Új Szó, 1975. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)

1975-09-14 / 37. szám, Vasarnapi Új Szó

a mexikóiak lopósak —

amit nem köt gyökér a

t kell betömnöm a ma- [uan. — Harminc cent

? kérdezte a bácsl»leszámítja — mondtam. iy tudná, hogyan kell- mondta a bácsikám. ell szőlőt metszeni? —

lelt«. — Én katona vadezte a bácsi kám. ő katona — feleltem.

— mondta a bácsikám. a puskáját, s már a vál- ;atona voltát bizonyítsa, miben mesterkedik. A :ött.

al a puskáját — mond- ogy egy mexikói vélet- ■öm. Hiszek neki. Elhi- j, hogy dugja el azt az íepüffant hogy bebizopuff untam — mondtam, egítségre — fordult bárabér nem elég, hogy a nhárom szájat betömjek

t, s a bácsikám öt ráccal találta magát szein- ilyát vesztette, zte.

ídtam. — Két fiú, háSrdezte a bácsikám.- mondtam. — Nem sotek el — kért a bácsitudja, hogyan kell szója a szölőmetszést — i szőlőmet — mondta a

ami nem gyökérrel ka- tettem hozzá.

magasabb az órabér, dánál — mondta a báondja, hogy nem elég- szólt a bácsikám, — *

ordultam a mexikóihoz armincöt centért órán- nincs szüksége a segít- íMszését. •

— Tudnak-e szállást adni a családomnak meg az állatoknak? — kérdezte a mexikói.

— Igen — mondtam. — A ház szerény, de kényelmes.

— Sok-e a végeznivaló? — kérdezte & mexikói.

— Nagyon kevés — mondtam.

— Kellemes munka? — kérdezte a mexikói.

— Kellemes és egészséges — mondtam.

Juan Cabral leszállt a ponyvásszekérről, s a bácsikámhoz lépett. A bácsi megrémült. A mexikóit nyomon követték a kutyái, s már a gyerekek is gyűrűbe fogták a bácsit.

— Senor — mondta a mexikói a bácsikámnak —, művelni tkarom a szőlőjét.

— Igazán lekötelez — mondta a bácsikám.

Teljesen összezavarodott. Ezt leginkább a kutyák jelenléte okozta, de oka volt az öt mexikói gyerek, valamint a mexikói káprázatos modora is.

Biztos, hogy nem a puska hatott rá. Nincs az í. földi hatalom, amely a bácsikámatt meg tudná rettenteni.

Délután három körül a mexikóiak már be is rendezkedtek a kis házban, s Pablo és Pancho, valamint a sánta unokafivér, Federico kíséretében magammal vittem Juan Cabralt egy tőkéhez, hogy megtanítsam szőlőt metszeni. Elmagyaráztam, miért kell ezt vagy azt a hajtást levágni. Hogy a bokor tartsa a formáját. Hogy erős maradjon. Hogy a friss hajtások föl, a nap felé növekedjenek. És így tovább. Leléptem a soron következő főkéhez. Átnyújtottam neki a metszőollót, s kérdeztem, nem volna-e kedve megpróbálni. Udvariasan válaszolt, mondta, igazán örömére szolgálna. Gondosan és lassan dolgozott, s ugyanúgy magyarázta a gyerekeinek meg a sánta unokafivérének, ahogy én is magyaráztam neki a metszések okát. Federico, a sánta unokafivér, a hatvan év körüli férfi, el van ragadtatva.

Javasoltam, hogy folytatnák a szőlőmetszést, míg be nem sötétedik, s visszatértem a bácsikámhoz, aki a Ford kerekének támaszkodva ült és szunyókált.

— Mi a helyzet? — kérdezte.

— Nagyszerű — mondtam.

Hatvan mérföldes óránkénti sebességgel robogtunk vissza a városba, mintha a bácsikám vtdami riasztó gondoláitól kívánt volna menekülni, s egész úton egy árva szót sem szólt. Végre elértük a Ventura sugárutat, s a Vásárpark közelében megszólalt:

— A négy kutya együtt sem ér egy pennyt.

— Az aztán nem — mondtam. — De a mext- cóiak másként nézik a dolgot.

— Azt hittem, hogy tz a dög belén) akar harapni — mondta a bácsikám.

— Nem — mondtam. — Esze ágában ser» volt. Akkor se tenné, ha bácsikám belerúgna. Tele volt a szíve szeretettel. Mint a mexikóiaké. Az, hogy lopnak, semmit sem nyom a latban.

—■ A kölykök majd kirsattannak' —• mondta t, bácsikám.

— Nem is lehetnének egészségesebbek — szóltam.

— Mit esznek? — kérdezte a bácsikám.

— Babot, mexikói kenyeret — mondtam. — Csupa olyan silány eleséget, arai bácsikámnak aligha volna ínyére.

— Gondolod, hogy beiletanul a szőlőmetszésbe? — kérdette a bácsikám.

— Biztos — feleltem.

— Ugye, nem fogja elvinni a traktoromat — kérdezte a bácsikám.

— Nem — mondtam. — Túl nehéz lenine.

— Tavaly ráfizettem a szőlőmre — jegyezte meg a bácsikám. — Tudom — mondtam. — Bátyám tavalyelőtt is ráfizetett.

— Amióta megvettem azt a szőlőt, mindig ráfizettem — mondta a bácsikám. — Kinek kell a szőlő? Kinek kell mazsola?

— Lehet, hogy az idén megváltozik a helyzet — mondtam.

— Gondolod? — kérdezte a bácsikám.

— Azt hiszem, hojjy ez a mexikói érti a csíziót.

— Érdekes — mondta t, bácsikám. — Én is ugyanezt gondoltam. Ha a télen a sajátján kívül tizenhárom szájat kell betömnie, akkor ez az év nem sikerülhet olyan rosszul.

— Nem veszíthet rajta többet, bátyám, mint amennyit veszített — mondtam.

—■ A japánok rendes fickók — mondta a bácsikám —, de ők nem úgy nézik .i dolgot, mint fc mexikóiak.

— A japánoknak eszük ágában sincs, hogy. négy közönséges kutyát tartsana) — mondtam.

— Ők elkergetnék a kutyákat — mondta a bácsikám.

— Kővel dobálnák a kutyákat — mondtam.

— Azt hiszer», az idén jó évnek nézek elé-1 be — mondta k bácsikám.

Ogy hajtottunk át a városon, hogy hazáig egyetlen szó el nem hagyta a szánkat.

RONCSOL LÁSZLÓ fordítana

AOPOCS TIBOtt RAJKA

Marosa néném kitámolygotf. ..

Az ebéd rendes időben készült el. Fácánt senki nem sürgette. De nem is marasztalta. Kényelmesen, elérte vonalját. Bora elkísérte:

— Most mi lesz?

— Mi lenne?

Csak az állomáson került szó megint.

— Klassz muterod van. Állati jól főz.

Bora ezt nem hagyhatta.

— tírzsike néni segít neki. A Purg- lyéknál volt szakácsnő. - 1 *

— Hát aztán. - — Ide a rozsdás kést, ha tudod, kik Furglyék.

—• Nyertél. A kormányzó apósáék voltak.

— Hát aztán.

Fácán felszállt *a vonatra. Egy perc várakozás volt. Kihajolt az ablakon. Borának eszébe jutott, az előgyújtás. Intett a fiúnak, hajoljon le. Két nagy frászt kevert neki fel. Indult a vonat. Fácán nem mert már leugorni, hogy magyarázatot kérjen.

Odahaza úgy tettek az öregek, mintha ő érkezése kavarná meg őket. Pedig mindent másodjára, harmadjára mondtak már.

— Már a második ebédemet eszi, zabálja, köszönetlen. Még a kezicsókolom is nehezére esik. De sértegetni, azt tudl

— Na jó. én nem szólhatok bele, nem vagyok illetékes. De csak a példa kedvéért: én megkérdeném tőle: Fiatalember, a dobozlökrlösésen kívül mihez ért maga? Mama egy hete, megfigyeltem, a labdarúgás sem igen képes lekötni a figyelmit.

— Csak a második félidőre értünk ki

— diinnvögött öreg Rókus... — Egyik csapat se volt neki ismerős. Engem se nagyon érdekelt, amikor Purglyéket elvittem Mezőhegyesre, a lovas bemutatóra. Se a lovast, se a lovat nem ismertem. Tény igaz, hogy szűkszavú gyerek.

De akadt még egy megbocsátó hang.

— Nézzed már, Mariskám! Még a mi időnkben — úgy mondom, hogy az apád

meg az ön fiatalságomban — az első gyerök minden háznál öthónapra született. Nincsen abban semmi. Hogy is mondta?

Senki sem akart emlékezni a sértő szóra.

Gábor- felesége becsületét szolgálta, hogy tovább firtatta bírálta a kérőt. v

— És mi a foglalkozása? Csavargó? Csöves?

— Szobafestő. Nagyon nagy áldozat tőle, hogy a vasárnapját ránk áldozza. Ilyenkor szók maszekolni.

— Gábor úgy tett. ihintha éppen ezt, a legfontosabbat nem is hallaná.

— És micsoda név .az, hogy Fácán? , Ez a vezetékneve? *

— Nem.

— Keresztneve?

— Nem.

— Hát? Nincs neki rendes neve? Vagy nem tudod?

— De van neki. Valentinyinek hívják.

— És keresztneve nincs?

— De van. — És Bora duzzogása és majdnem szipogása kuncogásba fordult

— azt hiszem, azt hiszem... Ernő. Vagy Ilyesmi.

Marosa és Gábor nagyon elszomorodott. A léhaság borzasztó. Majd megvallotta Rókus.

— A fiatalság a mi időnkben is olyan cselekedetet viti végbe, hogy a szüléink a világvégit várták. És ki gondolta volna, ÍVzsike, hogy mink ötven év után összekerüljünk.

Minden dolgok ellenére Fácánt a harmadik héten is el lehetett csalogatni.

A pofonokat nem is kérte számon. Amikor a mintás, zöld abrosz fölött a fiú pöcintette az oda helyezett, vadonatúj gyufaskatu’yát. Bora lecsapott a játékra.

— Amíg elő nem állsz a nagy dumával, nem engedlek játszani.

Elég meglepő volt.

— Miről !s volna szó — segített kényszeredetten Marosa.

— Hát ugye* én meg Bora- Vagyf* Bora meg én; ■ •> »•

Erzsiké néni összecsapta * keséét:

— Feleségül kéri á ml Bóránkat — lrt- kiabált a gangra.

— Hallod, Rókus, a Fácán megkérte a Borika kezétl

így aztán. túl is voltak a dolgon, éa hozzákezdtek az ebédkészítéshez.

— Nékem azt hantálttí Bora, hogy nem Marosa néném főzi azokat az állati jó ebédeket!

Bizonyításul a folyosón, a vadszőlő árnyékában hallgatnia kellett örzsike néni házasságát.

— Engem az én szüleim nem adtak ahhoz, akit én szerettem volna: egy illető lány megesött tőle •— az mán oda tart. Pedig mink ketten igazán szerettük egymást! Hiába! Én akkor azt mondtam, édesanyám, ha engem nem ád, akit sze-, retek, hozzámék, aki elsőnek kér, még ha cigány legény lesz is. Pünkösd napján jött egy csöndes fiú Mezőhegyesről, kendergyári, reggel a padkára ült, délben azt mondja: örzsébet, elgyönne-e hozzám. El! Feliratkoztunk, háromszor kihirdettek, még abban a hónapban meg is esküdtünk. Vasárnap. De az én uram, mán hétfűn reggel ment is dologba, a kendergyúrba. Én meg, ugye, főztem az ebédet, aztán vártam vele. Már mindenki meggyött a szomszédba, csak az én uram nem. Kiálltam az utcára, vártam. Vártam. Majd egyszer arra gyön egy ember, rossz kalap a fejin, hogy a haja kiáll belüle. Kérdem: Hallja, jó einbör, nem látta az én uramat? Csak néz, néz: Hát nem ismersz meg, örzsébet? Az olyan ember volt, az az én első uram, kedves Fácán, ha azt mondtam ülj ide, ott maradt. De én még négy hónap múlva Is feltöhettem volna a mirtuszkoszorút. Azután, hogy tőle elváltam, álltam el szakácsnőnek a Purglyékhoz, mert hogy ott volt akkoriban a parádés kocsis,. akit úgy szerettem. Nős ember. De hát, erről többet nem mondhatok, csak azt, hogy volt már egy gyermekük, aki, mint rendesen, öthónapra született.