Új Szó, 1975. augusztus (28. évfolyam, 179-204. szám)
1975-08-24 / 34. szám, Vasarnapi Új Szó
POKGLRASZALLAS Elbeszélések a második világháborúról ígérte, utolsó gondolataival is a férje mellett volt, akinek a levél szólt“ — fejezi be elbeszélését az antifasiszta angol író. A kötetben örömmel fedeztem fel a cseh Jifí Mareknek A főaknász című elbeszélését. Alighanem valóságos történet a magja, élő személy lehetett Kubát főaknász, aki ravaszul ki- játssza a robbanóanyagok kis csomagjait ellenőrizni akaró SS-legény éberségét. Pokolian mulatságos eset, pedig valójában semmi ok a humorra, mert ha a bánya mélyébe szálló „snájdig“ SS-legényben volna egy csepp ész, Kubát az életével fizetne vakmerőségéért. De ez a halál árnyékában fakadó humor is a háború egyik arca. Tadeusz Borowski Zene Herzen- burgban című elbeszélésében is felfedezhetjük ezt a derűt fakasztó humort. A történet maga már a háború után játszódik le, és találó képet ad a hamisítatlan szászországi kisvárosnak még teljesen zavaros fejű, a fajőrületből ki nem lábalt lakóiról, akinek egy Heinz Lohner nevű, szovjet fogságot elszenvedett kőműves tanulságos leckét ad az emberségből. Bár ez a Lohner olykor az ötvenes évek nyelvén ágál, amikor „megnevelni“, a szocializmusról meggyőzni akarja a gyűlölködő kisváros múlton rágódó embereit, alapjában véve szólamai az igazságot érintik. Tadeusz Borowski lengyel volt, megrendítő elbeszélései (Búcsú. Máriától, Kővirág), amelyek hírnevét megalapozták, a „megaláztatás esztendeinek leghitelesebb, művészileg és eszmeileg legkövetkezetesebb dokumentumai“, olvashatjuk a kötethez csatolt néhány soros életrajzában, amely arról is beszámol, hogy huszonkilenc éves korában, 1951-ben öngyilkos lett. — Megdöbbenéssel olvasom, hogy a Hirosimában született japán Hara Tamiki (1905— 1951), A nyár virága írója is önként vált meg az életétől. Míg Borowski önkéntes halálának okához nem találom a kulcsot, a Japán Tamikinál nyilvánvaló, hogy halála a Hirosimára ledobott atombomba számlájára írható. A kötetben közölt novelláját az iszonyat elleni felháborodás ihlette. A ma 75 esztendős Joseph Késsél francia regényírónak Behajózás, irány Gibraltár című elbeszélését a humor teszi emlékezetessé. Játékosabb ez a humor, mint Maréké; a történet sok derűvel világítja meg a francia ellenállást, amelynek tízezernyi tragikus esetét ez a fanyar fintorral fűszerezet történet jólesően enyhíti. Késsél derűs egű novellájához vagy William Faulkner Két katona c. elbeszéléséhez viszonyítva a görög Iliász Venezisz Antigonéja talán túl tragikus és pate- tikus, de ez a tragikum és pátosz a háború alatt megszállott görög nép nyomorúságának tünete, s ezért sötét színfoltja illő a kötet tragikus alaphangjához. Két magyar elbeszélés is szerepel a válogatásban, köztük Sarkadi Imre címadó novellája sűrítve tükrözi a háborús tébolyt. Zsigmond, a tartalékos hadnagy oly nyugalommal vágja el „egy hatalmas rézsútos metszéssel a földön fekvő német torkát, mintha egy csirkéről lett volna szó.“ Zsigmond gyilkol, de nem a barbár fenevad „felsőbbrendűsége“ okán; az undora taszítja, a testét-lelkét megmérgező fasiszta szellem készteti ülésre. Ellenpólusként idézhetem Déry Tibor Anna nénijét. Az óvóhely embergalériáját Déry mesterien egyéníti, köztük kimagaslik Anna néni mélységesen emberi alakja, akit az egyik igazoltató nyilas golyójával halálra sebez. Az öregasszony halála előtt egy órára visszanyeri eszméletét, és egy nagy monológban az óvóhely lakóinak szemébe vágja szánalmas, ganéjos gyávaságukat. Mindenben igaza van, s ez az igazság óvja meg a halálmonológot, hogy szónpkias vezércikké ne váljon. A kötet tizennégy idegen nyelvű elbeszéléseit tizennégyen ültették át nyelvünkre, köztük kivált Karol Sára, Nikodémusz Elli és Szőllősy Klára ihletett, mesteri tudással. EGRI VIKTOR Vajon ma, kerek harminc esztendővel a második világháború befejezése után szükség van-e még háborús memoárokra és emlékezésekre — erre a kérdésre ad a leghatározottabban igenlő feleletet az Európa Könyvkiadó Pokolraszállás című elbeszélésgyűjteménye. Szükség van rájuk, ha szem- nyitó ihletettséggel, minden pátosz és szónoki harsányság nélkül tudnak szólni arról, hogy az alvilágnak menynyi gyötrelmén kellett átmennie nemzedékünknek. Szükség van rá, mert inti az új nemzedéket is: úgy élj, úgy cselekedj, hogy soha többé ilyen sötétségbe ne zuhanjunk. Három világrész, Európa, Ázsia és Amerika tizenhat írója ad sokrétű és elgondolkoztató híradást a pusztulásról, az ember megaláztatásáról, a fasiszta barbárságról, a haláltáborokról és a helytállásról. Szemléletük és stílusuk nem egyforma, de egyben közös nevezőre hozhatók: valamennyit az antifasizmus gondolata ösztönözte és késztette tiltakozásra a háború ellen. Harmadízben olvashatjuk a kötetben Vlagyimir Oszipovics Bondarev Iván gyermekkora című kisregényét, amelyet Bárt István, a kötet kitűnő válogatója bizonyára azért sorolt a gyűjteménybe, mert a háborús szovjet valóságirodalomnak ez az egyik legmesteribb alkotása. Hasonlóan a kötet magas művészi színvonalát dokumentálja az angol katonacsaládból származó Cecil Scott Forester A túsz című elbeszélése. Ennek a novellaremeknek tulajdonképpeni főhőse nem a megsemmisülésre küldött Friedrich von Dexter gyalogsági tábornok, hanem Aloise, a felesége. Dexter 1944 őszén, amikor a szövetséges haderők a Cotentin-félszigetről is elözönlötték Franciaországot, ukázt kap a Fegyveres Erők Legfőbb parancsnokságától, hogy vegye át a belga határon, közel a Csatorna partjához fekvő Montavril- erőd parancsnokságát. Nem tudom, vajon a nyugati hadszíntéren létezett-e ilyen erőd, vagy az író képzelete alkotta meg, ám ez a mondanivaló szempontjából érdektelen. Scott a Führernek új védekező módszerét írja le, nevezetesen azt, hogy bizonyos területet kinevez „erődítménynek“, és helyőrséget meg parancsnokot jelöl ki hozzá. A korábban kegy- vesztett és megszégyenített Dexter tábornok tudja, hogy a parancs Jelen esetben az ő és a kezére bízott ezrek biztos pusztulását jelenti. A régivágású katonában fel sem ébred a parancs megszegésének gondolata, de teljesítenie kell kötelességét is, mert létezik egy új törvény a túszokról. E törvény kíméletlen szelleme szerint a férfi cselekedeteiért felelősségre vonják egész családját. Ha katonaszökevény, halállal lakói érte apja vagy anyja, felesége vagy testvére vagy gyermeke. Dexter tábornok az „erődítményben“ folytatja a kilátástalan harcot, embereinek fele elpusztul, de a megmaradt tízezret megmenthetné, ha Montavril beszüntetné az ellenállást és megadná magát. A legválságosabb pillanatban, amikor közel van ahhoz, hogy elveszítse józan eszét, a futár- csomaggal levelet kap feleségétől. Aloise, az asszony azt írja benne, eltitkolta előtte, hogy rákja van. Irtózik attól, hogy egy reménytelen műtét után tehetetlenül várja a halált. A szenvedésektől megváltó önkéntes halált választja ezért. „Most már tudod, hogy megszűnt minden bánat, szomorúság, fájdalom számomra, és mialatt e levelemet olvasod, én már megbékéltem.“ Dextert felesége fájdalmasan szép szerelmes levele kisegíti dilemmájából és teltre sarkallja. Lelövi az ellenőrzésére rendelt Frey Gruppenführert, és kiadja a parancsot a fegyver letételére. Hitler hiába őrjöng messze távol, Kelet-Poroszországban a főhadiszállásán — a tízezer ember életben marad. Ám azon az estén Dexter házának kapuján négy férfi kopogtat. A túszért jöttek, és az idős hölgy várta őket. „Életben volt még, és semmi jele nem látszott rajta a rákbetegségnek, melyről levelében írt. De ahogy megVOJTECH MIHÄLIK: Évek múltán Évek múltán meggyógyul a sebzett fö'd, és a hős hegyek erdőpáncéljukat a felhők elé vonják. Árpakolász hullhatja magvát a közös sírok hegébe, a feperzselt falvak rózsás cserepei a büszkeség pírjával világítanak. Hegyek, évekl Az idő enyhet ad és feledést, é‘ő arcokra fordítja szemünket. A partizánhegyek suttogása, az őrtüzek dala, ágyúk döreje örök virággá gyűlt a szivekben. Halhatatlan harcosok vasnyomos keze barázdát mélyít, faiakat emel, s akik kihunyt, lágyfényű szemüket a harmatos avarba ágyazták, a televényből regékbe költöztek. Az idő enyhet ad és feledést. Csak az édesanyák s könnyes özvegyek hal anak bágyadt éji hangokat (szeretteik kérdik, mi újság otthon). A fényfátylas ablakhoz riadnak, fázósan kémlelik a holdas utat. Ki meri felzaklatni bánatuk, bántani gondjuk, titkos vágyuk csendjét? Ha szabadság lesz a föld kerekén piros zászlóval s ragyogó napfénnyel, bús éji ráncaikba is besü t, s az öröm meghajtja előttük fejét. Ö, igen, gyógyul már a sebzett föld, és a hős hegyek erdőpáncéljukat a felhők elé vonják. ZADOR ANDRÁS fordítása MIROSLAV VÄLEK: VLADIMÍR KEISEL: A felkelésből A nyárfa alatt búcsúzkodtak, s a fiú elment. Ö várja most >r.. Arca ráncos, de csak nem fárad ©! szerelme. S vár a fiú is, mosolyogva, fiatalon ma is, golyóval a szívében. DEMÉNY OTTÓ fordítása Csönd a táj fölött Zászló fakult hattyúfehér kavarogva száll a szélben nagy sárga viaszgyertyaként kihunyt sok férfi régen A nap reggel kérdőn megáll szétnéz kihajt vidéken hol az ember szőke haja földbe tűnt észrevétlen Nem mozdul a rózsaszirom szélhúr pattan a csöndben a tájra fénylik nők szeme mint halott hold fölöttem Az Úristen figyeli a fo’yót mit mond magában már nem mond panaszt a folyó megdermedt hallgatásban Pókháló függ tűzhely fölött álmunk holtak beszéde Kérlelhetetlen távozás ketyeg élők fű ébe Az almafák közé bukik a nap s elvész a fénye a templomtoronyból harang zuhan zúgva a mélybe HAJNAL GÁBOR fordítása Karel KubiCek felvétele
