol még elevenen él az ősiség. 1905-től jár ebben a számára oly csodálatos világban, fonográffal, jegyzetfüzettel. És hozza föl, a mélyből, az addig ismeretlen kincseket, hogy gazdagítsa velük az egyetemes zenekultúrát. Akárcsak Kodály, ő is következe tesen, megingathatatlanul végigjárt minden utat, amelyen elindult: a zene- föl klóré terén folytatott kutatásaim érdekében semmiféle lé pést nem sajnálok! Itt erre szükség van, másképp nem érhető el semmi“ — írja egyik levelében. És mert a tökéletesre törekszik, vezér- gondolatának szellemét követve módszeres gyűjtőmunkát végez a szlovák és román nyelvterületen, Erdélyben, Tö rökországban. Észak-Afriká- ban az arab népzenét tanulmányozza. Persze itthon támadják, hazaárulással vádolják, müveit visszautasítsák. De el nem ítélhetik, még a Tanácsköztársaság idején a zenei direktóriumban vállalt politikai jellegű megbízatásáért sem. Mert akkor már a világ testvérévé fogadta őt; tisztelték, mind előadóművészt, mind zeneszerzőt; a legnagyobb élő zeneművészek egyikének tartották. Ismerték már operáját A kékszakállú herceg várát és A fából faragott királyfi című táncjátékát. 1919-ben fejezi be utolsó színpadi müvét A csodálatos mandarint. Mélységes humanizmusa hatja át az 1930-ban alkotott Cantata profanáját és későbbi műveit is. Nemcsak képzeletével, utazásaival és leveleivel, hanem elsősorban zenéjével — amelyre „nemzenét “kiáltottak — beláthatatlan távolságokat, népeket, nemzeteket kapcsolt össze. A kiábrándító valóságba egy másik valóságot hozott, az emberi lélek érintetlen, kristálytiszta tájait. Bartók nagyon mély rétegekbe ereszkedett alá, hogy nagyon magasra szállhasson. És túl magasra szállt; túlságosan kilátszott nemcsak Horthy Magyarországából, Európából is; túlságosan fényes volt, túlságosan őszinte tekintetű, bátran szembenéző és hajlítliatatlan. Csoda-e, hogy szinte egész életén keresztül hadakoznia kellett nagyszámú ellenségével, a zenei élet hivatalos képviselőivel, a kiadókkal; a gyávákkal, a dilettánsokkal, az úri ízlés kiszolgálóival. Jellemzően közép-európai sors, közép-európai művészsors volt az övé, amely — ez is mily jellemző — az Atlanti-óceán túlsó partján ért véget. Rövid megemlékezésünket zárjuk Nagy László Bartók és a ragadozók című megren- dítöen szép versének néhány sorával: „Nekem példa és megváltás, mint a legfényesebb árvák: Ady és József Attila. Öt látom a magasban, fehéren izzó haját, a sztratoszférát legyőző szemeit. Tenyerében óra: méri és ellenőrzi a Mindenség zenéjét.“ BODNÁR GYULA KULTURÁLIS HÍREK • A fiatal Engels publicisztikai írásainak dokumentumaira bukkantak. A részben elveszettnek hitt, részben pedig ismeretlen cikkeket a stuttgarti Morgenblatt für gebildeter Leser és az augsburgi Allgemaine Zeitung című újságokban fedezték fel. A két lapot az éppen húszéves Engels 1840—41- ben Bnémából tudósította. • Tíz évvel az első világtalálkozó után, novemberben és decemberben másodszor is megrendezik az afrikai és a néger kultúra fesztiválját. A színhely: Lagos, Nigéria fővárosa. A Sonntag előzetes információja hangsúlyozza, hogy Kuba is bejelentette részvételét a nagyszabású kiállítás- és bemutato- sorozaton. 9 Egy krasznodari lakos hagyatékában megtalálták a Pravda első számának egy példányát. 1912. május 5-én nyomtatták, de április 22-i dátum van rajta, mert annak idején még a régi kalendárium volt érvényben Oroszországban. A múzeumokban eddig a lap első számának csak a fénymásolata volt látható. 1975 IX. 26. ŐSZI ZSÁNERKÉPEK (L. Hajskÿ, CSTK felv.)
