Új Szó, 1975. augusztus (28. évfolyam, 179-204. szám)
1975-08-31 / 35. szám, Vasarnapi Új Szó
Anyáin négy asztalos fia névén került a sze- redl táborba. Ök a munkájuk révén védték meg anyánkat attól, hogy elhurcolják valamelyik németországi koncentrációs táborba, ahol biztos krematófiumi halál várt volna rá. Amikor most leírom ezt a mondatot, hideg borzongás fut át a testemen. A mondat, amely pontosan fedi a valóságot, nem fejez ki semmit abból, ami ma is végbemegy bennem, ha erne az eshetőségre gondolok ... Pedig anyám Szereden is nagyon közel állt ahhoz, hogy oly iszonyú halálban legyen osztály része, amely száz- és százezer ártatlan anyának jutott a gyilkos fasiszták „jóvoltából“. A négy asztalos fiú között a legidősebb Móric volt, a mostohafia, akit apám első felesége szült. Móricnak felesége és három gyermeke volt. Es éppen ez a mostohafia volt az, aki példás bátorságról tett tanúságot, és megmentette anyámat a halálos deportálástól. Az a szándék, hogy az öregeket deportálni kell, 1942 szeptemberében majdnem megvalósult a szered! táborban. Én már csak akkor értesültem a történtekről, amikor a borzalmas emberkínzásnak már vége volt, és minden jóra fordult. Mégis, a jelenetet, hogy anyám a deportálásra készen állt, azt többször végigéltem éberen és álmomban. Magam előtt láttam, amint az egyenruhás fasiszták barakkról barakkra járva összeszedik az öregeket, és a térre tenelik őket, mint valami állatokat. A rend kedvéiért az öregek nyakára számot is akasztottak, ami azt jelentette, hogy estére teherkocsival kiviszik őket az állomásra, ahol várják a marhavagonok, amelyek Auschwitz gyomrába szállítják őket. Anyám nyakán is ott volt már a halálos szám. A fasiszták ebben a szeredi táborban voltak olyan kegyesek, hogy a gyerekeknek, szóval a szakembereknek megengedték, hogy elbúcsúzhatnak öreg szüleiktől. Folyt nagyban a búcsú, csak anyám maradt egyedül, mert a fiai nem Jöttek búcsúzkodni. Nem értette, hová tűntek a gyermekei, hogy nem jönnek, hogy ebben a válságos, nehéz helyzetben szégyenszemre egyedül hagyják. Ahogy később elmondta nekem, nagyon szégyellte, és nagyon fájt neki, hogy gyermekei, akiket szült, ápolt és gondozott, akkor hagyják el, amikor leginkább vigaszra szorul. Ha legalább az egyik unokája jönne, és távolról mosolyogna rá... de nem jön, senki sem jön. Kétségbeesésében azzal vigasztalódott, hogy már elég öreg, sok dolga úgy sincs már ezen a földön, élete párja már eltávozott, és gyermekeiért is megtett mindent, amit tehetett. És amint nézte a többi öregektől való búcsúzkodást, és hallotta a keserves sírást, zokogást, arra gondolt, talán jobb is így, hogy nem jönnek, mert mi értelme ennek a sí- rás-rívásnak_ Az öregek már ott szorongtak a teherkocsi előtt, már csak tíz perc volt hátra az indulásig, és anyára már belenyugodott a búcsú nélküli távozásba, amikor mindenki meglepetésére megjelent a négy fiú. Móric, a mostoha fia és Náthán, a másik nős fia feleségestül, gyermekestül jelentek meg, sőt Sári, az utóbbi felesége állapotosán. A nagy öröm és elégtétel közepette — hogy vénasszony létére ilyen hősies áldozatra képes mozgósítani gyermekeit és unokáit —, a valóság irtózatos keserve egyetlen pillanatra sem hagyta el. A fasiszták ugyanis hallani sem akartak arról, hogy anyámat kiszedjék a többi öreg közül, mert nagyon jól tudták, mi következik ezután. A fiúk ugyanakkor sem a lakásukba, sem a műhelybe nem akartak visszatérni, amíg anyjukat szabadon nőm engedik. Hiába kérték, hiába fenyegették őket, nem tágítottak. Azt mondták, inkább soha többé nem vesznek szerszámot a kezükbe, semhogy anyjukat a halálba engedjék. Most már nem deportálásról, hanem nyíltan a halálról beszéltek. Olyan zűrzavar uralkodott, hogy már az anyám is könyörögni kezdett nekik, hogy engedjék békésen távozni, azzal a tudattal, hogy unokái és gyermekei feleségestül életben maradnak. De nem használt. A szűkszavú, hallgatag mostohafia, a tábor legkiválóbb asztalosa, ezt válaszolta neki: — Nem vagy te öregasszony, te az anyánk vagy. Mi neked csak azt a tiszteletet adjuk meg, amit megérdemelsz, ami jár neked. A tábor fasiszta vezetői tárgyalásokba bocsátkoztak. Közben több öreget már a teherkocsira emeltek. Sírtak-ríttak az öregek fent a teherkocsiban és lent a Déren. Ekkor Náthán, a másik nős fiú, akinek a felesége állapotos volt, elordította magát: — Miért hagyjátok elvinni az anyátokat, apátokat? Gyáva disznók! Több sem kellett, egy perc sem múlott el a kiáltás után, és a tábor fiataljai megszállták a teherkocsit, és leszállították az öregeket, akik már útra készen voltak. Nyomban utána leszedték a számokat is, amit az öregek nyakába akasztottak. Most már valamennyien egy emberként kiáltották, ha elviszik a szüleiket, ők is mennek . .. E rettenetes helyzetre gondolva, szívem forró hálával telt meg fivéreim iránt, akik egy szép levelet nem tudtak ugyan megfogalmazni, de gyönyörűen helytálltak az anyánkért. A győzelem, amit fivéreim összefogása, bátor fellépése eredményezett, melengetett, akárcsak a napfény, amely életet és világosságot ad. Fivéreim fellépése nemcsak az^ anyánkat mentette meg, hanem a tábor többi öregét is. Mindezt pedig a szűkszavú szerény Móric, a mostohafiú sugallta. A tábor vezetői kénytelenek voltak engedni a szakemberek követeléseinek, hacsak nem akarták feloszlatni a tábort, amelyből komoly hasznot húztak. Hiszen a fasiszta magas rangú hivatalnokok a legszebb bútorokat kapták a szeredi műhelyekből... De mindez most már nem is érdekes, az a famos — gondoltam akkor vigasztalódva —, hogy anyánk él, és ha egy kis szerencsénk lesz, talán túléli a fasiszták gyilkos hatalmát. Apámról azért írok most keveset, mert őt nem fenyegette veszély. Ö igen bölcsen, egy perccel, mielőtt a deportálások megkezdődtek volna, meghalt. Anyám az apámat nagyon sze- trette és tisztelte, halála mélyen lesújtotta, mégis amikor a nyílt üldözések megkezdődtek, anyám gyászában mély megkönnyebbülést érzett, hálával telt meg a szíve, azért, hogy apánk még idejekorán eltávozott, és a fasiszták nem nyúlhattak hozzá... De ez a hála és megkönnyebbülés, amit a felsőbb hatalmak iránt érzett, lelkiismeretfur- dalást is szült benne. Már Szeneden volt, amikor egyszer felsóhajtott, és azt mondta, nem is érti ezt a világot, ezt az egész életet, ha neki megkönnyebbülést okoz annak az embernek a halála, akit a világon legjobban becsült és tisztelt. De mit lehet tenni — tárta szét tehetetlenül a karját —, ha ilyen koszos és felfordult az egész világ. Ki hitte volna, hogy gyilkosok fognak valaha ezen a földön uralkodni. — És mégis — fejezte be akkor a panaszát —, isten útjai ismeretlenek számunkra. Ki tud- 1a, vajon mindaz a szerencsétlenség nem azért szakadt-e ránk, és az egész világra, hogy felébredjünk a tunyaságból, és számadást csináljunk cselekedeteinkről. Apátok szokta mondani, hogy az emberiség bűnös, és ezért szenvednie kell. Mert bűnös az olyan világ, amely egyeseknek mident megad, amit szemük-szájuk megkíván, egyesek pedig éheznek, nyomorognak, és szenvedés a mindennapi kenyerük. Bizony, akárki mit mond, ez így nem helyes. És jól emlékszem — folytatta anyám — arra is, amikor apátok azt mondta, iiogy szívesen lenne kommunista, mert sok minden, amit a kommunisták hirdetnek, nagyon is helytálló. De persze képtelenség hitetlenekkel, istentagadókkal együttműködni. Anyám mindezt apám halála után mondta el nekem, a fájdalmas gyász heteiben. Egyfolytában beszélt, alig tartott szünetet, és lüktető, fájdalmas hangján érezni lehetett, hogy készült erre a beszélgetésre, És mert tudta, hogy én az apámmal nem voltam jóban, fontosnak tartotta, hogy rokonszenves vonásait emlékezetembe idézze. Lényegében mindaz igaz és helyes volt, amit apámról, élete párjáról mondott, én' sem tudtam volna őt jobban jellemezni. Csak azt tettem volna még hozzá, hogy soha nem hazudott, és gyerekeinél azt találta a legnagyobb bűnnek, ha kiderült, hogy valamelyikünk nem mondott igazat. Azt, hogy képtelen vagyok hazudni, az apámnak köszönhetem, nemcsak tanultam, hanem örököltem ezt tőle. Az igazság ügye a véremmé vált. Anyám sokat, nagyon sokat dolgozott, hisz olyan időszak is volt, hogy tíz gyereknek kellett enni és szállást adni. Érthető, hogy nálunk a lakás bútordarabjai főleg ágyak, fekvőhelyek voltak. Rajtuk kívül egy nagy asztal, mellette egy pad és több szék. Igaz, hogy 1935 táján már ketten kerestek, és hozzájárulhattak valamivel a háztartáshoz, de a munka nagy részét még mindig anyámnak kellett elvégeznie. Tehát nem volt nagyon ideje sétálni vagy valahová vendégségbe menni. Reggeltől estig szakadatlanul tartott elfoglaltsága, főzött, takarított, gyereket szoptatott, és naponta többször pelenkát váltott és mosott. A sárguló pelenkákat aztán kiakasztotta az udvaron. Azok gyorsan megszáradtak, utána vi- 'dáman lengtek, mintha családi lobogóink volnának. Mégis, amikor reggel vagy délután bevásárolni ment a fűszereshez könyvecskére — amit kétszer havonta kellett kiegyenlíteni — mindig találkozott a boltban vagy az utcán egy-egy rendes, rokonszenves szomszédasszonynyal, akivel az utca sarkán, öt-tíz percre megállt beszélgetni. A világ, a város és az utca eseményeit tárgyalták meg... így értesült a fontosabb eseményekről ... Nem volt ideje esküvőkre, keresztelőkre vagy temetésekre járni, de mindezekről a döntő eseményekről mégis tudnia kellett, hogy kifejezhesse részvétét a halott gyászoló rokonainak, vagy szerencse- kívánatait adhassa át a vőlegénynek és menyasszonynak vagy a keresztelőt tartó házaspárnak. Ez így van rendjén, így kívánja ezt az illem, a jószándék, az emberség, hogy az emberi élet fontosabb állomásainál az ösmerősök- nek és szomszédoknak össze kell fogniuk, hogy ne érezzék magukat egyedül a sok gond közepette. Ilyen fontos állomás a születés, esküvő és temetés. Ez a három esemény — szokta az anyám bölcsen emlegetni — dönti el az emberi élet alakulását és fejlődését. — Ezért az utcasarki beszélgetéseket a legnagyobb munka közepette is fontosnak, nélkülözhetetlennek tartotta. Még nagymosáskor is,... és mi gyerekek, hiába huzigáltuk ilyenkor a szoknyáját vagy a kötényét, nem távozott addig, amíg a szomszédasszony, vagy ő ki nem fogyott a fontos közölnivalóból. Persze, sokszor az is előfordult, hogy már-már elindultak, de mert hirtelen eszükbe jutott valami, visszatértek egymáshoz, és sürgős kérdő és felkiáltójelekkel megbeszélték a történteket. — Nézd, fiam — mondogatta nekem —, én nem vagyok művelt, sokat tudó asszony, mégis, amit' életem során megtanultam, azt én jól tudom. Én azért szoptattalak benneteket kilenc hónapig, hogy erősek legyetek és kibírjátok a mostoha életkörülményeket. Ez volt nekem, ezt adtam nektek. Hidd el nekem, az anyatej az nagyon fontos anyag ... még anyám mondta nekem, hogy alapja a gyerekcsontozat- erősödésének. Azt hiszem, helyesen fejezem ki magam... Kell, hogy erősek és kitartóak legyetek. Családunkban én Ida, a legidősebb nővérem után következtem, és emlékszem, gyermekkoromban csendesen figyeltem, amint anyám kis fivéremet, húgomat vagy a szomszédasz- szony gyermekét szoptatja... Néztem, néztem, amint az apróságok cuppogva és mohón isz- szák az anyatejet, anélkül, hogy tudnák, anyjuk adja-e a tejet, vagy másvalaki... és nemegyszer hirtelen eszembe, jutott a hibáslábú dajkának az esete. A ITajkti egy jómódú családnál volt alkalmazva, pirospozsgás arcú nő volt, elég szép is, csak az volt a baja, hogy csúnyán járt. De ez is túlzás, lépteit nem lehetett járásnak nevezni, mert szinte ugrásoknak hatottak. Néha úgy tetszett, mintha egyik lábának a térde érintené minden, lépésénél a földet. Kínos volt nézni ezt az asszonyt, ahogy járt-kelt, ahogy takarított és szoptatott. Az ember annyira megsajnálta, hogy legszívesebben segítséget nyújtott volna neki a járásban. De persze, erre a segítségnyújtásra sosem került sor, olyan gyorsan mozgott, végezte a dolgát. A dajkának szép, dundi, erős fiacskája volt, néhány hónappal idősebb asszonya lánykájánál, akit szoptatott, mert a kislányka anyjának egy csepp teje nem volt. A dajka és asz- szonya között csendes harc dúlt az anyatej miatt. Az asszony féltékeny volt a fiúcskára, aki majd kicsattant az egészségtől, míg az ő lánykája sápadt volt, és jóval gyengébb a fi- úcskánál. Az asszony azzal gyanúsította a dajkát, hogy fiát gyakrabban szoptatja a lánykánál, és a csendes harc lassan kirobbant és hangot kapott. Veszekedés támadt köztük, az asz- szony tombolt, hogyhát miért is fizeti, persze a dajka sem maradt adós, nem tett lakatot a szájára, megmondta, hogy hát ez a hála azért, mert megmentette a lányka életét, mert életet lehelt a tagjaiba ... A nagy lárma közepette az alvó kislány föíéEPedt-,.-sírni kezdett, és a dajka bárhogy is haragudott az asszonyra, a kocsihoz lépett, kiemelte ^Jjelőle a kislányt, és szoptatni akarta, hogy elhallgasson, amikor az anyám, aki velem együtt jelen volt a veszekedésnél, arra kérte a dajkát, hogy a gyereket most ne szoptassa. A kislányt átvette tőle, és addig ringatta és babusgatta, amíg elhallgatott. Ekkor az anyám helyet foglalt és a dajkához fordulva így szólt: — Ha egy anya a gyerekét szoptatja — mondta —, sosem legyen haragos vagy dühös, mert az anyatejben változás megy ilyenkor végbe, és ezt a gyermek azonnal megérzi. Vigyázni kell — emelte fel figyelmeztetően jobb keze ujját —, nemcsak a gyerekre, hanem az anyjára is. Az anyának el kell kerülnie minden felesleges izgalmat, ha azt akarja, hogy gyermeke egészséges legyen. A dajka erre egy szót sem válaszolt, csak a szégyentől kipirosodott arcát rejtette két nagy kérges kezébe ... Anyám ezután az asszonyhoz fordult: — Asszonyom, magának semmi oka a gyanakvásra, sőt még csak nem is panaszkodhat. Én láttam a kislánykáját hetekkel ezelőtt, gyermeke bizony szomorú látványt nyújtott. Ma annyit mondhatok, hogy kislánykája megszépült, az egészség ragyogása .sugárzik a szeméből és mosolyából. — Ugye-e mondtam? — szólt elégtétellel a dajka. Anyám felállt, pár kedves maga gyártotta szót dadogott a gyerekhez, aki nyomban megértette és mosolygott. Ezután visszatette a kocsiba, fogta a szatyrát, és az ajtó felé indult. Ekkor tért magához az asszony, és meg- ' kérdezte, hogy tulajdonképpen miért jött. — Azért — válaszolta nevetve az anyám —, mert békét kellett önök között teremteni. — Ezt megtette — szólt komolyan az asz- szony —, és ígérem, hogy hasonló nézeteltérés nem fog megismétlődni köztünk, és azt is mondhatom, örülök, hogy véletlenül itt járt. Most mondja meg, mi szépet hozott nekem. — Nos, libát vágtam, és amikor felbontottam, szép májat találtam benne. Én persze mindjárt magukra gondoltam, mert hiszen nekünk, akik sokan vagyunk, ez úgysem volna elegendő. Az üzletet nyomban megkötötték, és kint az utcán az anyám örömmel közölte velem a hírt, hogy annyit kapott a májért, hogy a liba húsa majdnem ingyen jut nekünk. A dajkáról egy szót sem szólt, én azonban rá gondoltam, meg arra is, hogy anyám milyen udvarias, azt mondja, hogy kevés nekünk egy.ilyen máj... holott, ha egy kilót nyomott volna, akkor még inkább eladta volna. Bizony, apa ilyet sosem mondott volna, de én mégis szívesebben hallgattam az anyámat. ÉVA PORTRbJA (Tóthpál Gyula felvéteie] (A Nők Nemzetközi Éve tiszteletére ÍI.) Szabó Béla:
