Új Szó, 1975. augusztus (28. évfolyam, 179-204. szám)
1975-08-31 / 35. szám, Vasarnapi Új Szó
5dését. — Ezért a legnagyobb rvélkülözhetet- sáskbr is,... és ilyenkor a szok- távozott addig, 1 ő ki nem fo- Persze, sokszor r elindultak, de alami, visszatér- dő és feikiáitó- iteket. a nekem —, én t asszony, mégis, am, azt én jól benneteket kigyetek és kibír- ínyeket. Ez volt Id el nekem, az g ... még anyám gyerekcsontozat- eíyesen fejezem >ek és kitartóak idősebb nővérem szem, gyermekei, amint anyám a szomszédasz- Néztem, néztem, i és mohón isz- hogy tudnák, másvalaki... és jutott a hibás- jkrf egy jómódú rospozsgás arcú az volt a baja, úlzás, lépteit nem rt szinte ugrásokat, mintha egyik den, lépésénél a asszonyt, ahogy is szoptatott. Az logy legszíveseb- neki a járásban, jtásra sosem ke- zgott, végezte a is fiacskája volt, »zonya lánykájá- kislányka anyjá- A dajka és asz- dúlt az anyatej /olt a fiúcskára, jégtől, míg az ő l gyengébb a fi- anúsította a daj- ptatja a lányká- kirobbant és han- : köztük, az asz- is fizeti, persze íem tett lakatot hát ez a hála lyka életét, mert mgy lárma köze- It^sfrni kezdett, dott az asszony- Ite iielőle a kis- )gy elhallgasson, együtt jelen volt i dajkát, hogy a \ kislányt átvet- babusgatta, amíg helyet foglalt ólt: tét szoptatja — aragos vagy dü- jzás megy ilyen- azonnal megérzi, figyelmeztetően a gyerekre, ha- ak el kell kerül- it, ha azt akarja, gyen. i válaszolt, csak rcát rejtette két oz fordult: mmi oka a gya- is panaszkodhat, hetekkel ezelőtt, átványt nyújtott, kislánykája meg- gása sugárzik a ölt "elégtétellel a maga gyártotta ki nyomban meg- in visszatette a az ajtó felé inasszony, és meg- n miért jött. tve az anyám —, itt teremteni. comolyan az asz- lasonló nézetelté- eöztünk, és azt is kietlenül itt járt. hozott nekem. amikor felbontot- lenne. Én persze , mert hiszen ne- ez úgysem volna tötték, és kint az izölte velem a hírt, íogy a liba húsa A dajkáról egy n rá gondoltam, lyen udvarias, azt egy1 ilyen máj... volna, akkor még apa ilyet sosem szívesebben hallBorisz Nyikolszkij a fiatalabb szovjet írónemzedékhez tartozik, 1931-ben született. Műveiben a szovjet hadsereg katonáinak, altisztjeinek, tisztjeinek életót ábrázolja. Maga is katona volt, egyszerű közkatonaként kezdte pályafutását, hadnagyi rangot ért el. Természetes tehát, hogy elbeszélései, novellái élményanyagát a katonaéletből meríti. Nyikolszkij azonban nem csupán művei „alapanyagát" ismert bizalmasan, alkotó fantáziája hús-vér emberekké .formálja hőseit. Elbeszéléseinek gyújtópontjában a hazaszeretet, a szocialista hazafiságra nevelés áll, itt, ezen a ponton tágul hőseinek világa, életszemlélete általános érvényűvé, lépi át a szokványos „katonahistóriák viszonylag szűkre szabott keretét. '»-'íz ember szegezi rám kíváncsi, jl várakozó tekintetét. Tíz ember. Katonák. Beosztottjaim. Fél hónappal ezelőtt még én is katona voltam, a sárga rangjelzés-» nek zubbonyom vállpántján még ideje sem volt megkopni vagy bepiszkolódni. Hajam sem nőtt meg, a közkatonákhoz hasonlóan, kefehajat viselek. Tíz ember áll előttem frissen vételezett zubbonyban, esetlenül, ferdén behúzott szíjjal, ügyetlenül feltett sapkában. Még egyet sem ismerek közülük, s valamennyien olyan csodálatosan egyformák. Az elkövetkező napokban, hetekben, hónapokban velük együtt fogok élni: egy asztalnál étkezni, egy kaszárnyában aludni, s mi több, parancsnokuk leszek, tanítani és nevelni fogom őket. Nevelni. .. Becsületszavamra, sohasem gondoltam, hogy egyszer valakit nevelni fogok! Eddigi életem során megszoktam, hogy mindig engem neveltek. Otthon a szü^ leim, az iskolában a tanítók, a hadseregben a parancsnokok. Most meg nekem kell nevelnem ezeket a felnőtt fiúkat. — Kasirin! — Jeleni — Izsoginl — Jelen! — Neumann! — Jelen! Gyorsan és hangosan válaszolnak. Érzem, tetszeni akarnak parancsnokuknak. Nyomban eltűnik a bizonytalanságom, egyszerre vidámabbnak, könnyebbnek éírzem magam. Előveszek egy kis jegyzetfüzetet, beírom valamennyiük családi- és keresztnevét, születési dátumát, foglalkozását, szóval mindent, amit az osztag parancsnokának tudnia kell katonáiról. Csak egy. dátum azonos minden név mellett: a behívás ideje — 1955 november —, egyébként minden másban különböznek egymástól. Az egyik katona teljes bárom évvel idősebb nálam. A neve Kasi- rin, magas, egészségtől duzzadó, széles arcú fiú, kis szemében töprengés tükröződik. Foglalkozása asztalos. Meglátszik rajta, hogy dolgos, megfontolt fiatalember. Nős. Amikor ezt bejelenti, a többiek kuncogni kezdenek. Felemelem a noteszből a fejem, erre nyomban elcsendesednek. Még ketten tűnnek szembe: Jurij Neumann és Hafíz Aszanov. Neumann úgy áll a sorban, hogy egy kicsit kidülleszti a hasát, s mintha mi sem történne, finom fehér ujjait összefonva pihenteti rajta kezét. — Magát sohasem tanították ,,vi- gyázzban“ állni? — kérdezem pontosan olyan hangsúllyal, mint körülbelül egy évvel ezelőtt kérdezték tőlem. Neumann egy pillanatig hallgat, zavartan nézegeíi ujjait. — A-a ... — nyögi végre, és szórakozottan egyenesíti ki karját a varraton. — így — mondom szigorúan —, és jegyezze meg magának egyszer s mindenkorra.. Aszanov tatár, idegen akcentussal beszél oroszul. — Főiskolára akartam menni. A felvételi vizsgán minden „ötösre“ sikerült, csak az írásbeli „kettesre“. Azt mondták: gyere jövőre — meséli vidáman villogtatva fehér fogsorát. A katonák nevetnek, s velük együtt én is. ... A kaszárnyában egész nap nagy a sürgés-forgás, csaknem ünnepi hangulat uralkodik. A katonák friss szalmával, töltik meg a szalmazsákokat, vattás zubbonyukra fel- varrják a vállpántokat, egyesek az ágy mellett elhelyezkedve már írják is a leveleket, hogy minél előbb közüljék címüket az otthoniakkal, a legtürelmetlenebbek az őrmestereket ostromolják, mindenáron meg akarják tudni, hol lehet fényképet csináltatni. S e zűrzavar közepette Vlaszen- ko őrmester, a század ügyeletese kifényesített nyikorgó cipőjében méregeti a kaszárnyát, az egyik végétől a másikig. Egy szakaszban szolgálnak, ö már harmadik éve szolgál, s az őrmesterek között a legidőseibb, legtapasztaltabb. Este, amikor Fjodorov századosnál, a századparancsnoknál jelentkezünk, aki az újoncokról érdeklődik, Vlaszen- ko válaszol valamennyiünk nevében. — Lehet velük dolgozni — jelenti röviden, és szokása szerint összevon ja a szemöldökét. Mi meg zavartan mosolyogva hallgatunk. Még nem vagyunk elég magabiztosak új szerepünkben. Az első napok a században olyanok, mint a fénykép előhívása. Az ember beleteszi az előhívóba a tiszta papirost, és vár. Először az éles körvonalak jelennek meg, majd fokozatosan kirajzolódnak a finomabb részletek, végül a legfinomabb árnyalatok. Most már meg lehet állapítani, jó-e a fénykép, vagy nem. Osztagomban, sőt az egész szakaszban mindenkinél előbb Jurij Neumann mutatkozott be. Már másnap tudakozódott, kapnak-e a katonák kimenőt, vannak-e a faluban szép lányok, járhatnak-e táncolni, ki-ki megünnepelheti-e — természetesen csak köztünk mondva — a születésnapját. „Lesznek — gondoltam mosolyogva —, táncmulatságok is, lányok is — minden lesz“. — de hangosan ezt mondtam: — Ajánlom magának, Neumann közkatona, hogy minél előbb verje ki a fejéből ezeket a szamárságokat. Amíg nem késői Értette? — Értettem — vágta rá Neumann, de cinkosan felvillanó világoskék 'szemében ezt olvastam: jó, csak mondja a magáét, tudom én, ezt kell mondania, de hisz ml ketten értelmes emberek vagyunk, s az értelmes emberek mindig megértik egymást. Másnap reggel a felkelésnél ügyeleteskedtem. A katonák sietve ugráltak le az ágyról, tolongtak a székek mellett, amelyekre este lerakták egyenruhájukat, nagy nehezen húzták fel betöretlen új cipőjüket. — Mozgási Mozgási — hallatszott az őrmesterek pattogó sürgetése. S e siető, kapkodó emberek között különösnek hatott Neumann tétovázó, méltóságteljesen mozgó alakja. Először nadrágját vette szemügyre, mintha azon gondolkodna, felvegye-e, vagy nem, majd néhány másodpercig üres széket keresett a szemével, lassan leült, és húzni kezdte a cipőjét. Mellette, cipőjükkel dobogva, és menet közben öltve fel vattás zubbonyukat, rohangáltak bajtársai, a fagyos levegő gomolyogva özönlött be a kitárt ajtón, s Neumann még mindig a kapcájával veszkődött. Egyszer csak felemelkedett, nyugodtan hozzám lépett, és jelentette: — őrmester elvtárs, tisztelettel jelentem, ellopták a cipőmet. — Ellopták? Hát akkor ki cipőjét húzta fel? — Nem tudom. Ez negyvenkettes, az enyém meg negyvenegyes. — Rendben van, álljon be a sorba, majd megállapítjuk. A kaszárnya udvarán még sötét volt. Gyenge szél kavargatta a földön a száraz havat. A felsorakozott katonák egymáshoz bújtak, hajladoztak, igyekeztek hátat fordítani a szélnek. — Nocsak, fiúk, egy kicsit vidámabban, vidámabbanl — biztatta őket Vlaszenko. Megkérdeztem, ki húzta fel más cipőjét. Hallgattak. A többi szakasz már futott a sportpálya felé. — Futási Indulj I — vezényel Vlaszenko. Amikor mintegy kétszáz métert futottak, észrevettem, hogy egy katona az első osztagból le-lemarado- zik. — Mi történt? — kiáltottam rá. Nem válaszolt, egy kicsit sántítva nekiiramodott, hogy utolérje a szakaszt. „Hogy is hívják őt“? — próbáltam visszaemlékezni. — Ha jól tudom, Szmorogyin ...“ Még néhányszor lemaradt, de amint észrevette, hogy megfordulok, Igyekezett utolérni a szakaszt. A reggeli torna után már a kaszárnyában hozzám lépett Neumann. — őrmester elvtárs, tisztelettel jelentem, a cipőmet Szmorogyin cserélte el. Szmorogyin inellette állt, és kihúzva magát, ijedten nézett rám. — Miért hallgatott? Nem válaszolt, csak még jobban kihúzta magát. — Válaszoljon, ha kérdezik! — Nem tpdom . . . Azt gondoltam ... Én . .. Többet nem lehetett kivenni belőle. Elbocsátottam, de figyelmeztettem, hogy máskor jobban ügyeljen. Odébbállt, és homlokát ráncolva, hozzáfogott lehúzni a cipőjét.. . így ismerkedtem meg Szmoro- gyinnal. Magas, izmos, kissé hajlott hátú, esetlen fiatalember volt. Az első tekintetre szembetűnt a keze. Mintha hosszabb lett volna a kelleténél. Meglehet, ezt a benyomást kissé hajlott háta váltotta ki, vagv az, hogy a kézfeje valóban hosz- szabb volt, és mindig olyan kékeslila, mintha éppen a fagyról jött volna be. Az_ első napokban szakaszunk különféle munkákat végzett. A ka tonák gerendákat raktak össze, fát fűrészeltek, szenet raktak ki a vagonokból. Szmorogyin hallgatagon és szorgalmasan dolgozott. A dohányzási szünetben a katonák körülvettek engem és Vlaszenkót, mindenféléről kérdezősködtek. — Miért kapnak a katonák a takarításnál külön szolgálatot? Mi lesz akkor, ha például visszautasítom felmosni a padlót? — kérdette Neumann. — Megtanítanak bennünket rádiókészülékeket is javítani? — érdeklődött Aszanov. — Igaz, hogy a rádiólokátor ezer kilométeren túl is felfedezi a repülőgépet? — tudakozódott Izsogin. — Ki kap szabadságot? — kérdezte Kasirin. — Már a feleségedhez mennél? — ugratták társai. — Sose félj, majd a szór széd gondoskodik róla. A katoná.. hahotáztak, Kasirin meg igyekezett elhessegetni őket, és jóindulatúan mosolygott. Csak Szmorogyin nem kérdezett semmit, de úgy hegyezte a fülű’, hogy egyetlen szó se kerülje el a figyelmét.. Eltelt egy hét, megkezdődtek a komolyabb foglalkozások, és azonban csak annyit tudtam róla, amit feltüntettek a szakasz névsorában: nemzetisége — orosz, iskolai végzettsége — hét osztály polgári foglalkozása — tolató. ...Szombaton este éppen kimenőről jöttem vissza a ka árnyába Kimenőmet két fiatal tanítónőnél töltöttem, akiket nemrég mutatott be nekem Vlrszenko. Teljesen ott honosán éreztem magam náluk. Vidámak voltunk, teát ittunk dzsemmel, gyuriztunk, lemezeket ha^ jattunk, vicceket meséltünk, hetet havat összehordtunk, s vépül eme'Ve- dett ünnepi hangulatban távoztam Világos, fagyos este volt. A csendben visszhangzottak lópteim, lábam alatt csikorgott a hó. A fagyos levegőben pontosan ki lehetett venni a távoli őrjár t kiáltását: „Állj! Ki vagy?“ — aztán újra beállt a csend. A kaszárnya mellett egy magas, hajlott alakot vettem észre. Egy katona fején sapka, leeresztett fülvédővel, vattás kabátban szorgalmasan törte a jeget. Amikor közelebb értem. Szomrogyint ismertem fel. ö is meglátott, abbahagyta a munkát, és szokása szerint kihúzta magát. — Mi történt, Szmorogyin? — kérdeztem vidáman. — Megbüntették? — Tisztelettel jelentem. Igen — válaszolt a katona. — Mit követett el? — Elaludtam, őrmester elvtárs, elaludtam az egyéni felkészülésen. — Ej, ej, Szmorogyin! Rosszul kezdi a szolgálatot. Szmorogyin csak. állt, pislogva bozúzmarásodott szempilláival, és várta, mondek-e még valamit. — Folytassa. — Értettem. Sarkon fordultam, és bementem a kaszárnyába. A hátam mögött újra felhangzottak a tompa csapások. OLEXO ANNA fordítása BORISZ NYIKOLSZKIJ: rnmm iöziatona, IMSZfNy QRüilHI BEN (Részlet) Almási Róbert illusztrációja
