Új Szó, 1975. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)

1975-09-14 / 37. szám, Vasarnapi Új Szó

William Saroyan:

A MEXIKÓIAK

VI lTlll#mlllllinil

— Ügy hallom, hoj szólt a bácsikám.

— Mindent ellop ja földhöz — mondtam.

— Tizenhárom szá gamén kívül — szól nőm elég egy órára.

r- Tizenhárom száj kám.

— Az állatokat is

■ — Nem hiszem, l mogmetszeni a szőlői

— Tudják hogyan fordultam Jüanhoz?

— Nem, senor — gyök.

— Mit mond? — k

— Azt mondja, hog

— A háborúnak véf

A mexikói előkotort

Iához is emelte, hogy mire & bácsi ráeszmé bácsi a hátam mögé sz

— Szólj, hogy dugji ta. — Nem szeretném lenül kilyukassza a 1. szem, hogy katona. Sz istenverte puskát. Méj nyífcsa, hogy katona.

— Nem, nem fogja

— Nincs szükségem csikám Juan Cabralh02 . — A harminc centes magamén kívül még ti

— szólalt meg a mexlk

Visszadugta a puská

meredő fiatal mexikói be. Kevés híján egyer

— Kik ezek? — kér<

— A gyerekei — ír rom leány.

— Mit akarnak? —

— Babot, lisztet, sót kát.

— Mondd, hogy tűn] kám. — Ez a fickó nei löt metszeni.

— Bárki megtanulh mondtam.

—• Tönkre fogja tenn bácsikám.

— És elemei mindem paszkodik a földbe —

— Nálam tíz centt< mint a legtöbb szőlősg csikám.

— Ez a fickó azt

— jegyeztem meg.

— Kérdezd meg hát mennyi lesz neki elég.

— Seüor Cabral — Tr hajlandó-e dolgozni ként? A nagybátyámnál ségére, de ön megny©’-'

— Nekem — mondta Juan Cabral. — Juan Cabralnak.

— Juan Cabralnak — ismételte a bácsikám. Nem, itt nincsen munka.

— Mennyi a bér? — kérdezte Juan.

— Mit mondott? — fordult hozzám a bácsi, és rágyújtott, hogy a cigaretta átsegítse a zavarán.

— Azt akarja tudni, mennyi a bér — mond- . tam.

— Ki beszél itt bérből? — kiáltott föl a bácsikám. — En senkit se szerződtetek.

— Csak tudni szeretnél — mondtam. — Tudja, hogy bátyám senkit sem akar szerződtetni.

A bácsi zavarba Jött.

— Hát — mondta —, a Japánoknak harminc centet fizetek egy órára. Sok szőlőtulajdonos meg huszonöt centet fizet.

— Harminc cent az órabér —■ fordultam Jüanhoz.

— Nem elég — rázta a fejét a mexikói. — Sok szájat kell betömnöm a télen.

— Mit mond? — kérdezte a bácsikám.

Izgalmában a bácsi egy mukkot sem értett

Juan szavaiból, míg csak meg nem ismételtem őket magam is.

— Azt mondja, a harminc centes órabér nem elég, ha minden szájat be akar tömni a télen — magyaráztam.

— Kinek a száját kell betömni? — kérdezte a bácsikám.

Az egész társaságét, amelyik a ponyva alatt kuporog — mondtam.

— Hol akarnak megszállni? — kérdezte a bácsikám.

— Nem tudom — mondtam. — Gondolom, majd találnak helyet valahol.

Juan Cabral nem szólt. Egyik kutyája oda- sompolygott a bácsikámhoz, s megnyalta a ke- .zefejét. A bácsikám nagyot szökkent, ijedten nézett köröl.

— Hát ez mi? — kérdezte.

— A mexikói egyik kutyája — mondtam.

— Tüntesd el mellőlem — szólt a bácsikám.

Szóltam a kutyának, hogy menjen vissza a

szekérhez, s az visszament.

A bácsi figyelte a visszasompolygó kutyát-. Nem is figyelte, de tanulmányozta.

— Közönséges kutya — mondta. — Ilyet az ember százával lát az utcán.

— Ogy igaz — mondtam.

— Ez a kutya egy pennyt sem ér — mondta a bácsikám.

— Annál jóval kevesebbet ér — mondtam. — Akkor se venné meg senki, ha bácsikám adna hozzá két dollárt.

— Én hárommal sem fogadnám el — mondta a bácsikám. — Mit tud ez? El tud-e kapni egy kannyulat, vagy valami hasonlót?

— Nem — mondtam.

— El tud-e bánni a rablókkal? — kérdezte a bácsikám.

— Nem — mondtam. — Kisompolyog, és megnyalja a rablók kezét.

— Akkor mi haszna belőle? — kérdezte a bácsikám.

— Az égvilágon semmi — mondtam. . ...

— Minek tartanak ennyi kutyát? — kérdezte a bácsikám. ,

— Mexikóiak — mondtam. — • Egyszerű me-r xikóiak.

Juan Cabral, ez a nagy darab mexikói dolgozott a bácsikámnál, ő metszette meg a szőlejét. Szegény ágrólszakadt, számos értéket vallhatott a magáénak: Consuela nevű feleségét, két fiát, Pablót ós Panchót, három leányát, sánta unokabátyját, Federicót, négy kutyát, egy macskát, egy gitárt, egy puskát, egy vén gebét, egy vén ponyvásszereket, meg rengeteg konyhafölszerelést.

Reggel, mikor Juan behajtott ó szekérrel, hogy megtudakolja, akad-e munka a számára, én éppen a tanya udvarán beszélgettem a bácsikám- mal.

— Hát ez mi? — kérdezte a bácsikám.

— Mexikóink — feleltem.

— Honnan tudod? — kérdezte?

— A kutyákról — feleltem. A mexikói mind csupa nemesen érző, egyszerű lélek. Egy mexikói sohasem lehet olyan szegény, hogy ne tudna eltartani egy falkára való kutyát. A mexikóiak indiánok, egyéb nemes fajokkal keveredve.

— Mit akarnak? — kérdezte.

— Munkát — feleltem. — Szomorúan vallják majd be, de munkát akarnak.

— Nekem nincs szükségem segítségre — jelentette ki a bácsikám

— Nem számít — mondtam Megfordulnak, és, folytatják a másik szőlőben.

A ponyvásszekér lassan begördült a tanyaudvarba, s Juan Cabral a mexikóiak nyelvén Jó reggelt kívánt

— Buenos dias, amigos. Tört angolsággal folytatta: — Van itten munka szőlőben erős mexikóinak?- ó~- Kinek? — kérdezte a bácsikám. (Példának Okáért, fordult aztán hozzám.)

B

ora harmadszor Is elrendezte fií dolgot Fácán helyett.

— Nem kell nyomni a sóiért. Csak annyit mondasz: Bora meg én. Szóval1: meg akarunk esküdni. És kész.

— Semmi mást?

— Minek? Anyu tudja az ügyet.

— Nem kérdez semmit?

— Nem, legfeljebb azt, hogy mikor. Majd azt mondod: minél hamarabb.

Fácán szokatlanul bőbeszédű volt. Még mindig akadt kérdeznlvalója. Pedig nem szokta.

— Aztán elhiszik?

— Miért ne hinnék? Hiszen igaz.

Vasárnap érkezett Fácán Olasziba. Már

csupán az is milyen nagy áldozatnak látszott. hogy a hajnali vonattal. Jattolt az öregekkel meg apával, szóval Gáborral, mivel mostoha. És mindjárt be is ültették a mintás, zöld abrosz mellé, essenek túl a kényelmetlenségen. Bort. szódavizet tett Bora az asztalra. Egy pohárral lement.

— Látom, nem tudja, hogy szólítson

— sóhajtott az asszony vagy félóra hallgatás után —, csak mondja nyugodtan, hogy Marcsa néném.

Ez jó kiindulás lett volna akármilyen beszélgetéshez.

— Nem néni! Csak néném. Nem szeretném, ha néniznének harmincnyolc esztendős koromban.

Fácánt nem érdekelte a téma. Gyufa- Skatulvát fedezett fel a7 abroszon, azt kezdte pöccintgetni, oly módon, hogy négyszer ötször megpördült a levegőben, s úgy esett vissza mindig — címkével felfelé. No, nem mindig, de legtöbbször.

Gábornak azt mondták a nők. hallgasson, legalábbis, amíg a kérésen túljutnak. Hiszen, mint mostohának, neki ez ügyben ne legyen véleménye. Most jó lett volna, ha mégis társalog.

— Egykorúak vagyunk az én urammal, ugye, és hát furcsa lenne, ha néniznének.

Fácán felpillantott, mintha ellenőrizné, Igaz-e az állítás az esztendőkről s az egykorúságról. Közben is pöckölte a dobozkát.

Már régen h07Zá kellett volna fogni az ebédkészítéshéz. Marcsa néném halogatta, hátha éppen most kezdene bele a fiú a mondókájába.

— Tudja, hogyan lett Bora édesapja, amikor az én édesapám elé állt?

Gábor ezt nem akarta végighallgatni, kifelé indult. Észbe kapott Marcsa is: hiszen nem is tudná folytatni.

— jaj, édesapám —- kiáltott zavarában a konyha meg a folyosó felé —, miért nem jön be, édesapám.

— Elugrunk még a meccsre, a második félidőre még odaérünk.

A járási bajnokságban a második és harmadik helyért harcolt az olaszi csapat. És vasárnap délelőttre szervezték a mérkőzéseket.

Nyugovóra helyezte a dobozt Fácán. Felállt, nyújtózkodott, rántott egyet a nadrágján.

— Nyolcból hét tuti.

— Tessék? — ámult Marcsa, nem tudta követni sem a fiatalok, sem a férfiak gondolkodását.

— Arra én is befizetnék — vált szinte fecsegővé a fiú. S már indultak is.

Csak artán kapcsolt az anya: talán még jó, hogy a férfiak a mérkőzés közben elrendeznek mindent.

— Aztán csak ügyesen, édesapám — súgta az öreg Rókus fülébe.

Ő meg mostohaanvjával — mert tavaly óta neki is mostohája van, hozzáfogtak a főzéshez.

Tyúkleves, paradicsomos rizsa, baromfiaprólékkal, nói szeszély.

Mire q tészta is kisült, megérkeztek négyen Igon ám, Bora is velük ment.

öt négyre győzött a vendégcsapat, de az arcokról látta Marcsa, a kérés nem történt meg. »

Valamennyien faltak, különösen a sportolók, nehezen tudták leplezni a csámcsogást.

Nem sokkal ebéd után indult Fácán vonata. Egyetlen viszláttal köszönt a családtól, s már rohant is.

Bora kétszer verte ki a dilit: egyszer anyjának, hogy miért nem kérdezte meg azt legalább: Mi járatban? Jó fiú?! Másnap Fácánnak még egyszer, amiért olyan flegma. *

— Az apád. hogy csinálta?

Érre Bora nem tudott felelni.

A következő vasárnap megint lőtt a Fácán, a hajnalival. Minden gyufaska- tulyát eldugtak. Marcsa nem mesélte el szombaton a lánynak, miképpen történt a léánykérés az ő idejében. A három felnőttnek többször is megtiltotta. Az anyós (örzsike néni) mindig szájára helyezte kezét — tiltakozóan —, annyira jólesett volna elmesélni az esetet, de nem. Borának azt nem szabad megtudni.

Az asztalon most egy kisüvegben — félliternyi rum áll. De Fácán se nagyon itta, bár az első két poharkával kihör- pintette.

Zsebébe nyúlt. Gyufásdobozt vett elő, de egy pillanatig maga elé tette, és bo- csána{kérően az asszonyra nézett.

— Csak tessék, nyugodtan — mosoly- . gott Marcsa, s a fiú elkezdte a pöckö- lést.

Gábor helyett most Rókus ült az ingaóra alatt, az édes nagyapa, neki bármiben beleszólási joga lehet.

— Hát, mi járatban, mi járatban, kedves fiam — hangját szavanként lejjebb eresztette Marcsa.

A fiú pöccintés meg dobozhullás között Marcsa nénémre tekintett, a következő pöccintés után Borára.

— Ma egy hete kassa volt a pipihús.

— Márna rántott szelet lesz — sóhajtott az anya —, disznóból.

Bora elvörösödött, s egyszerre kétfelé akarta vágni.

Algériám van, ha így hallgatlak ben- netöket' Hát anyuka, vedd tudomásul, hogy Fácánt ma egy hete nagyon érdekelte volna, hogy édesapa hogyan kért meg téged. Merthogy, a példamutatás végett. De te nem voltál hajlandó. Sőt örzsike néni is, akárhányszor kérdem, szájára teszi a kezét.

— Erről nem szoktunk beszélni.

Rókus kijelentésében bölcsesség és

rendreutasítás bujkált.

Fácán csak a szemöldökét kapta fel:

— Szóval előgyújtás volt? Megesik a legjobb családban is.

KE