Új Szó, 1975. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)

1975-09-21 / 38. szám, Vasarnapi Új Szó

;k — mondta Béla, hogy valamit cezet fogott o rendezővel, aki így a nem volt szimpatikus neki. miért ismerkedik meg Itt ennyi óm­ra mennem kell — mondta Ilonka, 3tt. Béla már reggel is megcsodál- most az izgalom még szebbé tette, lyan rossz Éva, gondolta, és elmo- ka félreértette a mosolyt, odasúgta az előadás után várja meg, elmen- íová szórakozni. Lajos is, meg még űkebb társaságból. ... — motyogta Béla, és már lga- hogy utoljára látja ezt a kedves, Pt. c múlva a rendező elment, hogy lőkészületeket. •endes ember — fordult vissza az lök — Igazi művész. Örülök, hogy .. Zolival összeismerkedtetek? legeződés. — Már igen — mondta, tt dolgozik, ahol én. Meg ahol te — mondta kényszeredetten; érez- ol kellene mondania a valóságot, ezeket a fiúkat, hogy ő nem az, mkségíik van. Csak lepottyant ide, fuvallat, továbbviszi... De fáradt hallgatott. dedett az előadás kezdete, félre 3köt. — Szükségem volna néhány londta. — Elsejéig... snak a szeme se rebbent, csak (tt, mennyire volna szüksége. Nem sokra — mondta végül. — koronára. Nálam ugyan nincs annyi — zse- :ott —, de majd Zoli segít. ■ visszaadom — mondta Béla csen ; is köszönöm. mindjárt kezdődik az előadás. löt percet nézhetett az előadásból, ajtóban, ahol többen szorongtak. :adnla a mérnöktől meg a hosszú feltűnés nélkül kiosonhatott a te­, fiúk, isten veled, szép Ilonka! még ott állt a fiú, aki a vendé- Meglepődve nézett Bélára, meg az előadást? Nem marad Itt? em maradhatok — mondta. Hirte- tt: — Átadnál egy üzenetet Kovács 2k? Hívesen. eg, hogy most hosszabb időre el­essen. Majd jelentkezem egyszer... >k az előadás után, jó? Meg még tlrti Ilonkának, hngy remek volt d mondani, hogy nem is láttam? nyit láttam, hogy ezt megállapít­5, a körülmények úgy alakultak, radhatok tovább. Megmondod az yon szívesen. llainosok csilingeltek, emberek sé- ironyóra éppen akkor ütötte el a E» ony Ivón Martinov bolgár regényíró és novellista 1912- ben született Lovécsben. A középiskolát Szófiában vé­gezte el. Érettségi után több szakmában dolgozott. Volt munkás, írnok, házaló kereskedő, könyvkötő, nyomdai szedő, hivatalnok és újságíró. Jelenleg a Szlovan című folyóirat főszerkesztője. Témáit saját színes és érdekes éleiéből meríti. Eddig több novelláskötete je­lent meg. Itt, a vidék e legmagasabb pont­ján szoktak találkozni az örökösen késő személyvonatok. De nemcsak azok, hanem a vtssza-visszatérő őszi szeled is. Gyakran betört a hegyek felől a szorosba az északi szél, s összecsapva a délről érke ző ellenszéllel, oly elviselhetelle- niil sivított és ordított, hogy féle­lem fogta el az állomás előtt ácsorgó utast. A környék puszta, süket és vad volt. Nem akadt itt semmi figye­lemre méltó — nem voltak itt más épületek, semmiféle növényzet, sőt még peron sem. Csupán magas, meredek, csaknem egyenesen ágas­kodó sziklák, amelyek úgy hatot­tak, mint valami gonosz csorba fo­gak egy óriási szájban; vöröses ho- mokkőtümbök egyetlen bokor, egyetlen fűszál nélkül, vad hegyi patak, mely ott zúgott és tajték­zott a hatalmas veremre emlékez­tető szakadék fenekén. S ha nem látszana az égbolt, a lenyugvó nap fényében ragyogó magas kék ég­bolt, mely örökkévaló és utánoz­hatatlan — talán ki sem bírná itt, és megfutamodna az utas, akit a véletlen vetett ide. A büfében a kihuny! kis kályha mellett két férfi iilt, két mérnök a közeli bányából, és konyakot iszo­gatott. Az egyik öreg volt, sötét, szélcserzett arcú. Bozontos vörös szakállt, és új, rövid bárány bundát meg sapkát viselt. A másik jóval fiatalabb, magas és csinos, simára borotvált arccal. Ez viseltes, de gondosan vasalt öltönyt hordott, kisebbfajta bőröndöt (ártott a tér­dén, ós türelmetlenül az ajtót néz­te. A kinti hangokat figyelte, igye­kezve megkülönböztetni a mozdony nyögdécselését a szél bődüléseitől. A közelükben, az ablak melletti koromlepte asztalnál egy öregecs- ke ember szunyókált, piszkos bá- ránysapkával kicsi fején. Öszes, ritka szakálla meg-megrezdült he gyes álián. Időnként ki-klnyitotta egyik szemét, és kíváncsi pillan­tást vetett szomszédaira. A csapos- nő, egy terebélyes néne fiatalosan sürgölődött a pult mögött, és isten tudja miért, fülsértő csörömpöléssel egyik helyről a másikra .rakosgat­ta az üres poharakat meg üvege­ket. A sötét sarokban fiatal házasa pár ölelkezett, oly szorosan egy­máshoz tapadva, mintha attól fél­tek volna, hogy valaki közéjük ül, és elválasztja őket egymástól; hal­kan sugdoló'ztak és mosolyogtak. Egy fiatal asszonyka pedig a hegyvidék jellegzetes parasztöltö- zetében a térdén ringatta síró gyer^ mekét, rövid mesékkel és minden­féle ígéretekkel ámítgatva, hogy csak elhallgasson. Lassan telt az idő, A két férfi hallgatagon iszogatott tovább. Az idősebbik arca egy kedvűnek és fá­radtnak látszott, s elrévíilten bá­mult a semmibe, a fiatalabbik vi­szont szemlátomást egyrfe nyugta­lanabb volt. Végül az öregebb hir­telen megmozdult, felemelte a fe-i jét, és a fiatalabbhoz fordult: — Szóval ez azt jelenti, hogy döntöttél? — kérdezte visszafogott hangon, amikor találkozott a te­kintetük. — Igen, döntöttem — bólintott amaz. — És elmész? — Igen, elmegyek. Az öregebb torkán nehéz sóhaj tört fel, és a büfében egy két perc­re csönd lett. — Gondold meg, jól gondold meg, s csak azután határozd el magad — törte meg egy idő múlva ismét a csendet. — Meggondoltam én, jól meg-? gondoltam — mondta a fiatalabb, és lehorgasztotta a fejét. Majd egyszerre felélénkült. . — De hát mi meggondolnivalő van még itt?! Döntöttem — és kész. Elmegyek innen . . . Elhallgatott, és újra a kintről be­szűrődő hangokat figyelte. De most csak a szél vijjogása hallatszott be hozzájuk. — Hol vesztegel? Pfuj, mindig késiki — A fiatal felállt, és gyors léptekkel az ajtó felé indult, hogy megállapítsa, mi van n vonattal. Az öregebb utána nézett, majd is mét a piszkos padlóra szegezte te­kintetét. Számtalan gondolat raj­zott a főjében, de nem tudta, me­lyiket részesítse előnyben. Minden­képpen meg akarta érteni, ml megy végbe fiatal barátjában, ám a lelkére nehezedő zűrzavarban semmilyen kivezető utat nem ta­lált, sem pedig magyarázatot a má­sik cselekedetére. Nem volt ínyére a fiatalember elhatározása, de elsősorban önma­gát kárhoztatta, hogy gyengének bizonyult. Hibát követett el, ami­kor levette i’óla a szemét, és hagy­ta, hogy kicsússzon a kezéből. Sze­rétéiből — gondolta —, iránta va­ló szeretőiből! Nos. inti lehet az ember! Fiatal és nyughatatlan A városba húzza a szíve, ahol sok az ember. Kedvtelések, szórakozá­sok. ., én viszont nem adhatok meg neki mindent, amire szüksége van ... Bűntudatosan pillantott az ajtó­ra. A fiatalember bejött, nyugtalanul leült, és épp olyan nyugtalanul hallgatta újra a szél sivítását. — Pffí — sziszegte. — Megint késik! — Honnét tudod? — Az állomásfőnök mondta. — Hát persze... itt örökösen késnek a vonatok. — Igen. Túl magasan van ez itt, nagy az emelkedés. — Bizony, ez itt a legmagasabb helye a környéknek. — Hegyek! — Hm... Kopár, kietlen he­gyek ... Ismét elhallgattak. A fiatal lassú mozdulattal felemelte a poharát, és kortyintott egyet belőle. — A kaptatón nem bírja gőzzel a mozdony — mondta megbékélve. — Ügy van, bizony. Gőz nélkül nemcsak a mozdony fullad ki, ha­nem az ember is — tette hozzá halkan az öregebb bólogatva. A fiatal megértette a célzást, de nem vetett ellen semmit. Csak ijedten nézte a másik arcát, és mélyen bűnösnek érezte magát ba­rátja rossz hangulatáért. Beszélni szeretett volna, mindent elmonda­ni, ami emésztette. Igen nehéz volt a lelke, és érezte, hogy ha csak egy szót Is magába fojt, nem bírja ki sírás nélkül. — Mindent megpróbáltam, de nem megy. Nincs hozzá erőm. Ha még egy napig itt kell , maradnom ezen az elhagyatott és vad helyen, a hegyek között, megőrülök . .. Tisztára megőrülök! — mondta lángoló szemmel, de csendesen. Az öregebb némán rábólintott. Nem tudta eldönteni, igazat ad­jon-e barátjának, vagy mondja to­vább a magáét. — Még haragszol rám? — Nem - szorította ki magából, nagyot sóhajtva. A fiatal felbátorodott. — Mihelyt megérkezem, telefo­nálok. — Jobb lesz; ha levelet írsz. — Rendben van, írok. És ha... nincs kifogásod ellene, néha elug­rom majd ide. bogy tudjam, hogy vagy . .. — Gyere, igen fogok örülni a lá­togatásodnak —• mondta az öre­gebb, és mosoly villant az arcán. A fiatalt jólésö öröm töltötte el. A szeméből mélységes hála és oda­adás sugárzott. Odahajolt az öre­gebbikhez. akinek most zárva volt a szeme, mintha elringatta volna a csend és a gyengén fűtött, füstös büfé nyugalma. — Mondd, valóban nem harag­szol rám? — Nem. nem. Csakugyan. — És ugye, nem vetel a sze­memre semmit? — Nem. De ne feledd, hogy meg­boldogult édesapád sohasem tette volna ezt... — Hát mit? — Itt maradt volna... A nehéz­ségek ellenére, a nézeteltérések ellenére — Édesapám? Lehet. Apám le­het, de én ... — megtorpant, el­gondolkozva azon, amit mondani akart. Az öregebb merőn nézett maga elé, mintha semmit sem látna. A fiatul várt. Hirtelen megragadta a poharat, és felhajtotta a mara­dók italt. Majd megtürölte tenye­rével nedves ajkát, s hideg, távoli és Idegen hangon azt mondta: —■ Nem emlékszem azokra az időkre, amikor még élt az apám ... — De én jól emlékszem. Nehéz idők voltak! — Elhiszem. De ami volt, elmúlt. Ma már más idők járnak ... Az öregebb szigorúan ránézett. — Más idők? — Hát nem? Mi minden történt a szemem láttára! Az élet a felis- merheletlenségig megváltozott, do mi folyton rohanunk valahová, ak­kora feszültségben élünk, hogy né­ha azt kérdezem magamban: „Meddig bírjuk még ezt? .. Az öregebb felállt, széttárta a karját, mint a sas, mielőtt lecsap­na kiszemelt áldozatára. De még idejében észbekapott, tehetetlenül visszaejtette karját, és átpréselte a foga közt: — Te mondod ezt? Te .., a leg­jobb barátom fia? Ha pici korod óta nem ismernélek, azt gondol­nám, hogy ez az ostobaság idegen ember agyában fogamzott, aki nem ismerte a mi életünket! A két férfi farkasszemet nézett egymással, egyáltalán nem véve tudomást a többi ember jelenlété­ről, akik véletlen tanúi lettek ösz- szecsapásuknak. A ritkás szakállú, kormos bá­ránysapkát viselő apóka felriadt, és ijedten pislogott; nem értette, miért veszekszenek egyszerre ezek ketten. Az új házasok a sarokban elcsendesedtek, egymás kezét is elengedték, és abbahagyták szerel­mük bizöhygatását A gyerek is el­hagyta a sírást. Az anyja valószí­nűleg azt* gondolta: „Milyen tüzes népség, nézze meg az emberi Be* szélgetnek, beszélgetnek, és egy­szer csak összevesznek. Tón még egymásnak is esnek!“ Csupán q csaposnő folytatta nyugodtan és közönyösen a takarítást, mintha végképp nem érdekelné, mi törté­nik tórülötte; zajt ütve rakosgat­ta ide-oda a poharakat meg a flaskákat és törölgette vizes­ronggyal a sönt és pultját A két mérnök lasSan lassan meg­nyugodott; visszaültek a helyükre, és egy idő múlva újra beszélgetni kezdtek. — Nem akartalak felbosszantani — szólalt meg a fiatalabbik. — Én sem akartam felemlíteni édesapádat, de egy kicsit elfogott a méreg ... Bocsáss meg, liogy ... — Ejnye már, miket beszélsz? Ellenkezőleg, én vagyok a hi­bás. .. De meg kell mondanom, nem látom okát. miért kellene itt maradnom és tönkretenni magamat ezen a reménytelen helyen. Hisz találhatok megfelelő munkát mán suti is, ahol éppúgy hasznomat ve­hetik, mint Itt, esetleg még jobban is... Au öregebb elgondolkudutt. — És hová akarsz menni? —• Még nem gondolkodtam rajta. He ha hazamegyek, nyomban új helty után nézek. Hiszem, hogv ta­lálok valami munkát. Ugye, a se gíti/égemre leszel, ha netalán sziik- ség9m lenne rád. — Rám bármikor számíthatsz — jelentette ki az öreg, és felállt. — - Induljunk, ad| kezet, búcsúz* zu».k el barátokhoz méltóan. Nem- soKára befut a vonat ...-- Honnét tudod? — Hallom, ahogy pöfög n kap­táén. — A szél zúgását hallod.' — Nem, így csak a gőz csihog. í (A ismerek minden hangot ezen n tájon. A fiatalember hal iga tóziAt egy davabig — és csakugyan . . A po- btfV- és üvegcsörömpölésből meg a szélslvításböl füle lassanként ki-, tfttrte a közeledő mozdonv zaka- toCását. — Gyerünkl — mondta határo­zottan az öregebb, és elindult az afló felé. Kezet fogtak, egy darabig .sw»- rongatták egymás kezét, és- zavar­tan mosolyogtak egymásra. Aztán a* idősebb hirtelen átölelte a ba­rátját és a keblére vonta. A fiata* labb, bár erősebb volt, gyermek­ként simult hozzá. » fejét is rá- haj’tva a vállára Néhány perc teljes nyugalomban és csendben telt el, mintha megállt volna forgásában a föld, és a kör­nyéken minden néma ölelésbe me­revedett volna. Azután nagy dü­börgés meg robogás támadt; a kis állomásépület úgy beleremegett, hogy a poharak meg az üvegek táncra perdültek a pulton. A bán rátok egyszerre eler.* dték egy­mást, és zavartan tekintetlek kö­rül, mintha csak most vették vol­na észre, hogy mások is. vannak a közelben. A madárfejű kis öreg kapta a bundáját, és apró léptekkel az aj­tó felé szaladt. Az újházasok vá­ratlanul eléje kanyarodtak, egy nagy ládát húzva maguk után. A parasztasszony nem tudta, mit ra-t gadjon meg előbb, a gyereket-e, aki meglepetten bámulta a futás­nak eredt utasokat, vagy a kosa­rat a kendővel, amely lecsúszott a földre. A fiatalember türelmesen meg­várta, amíg mindenki felszáll, s mikor a vonat elindult, odafutott a legközelebbi vagonhoz, és felugrott a hágcsóra. Kis ideig ott maradt, egyik kezével a kapaszkodót fog* va, a másikkal barátjának integet* ve. Örömtől sugárzó arca azután beleveszett a zsíros füstbe, amit minden irányban szétlebbentett a szél. Az öregebb még egy* darabig a büfé előtt állt. A szél eljátszado­zott fehér hajfürtjével, mely kicsú­szott a sapkája alól. Sötét arcán még mindig ott ült a mosoly, mint­ha meg akarná őrizni ifjú barátja emlékére. A szél végül is benyom­ta a büfébe. Amikor elfogta a büfésnő együtt­érző pillantását, egyszerre magé* hoz tért. Odalépett a pulthoz és fi­zetett. Nyakába tekerte sál ját, fel­húzta bekecsén a villámzárat, gyorsan kiment, és elindult szem­ben a széllel. Kdvesdi János fordít*«* Iván Martinov:

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents