Új Szó, 1975. augusztus (28. évfolyam, 179-204. szám)
1975-08-24 / 34. szám, Vasarnapi Új Szó
őszén, arra gondoltam, hogyha t<fiMkjj| elem a fasizmust, ezt a tótét gáz- Kl/|/» kamrás világot, akkor megírom « ffVgflnf és testvéreim iszonyatos küzdelmét a szuzfejű, irgalmatlan fasiszta sárkánnyal. Azokról a testvéreimről, akik eltűntek » hitleri halálos szakadékban, csak annyit tudok. hogy valaha éltek. A legkisebb öcsém alig volt Iti esztendős, és nagyon, riagyon szerette az életet. Tekintetén és reszkető, szerény mosolyán, amelyen világa, élete mint az örökmécses lángja reszketett, látni lehetett: tudja, hogy nem babra megy a játék, hanem komoly, engesztelhetetlen harc folyik. Félelméről éppen ezért nem beszélt, sőt sohasem panaszkodott nekem, mintha kímélni akart volna engem, az idősebbet, aki éppen olyan tanácstalan volt. mint ő, csak valamivel ridegebb és elszántabb Mégis, ő ment a hegyekbe a partizánokhoz, és csontig lesoványodva, dideregve fázva, köhögve érkezett vissza egy sötét, rideg decemberi napon. Keveset beszélt a partizánoknál töltött időről. Annyit mégis mondott, hogy nem bírta a hidegei, a fagyot, mindig köhögött, gyenge és kimerült volt. Visszajött, egyebet nem tehetett. A részletekről nem beszéltünk, nem volt értelme. Mit is mondhattam neki, ha rettegését a fasiszta veszedelemtől nem tudtam enyhíteni, mert magam is tele voltam gonddal és irtózat- tal, esak én, az idősebb jobban tudtam ezt palástolni. Még megkérdeztem, van-e lakása, bólintott, hogy igen, egy pár koronát adtam neki sovány vagyonomból. utána egymást átölelve búcsúztunk egymástól ... Volt valami kimondhatatlan fájdalmas ebben a rettegésben, amely egyetlen pillanatra sem hagyott el bennünket, de az ő szemében ott reszketett még a kérdés, miért, miért?... anélkül, hogy feleletet várt volna... Mégis, biztos vagyok abban ma is, ha valaki megkérdezte volna, sajnálja-e, hogy az üldözött fajhoz tartozik, a fejével habozás nélkül nemet intett volna. És ez a hangtalan nem, dacosan fénylett fájdalmasan szomorú, ifjú szemében. Öcsém 1944 őszéig, a német megszállásig Szereden élt, rajta kívül egy bátyám és még két öcsém ült ott az anyámmal. Valamennyi fivérem asztalos volt, és az ő érdemük, illetve munkájuk és szaktudásuk érdeme volt, hogy anyánk velük lehetett a szeredi táborban. Amikor ezt a tábort feloszlatták, nekem minden gondolatom arra irányult, hogy anyánkat biztonságba helyezzem. Ez sikerült is. A húgom akkoriban ugyanis Bratislavában hamis papírokkal élt egy szlovák családnál, és anyánk hozzája került. A szlovák család segítette, támogatta a húgomat meg az anyámat, mintha közeli szegény rokonaik lettek volna. A szlovák családról írnom kellene, de nem megy... Nehéz ezzel a keményfejű szlovák családfővel az akkori eseményekről beszélni. Valami makacs hümmögés- sol, rövid igennel vagy nemmel hárítja el kérdéseimre a választ. Mindössze egyszer sikerült vele a kérdésről részletesebben elbeszélgetni. Vidám, derűs hangulatban volt éppen, amikor meglátogattam, és néhány percnyi udvarias beszélgetés után rátértem a régi témámra, és megkérdeztem tőle, miért vállalta a halálos veszedelmet olyanokért, akik koldússzegények voltak és kevés kilátás volt arra is, hogy tettét valaha méltón jutalmazzák. — Ha maguk gazdagok lettek volna — válaszolta mosolyogva —, és maga vagy húga felajánl nekem egy nagyobb összeget, én alig hiszem, hogy elfogadtam volna, alig hiszem, hogy vállaltam volna ezért a veszedelmet. Pedig — folytatta kis szünet után — nekem kellett a j)énz, hiszen azt maga is tudja, hogy kis fizetésű dolgozó vagyok. Mégis ezerkilenc- száznegyvennégy őszén, a német fasiszták megszállása idején a maguk ügye már nem volt pénzügy, hanem ... — ekkor újra szünetet tartott, mint aki megfelelő kifejezést keres — — hanem — ismételte újra — emberi ügy volt, ha úgy tetszik emberség ügye, illetve kötelesség volt akkor a segítségnyújtás. Én a maga húgát és édesanyját annyira tiszteltem és szerettem dolgosságukért és szerény viselkedésükért, hogy képtelen voltam őket a lakásomból kitenni. Vállalnom kellett őket, mert emberségem ezt követelte tőlem. Ha azt mondanám, hogy nem féltem, hazudnék, mert rettegtem a gyilkos fasisztáktól. És ez a rettegés csak mélyült és fokozódott, mert akkor én már bekapcsolódtam a fasisztaellen»s röplapok sokszorosításába és terjesztésébe. Ezt is titokban hajtottam végre, feleségem nem tudta, mint ahogy azt sem tudta, hogy egy zsidólányt és anyjat tart a lakásában. A feleségem és két kislányom mindkettőjüket nagyon szerette. De nekik sem az egyik, sem a másik ügyről nem volt tudomásuk. Elég volt. ha én tudtam elég volt, ha én rettegtem. — Mit mondjak még — folytatta —, a maga Zsófi húga nagyon szeretetre méltó lány volt. Reggeltől estig szakadatlanul dolgozott, hisz tudja, házakhoz járt varrni, tehát nagyon e! volt foglalva. Ennek ellenére este, amikor fáradtan hazajött, mindig akadt annyi ideje, hogy idősebb lánykámat megtanítsa, hogyan kell babaruhát varrni. Mindez bizonyára nevetségesen hat, ha a veszélyre gondolunk, amely a nap minden órájában, percében lesben állt, akárcsak a halál . Mégis ezeknek a babaruháknak is nagy szerepe volt abban, hogy a rettegés közepette emberségesen tudtam bánni az anyjával, meg a húgával. Emberségesen, ahogy mondom, ahogy apám és anyám tanított rá És ma is csak azt mondhatom, ha — isten őrizz! — még egyszer ilyen helyzetbe kerülnék. újra ugyanazt tenném. A szlovák családfőt Luőannak hívják, ma már túl van a heivenen. a szíve beteg.. és ha beszél 1944 ről a megszállás idejéről, akkui’ a hangja reszket a haragtól és a felháborodástól. mintha ú|ra megelevenedne előtte a sötétség és rettegés korszaka. Régi füzeteket lapozgatok, és a naplójegyzetek között mindig felbukkan a gyász, amely szorosan fogva tart, és azt hiszem, soha el nem hagy. Jellemző, hogy főleg legfiatalabb öcsém az, akire gyakran emlékezem, és akinek elhurcolása ma is, annyi évtized után, nagyon fáj. Enyhülés nincs, és nem is vágyom utána. A podébradyi jegyzet, amelyet hétfőn, 1971. augusztus kilencedikén' írtam, szó szerint így szól: „Befejeztem a Modern könyvtárban megjelent. Aragonról szóló igen érdekes könyvet. Ekkor tűnődés közben hirtelen eszembe jutott legfiatalabb öcsém. Oly élénken láttam őt, mintha előttem volna. Valahonnan nagyon mélyből bukkant fel ilyen életteljesen. A szemét láttam azzal a felejthetetlen fénnyel, amely éiniakarását fejezte ki. Szemérmes volt ez a fény, ez a csillogás, amely értésemre adta, hogy szenvedélyesen szereti az életet. Mintha azt mondta volna: élni volna jó, élni... Persze, nemcsak nekem, hanem mindenkinek ezt mondta. Nyíltan sosem mert nekem szólni, hogy könyörüljek meg rajta, és segítsem... hisz erősebb, tapasztaltabb vagyok nála. Ezek a szavak soha el nem hangzottak, csak éppen ott voltak szemérmes, fegyelmezett tekintetében. — És én nem segíthettem, nem teljesíthettem jogos kívánságát. Mélységesen fáj mindenem, ha rágondolok, felejthetetlen szeme fényére, amelyben a bátorság és az élnivágyás a legmélyebb szemérembe rejtőzött. Nem beszélt, mert tudta, hogy annyit tehetek érte, mint magamért, és ez keveset jelent.“ A régi háziasszonyom, akihez akkoriban, 1944 őszén kényszerből visszatértem albérlőnek, azt .mondta nekem egyszer, hogy távollétem idején egy magas, nyurga fiú járt nála, lakást keresett, de nem maradt nála, mert a szobában akkor egy hivatalnok is lakott. Azt mondta, a fiúnak a tekintete, a szeme olyan volt, mintha az én testvéreim volna. Amikor háziasszonyom ezt közölte velem, igen meglepődtem, mert öcsém sosem említette nekem, hogy járt a háziasszonyomnál ... Deltát mindegy, gondoltam, hisz legkisebb öcsém akkor már nem lehetett az élők sorában ... és én nem tudtam háziasszonyomnak egyebet válaszolni, mint azt a vérszegény szót, hogy: — Érdekes. Elhomályosodó szemmel arra gondoltam, hogy öt testvéremet hurcolták el a német fasiszták, és én minduntalan a legfiatalabbra gondolok. Ám az ő ifjúsága és fájdalma oly eleven és számon kérő ma is, hogy nem érzek megnyugvást, csak önkínzó, mardosó fájdalom gyötör minduntalan. Háziasszonyom hírére zuhantam újra a fertelembe, a vigasztalan kínokba. Háziasszonyom azonban mindebből nem vett észre semmit, mert most már nyíltan feltette a kérdést: — Hát nem volt a maga öccse? — Nem! — válaszoltam határozottan. Nem tehettem egyebet, mint megtagadtam őt Is, akit nagyon szerettem. Megtagadtam, mert kénytelen voltam újra nála lakni, és ismerve háziasszonyomat, tudtam, hogy kíváncsiságával, mindig azzal zaklatna, hol az öcsém Kénytelen voltam visszakérni hozza mert mostani lakásomból —, amelyet egy ismerősöm rám testált — menekülnöm kellett. Semmi más nem történt, minthogy az udvarból egy tizenhárom esztendős suhanc meglátogatott és nagy megdöbbenésemre, nyálas szájjal azt mondta nekem hogy ha nem adok neki húsz koronái, akkor feljelent engem a rendőrségen, mert nagyon jól tudja, hogy én zsidó bolse- vista vagyok. A gyereket Ferinek hívták, és amint jámbor, zsaroló szavai elhangzottak, abbahagytam a munkát és felálltam. A gyereknek azt mondtam. hogy menjen haza, ami pedig a kérését illeti, azon még elgondolkozom A legjobb az lesz, ha holnap délelőtt tíz órakor jelent kezik a válaszért — |ó — ugrott fel vidáman, és utána mindjárt eliramodott. Én meg összecsomagoltam szegényes cókmókomat és a régi háziasz- szonvnál jelentkeztem újra . . Ekkor közölte velem a hírt. hogy öcsém nála járt. holott én az öcsém lelkére kötöttem, hogy ne keressen nála lakást, mert egy igen komisz, kíváncsi személy És öcsém mégis kísérletezett csak amikor meglátta, amikor szemtől szemben állt vele. és bizonyára feltett neki olyan kérdéseket. amelyek komiszságáról árulkodtak látta jobbnak ha tovább áll Pedig ki tudja, lehet hogy itt túlélte volna. Ki tudja? lehet, hogy ide is elhozta volna vidám és szomorú fiatal barátait, akik úgy szerették az életet, mint ő, és úgy is reszkettek a Gestapótól, mint ő Ki tudja, csak kínlódom, vergődöm .. már azért is, mert ismerősömnek megígértem, hogy lakásába nem viszek lakótársat De hát ha öcsémet magamhoz veszem, mit segített volna, a kis Feri velem együtt őt is elintézte volna. Feri úgy viselkedett, mintha a fasiszták tanonciskolájába járt volna, és ott a tananya gnt kitűnően elsajátította 1974. március 21. Hivatalosan ez az első tavaszi nap. Kint ragyogó napsütés. A fák még meztelenek ugyan, de az átvonuló, enyhe tavaszi szél mozgatja őket, és mozgásuk mesz- sziről úgy hat, mintha lélegeznének. Az orgonabokrokon már pattant a rügy, és rövidesen ott zöldellnek majd a szív alakú levelek Itt, Budmericén, a kastélyban, a Szlovák írók Házában napfény és aranyszínű, tavaszi levegő tódul be a nyitott ablakokon, az élet, a tavasz újra ébredése járja át az épület vastag falait. Kint a parkban már virít az ibolya, a százszorszép és az árvácska. Minden él. gyarapodik. nő körülöttem, a fűszálak is az áldást hozó tavaszi ég felé ágaskodnak, csak ő, az öcsém aki olyan nagyon szeretett volna élni, az nem él. Nem is kutatom az életét, minek? . . és úgy látszik anyám is, amíg élt, erre az álláspontra helyezkedett, hogy szíve mélyére süllyeszti, és nem beszél róla. Ott van a szíve mélyén, ha beszél róla, ha nem ... mindegy, és így van ez nálam is. Anyám ama asszonyok közé tartozott, akiknek sosem voltak ellenségei. Egy hosszú udvarban laktunk, egy keleti kisvárosban, az Alsó utcában, ahol rengeteg szegény ember lakott. Ezeknek a kopott, szegény embereknek, megviselt, elgyötört asszonyaik és rongyos gyermekeik voltak, akik a szegénységet még látványosabbá, még súlyosabbá tették. Anyám a hosszú udvarban a szegény szomszédokkal jóban volt, soha nem hallottam, hogy valakivel is veszekedett volna. Sőt, ha valamelyik szomszédasszony valahova takarítani vagy mosni ment, és pólyásgyerekét egyedül hagyta, mielőtt elment, mindig beszólt anyámnak, hogy a lakáskulcsot itt hagyja ... Ez annyit jelentett, hogy anyám törődjön a kicsivel. Ha a pólyásbaba sírt, akkor az anyám megszoptatta, és tiszta pelenkába rakta át, akárcsak a saját gyermekét. Anyám ezt megtehette, mert neki mindig volt teje, ő minden második évben gyereket szült, és kilenc hónapig szoptatta az apróságot, így hát minden második évben a szomszéd gyerekeknek is jutott ebből a jő tejből. Anyám az Alsó utcában híres volt a jó tejéről. Hogy mitől volt olyan jó ez a tej azt nem lehetett tudni, mert a szülés utáni harmadik hétben már ugyanazt ette, amit mi ettünk, krumplit főzve, sütve, törve, zúzva, ezenkívül főtt tésztát, mákos nudlit és túrós haluskát. Szárnyast vagy másfajta húst csak egyszer egy héten, ünnepkor ettünk. A mi kis lakásunkban mindig sok volt az ágy, de még több a gyerek, ezért elég nagy volt nálunk a lárma, de azért jó volt... ettünk, lármáztunk, és néha a leckéket is megcsináltuk, és anyánk pólyáskorunkban szoptatott bennünket, és gyakran a szomszédok gyerekeit is, akik mohón, jó éevággyal szopogattak, mintha anyjuk melléből folyt volna akaratos szájukba az édes tej, és anyánk úgy nyújtotta nekik telt, duzzadó melle bimbóját, mintha édesanyjuk volna. Mondják, hogy az anyák élvezik a szoptatást, én erről az anyámmal soha nem beszéltem, nem mertem megkérdezni tőle, de igaznak tartom ezt a szóbeszédet, mert amikor anyám szoptatott, arcvonásai hirtelen elrendeződtek, és ahogy ilyenkor a gyerekre pillantott, és ahogy óvatosan letörölte a gyerek ajkáról a kicsorduló tejet, szépség és áldott jóság lengte körül. Hogy el nem pusztult a fasizmus gyilkos évei alatt, azt főleg annak köszönhette, hogy miiídenkit megajándékozott valamivel, és sokszor pusztán jelenlétével és jó tanácsával nyújtott embertársainak valamit példás életéből. Anyámra nem mondhatom, hogy szép asszony volt, és különösen akkor nem lehetett szépségéről szó, amikor 1942-ben a hatvanadik évét a szeredi táborban töltötte, mégis megjelenésében és okos szemében volt valami abból a segítőkészségből, ami mindenkinek kellett, és amit mindenki azonnal felismert benne* (Folytatás a Vasárnapi Oj Szó következő számában;) izsnyákot a falu szélén húzódó, sű^ rű erdő szélén hagyva, Aljehin egy, elhanyagolt, gazzal benőtt kerítés mellett kijutott az utcára. Elsőként egy, a kút mellett libákat hajkurászó szeplős fiúcskával találkozott, aki megmutatta a helyi tanács „főnökének“ a házát. A szomszédos, hason* lóan jelentéktelen, mohos tetejű házaktól csak abban különbözött, hogy a kerítésen a bejárati ajtót egy német gépkocsiról leszerelt ajtó helyettesítette. A fiú az elnök nevét is meg-? mondta — Vasziljukovnak hívják. A csizmáia után acsarkodó sovány kutyára rá sem hederítve, Aljehin az épülethez ment, és bekopogtatott a belülről bezárt ajtón. Hallatszott, hogy a házikóban valaki járkál. Fél perc elteltével lassú, súlyos léptek zaja hallatszott, majd hir-> telen ismét csend lett Végül az ajtó kinyílt, és Aljehin előtt egy alacsony, sápadt, sovány, harminc év körüli, fájdalomtól eltorzult arckifejezéssel mankójára támaszkodó, de figyelő és óvatos te* kintetű férfi állt. Arcát sűrű, vörhe- nyes borosta borította lengyel katonazubbonyt és kopott csizmanadrágot viselt. Bal lába hiányzott, nadrágszára a térd magasságában görbén összevarrva szabadon fityegett. Félig felemelt jobb kezében forgópisztolyt tartott. Vaszjukov volt, a helyi tanács elnöke. v Az üres és piszkos előtéren kereszt túlhaladva, beléptek a nagyon szegényesen berendezett házba: öreg, fából ácsolt dikó, rozoga, vékony lábú asztal és lóca. A gerendákból ácsolt, megfeketedett fal teljesen üres volt, a kemencén egy rongyos matrac és egy kupac rongy hevert. A rozoga asztalon egy cserépköcsög, tányér kenyérmaradványokkal, s egy mosatlan tejespohár hányódott. Ugyanitt állt egy csövével az ablak felé fordított német nehézgéppuska. A kifakult katonaköpennyel letakart ágy fölött egy zsákmányolt német géppisztoly lógott. A házban savanyú, fojtó szag terjengett. Orest Dubay: AZ SZNF ÉVFOf in A Mők Nemzetközi Éve tiszteletére 1.
