Új Szó, 1975. augusztus (28. évfolyam, 179-204. szám)
1975-08-03 / 31. szám, Vasarnapi Új Szó
T úl életen és irodalmon, amikor a szavak visszhangja már nem az embert, hanem a szellemet, az erkölcsöt, az író ránk hagyott, közöttünk maradt, élő hagyatékát idézi, emlékek kelnek a múltból, hetek, évek, évtizedek távlatából, kilépnek halk kereteik közül és egésszé, teljességgé, egy ember, egy férfi arcképévé formálódnak. Hetek és évtizedek távlatából torlódó emlékek — különös, ma élőbbek, mint tegnap vagy tegnapelőtt voltak; élőbbek, mint amikor keletkeztek. Talán mert tudom, hogy ma már valóban emlékek. Többé nem történhetnek meg, nem ismétlődhetnek meg, nem fordulhatnak elő. Sem vele, sem velem: kettőnkkel többé már nem. AZ ÍRÁS: ÉLET Sohasem akartuk tudomásul venni a korát. Pedig már hatvan, már hatvanöt, már hetvenéves volt. Eufémisztikus, babonás sietséggel, gyorsan másról kezdtünk beszólni, ha a koráról vagy a he tegségéről esett szó: tudtuk, hogy szükségünk van rá. s unszoltuk, hogy írjon. És mert számára az írás az életet jelentette; ezért nem vettük tudomásul korát és teste gyengeségét: csak a tollú erejét láttuk és éreztük — érezzük ma is. De az ember alapvető maghatározója az, hogy élőlény, az, hogy él. Ezért az emlék, amely túlélte testi létét, s túl irodalmon, túl annyi meghitt beszélgetésen, csendes irodalmi vitán, túl a baráti tanácsokon és buzdításokon, túl a jóságos korholásokon és segíteni akaró feddéseken, az ember és az író az, aki az életre kelt emlékek talaján visszatért közénk, s habár a napok lázas forgatagában nem is tudom, tegnap temettük-e vagy tegnapelőtt, ma inár tudom, hogy el sem ment. Az ember, aki író volt — az iró, aki eml»er volt, itt él közöttünk. Az olvasó, aki kezébe veszi Fábry Zoltán írásait, szigorú és következetes, az élet minden percében és az élet minden jelenségével szemben haladéktalan tisztázást követelő, megalkuvást és meghátrálást nem ismerő világba lép be. Nem kétséges, hogy ez a világ egy impozáns felkészültségű udat- húvár minden ízében, minden írott betűjében és megnyilvánulásában intellektuális összetétetű talajára épült, de egyszersmind az is kétségtelen, hogy aki ide belép, nem a kiválasztottak számára megvont, megközelíthetetlen, zárt hűvös körbe lép be, hanem a harcos intellektus lelkiismeret aktivizáló, számadást sürgető szellemközösségének a hatósugarába kerül. Fábry világa az egyetemes kultúra és az egyete mes emberiség világa, Fábry az emberért és az élet jogaiért harcol — Fábry nemcsak író, Fábry tudós. Emberi dokumentumok és emberi magatartásra kötelező erkölcsi normák tudója, akinek saját szavaival élve — könyvtára adathalmazára támaszkodva vigyázza az örök és osztatlan kultúra egyenlegét. „A kultííru az örök számok kérő szellememberség és a dolgozóknak számot kell tudni adni a kultúra egészéről. Ez a becsület dolga és az igazság ügye. Ahol a gondolat igazat mond, ott erkölcsi tényező lesz, maradandó társadalomformáló erő, amikor a szellemi megnyilatkozás erkölcsi parancsként hat, akkor múlhatatlan lett: máig érő és mára is elkö* telező jelenvalóság“ — írja Fábry, s ezzel félreérthetetlenül megvonja vállalt feladatának íróit és emberi koordinátáit. Soha még író ennél visszavofl- hatatlanabbul, kötelezőbb érvénnyel nem szövegez te meg írói hitvallását. És mégis illő lenne meghatározni helyét az irodalomban. A szépítő minden nemes eszközével felfegyvnrzett esszéista és stílusmű- vész: de választott műfaját önmaga teremtette és önmaga ötvözte műfajjá. Műfajt teremtett, s a műfaj neve: antifasizmus. így és ezért érthető, hogy egész élete egybeforrott teremtett műfajával, s a dolgozók szigorú következetessége folytán, a műfaj egybeforrott az életével. KORPARANCS 1897-ben született, s húszesztendős gyermekem- ber fejjel már az első világháború öreg frontharcos tisztjeként „védte“ az olasz hadszíntéren a Monté Assolonét, s itt kapta örökül a hadnagyi csillag mellé a tbc-t. 23 éves korára már a hallgatag stószi fenyvesek és a fekvőszék foglya lett. Egy ember a jelképévé és képletté vált Varázshegy életrekelt lapjainak a világából. Talán mindössze ennyi az életrajza: ami ezután következik, az már dokumentum, irodalom és irodalomtörténet. írásai, tanulmányai 1926-tól kezdve a romániai Korunkban jelennek meg. 1931-ben az Ot címen marxista szellemű művelődéspolitikai lapot indít Stószon. Rossz egészségi állapota ellenére a Nemzetközi Munkássegély megbízásából a harmincas évek elején meglátogatja az első köztársaság legelmaradottabb, legelhagyatottabb vidékét, a kárpátaljai ukrán és magyar falvakat. Ebből az élményéből születik első önálló kölete, Az éhség legendája című riportja, ez a megrázó és számon kérő vádirat a nyomor, az éhség és a szociális igazságtalanság ellen. A könyvet az ügyészség valósággal a nyomdagépek alól koboztatta el. 1934 ben jelenik meg első könyve, amely már az olvasókö zönséghez is eljut. A címe: Korparancs, s ez a könyv valóban az Is lett. Korparancs volt, amely meghirdette a harcot a fasizmus elleu. Egy szűk és elhatárolt ember- és szellemküzösség területéről indult el, de annak határain túlívelő érvénnyel és küldetéssel. Tiszta és világos megszövegezéssel intő figyelmeztetés volt ez a könyv: több volt, mint a szépítő útmutató elv vállalása, több, mint a szlovákiai magyar író elkötelezett színvallása és állás- foglalása: valóban korparancs volt. Ezért követte kétség és keserűség, féltő remegés, gyáva süketség és csaholó, rekedtre torzult harag. Hiszen még csak 1934-et írtunk ... Hiszen még csak 1934-et írtunk, hiszen már 1934- et írtunk, s Hitler már Európa elbizakodott kapuit döngette, Germánia városainak főterén könyvmág lyák lobogtak, a teuton erdők irtásain már fonták a haláltáborok szögesdrót kerítéseit, s az író, a Korparancs és a Fegyver s vitéz ellen írója akkor láncolta rá magát Európa beomlani készülő kapuira, hogy kettős kötéssel, tolla után most már a tulajdon testével, húsával is megpróbálja az útját állni a fasizmus gyilkos áradatának. így történt: A 65 éves Heinrich Mann menekülni kényszerül Németországból Germániává vedlett hazájából, a 65 éves Heinrich Mann, a világhírű író földönfutó lett és otthont keresett. Csehszlovákia demokratikus állam, s így az emigráns 1935-ben beadja ho nossági kérvényét a reichbergi városházára. A heti leinista többség azonban elutasítja a kérvényt. És most mi történt? Vajon a polgári kultúra illetékesei összeálltak e, hogy a világ egyik legna gyobb élő írójának elégtételt adjanak a hitleri pofonért? Semmi sem történt. Heinrich Mann esete — éppen úgy, mini ahogyan Ossietzky és később Thomas Mann esete — egy két napi újságszenzáció volt csupán. És ekkor megmozdult a munkásság, és a cseh és német községek munkástöbb9éggel rendelkező képviselő testületei sorra felajánlották Heinrich Mannak, az Írónak, községük illetőségi jogát. Többek között Stósz. A stószi községi képviselő testület élén akkor Fábry Zoltán állott. Természetes, hiszen ő írta le ezeket a szavakat: „Minden közös akaratunkon és tetteinken múlik.“ A műfaj neve: antifasizmus, és a fasizmus veszélyének és az antifasizmus szükségességének a tudatát nem lehet eléggé korán, nem lehet eléggé mélyen és eléggé gyakran beoltani az emberiség tudatába. A Korparancs 1934-ben még csak kevese két tudott öntudatra ébreszteni és aktivizálni, de az események nem álltak meg, s Fábry már említett 1937-ben megjelent, Fegyver s vitéz ellen című kötete már harcot hirdetett. íme, a töretlen vonal, amely a múltból a mába, a hitleri fasizmus véres menyegzőjének előestéjétől a neofa- sizmus és az atomfasizmus új tömeghalálokat ringató bölcsődaláig ér. „Az antifasizmus korunk embertelenségének re akciója: korembert fenséget vétózó, leleplező, hatálytalanító kollektív tudat. De jelentősége, ténye, léte és tudata 1945 után szinte jóvátehetetlenül redukálódott. Az antifasizmus mostohagyerek lett, majdnem — csődtömeg. A heveny fasizmus letűnésé vei szerepe csökkent, emléke halványodott, és ma vannak és élnek közöttünk emberek, fiatalok és kor társak, akik az antifasizmus szóra süketen vagy fanyalogva reagálnak.“ Fábry a fenti sorokat 1962-ben Irta (Ember az embertelenségben). Az író 193H és 1945 között hallgatott. Olykor az ilavai fogház börtönrácsai mögött, olykor a stószi fenyvesek csendjében, némaságra kárhoztatva, szótlanságra parancsolva, hallgatott. Hallgatott, mert nem volt szabad megszólalnia, törvényerejű végzéssel fojtották belé a szót. De még akkor is, még a hallgatás éveiben, amikor haza, nemzet és Európa új orgazdái szemvakító heccjelszókat cégérre tűzték a „felvidéki magyar szellem“-et, még akkor is ő volt az, aki minden közösségből kirekesztve, megnémítva is tudott még üzenni, toborozni, riadót verni, bújtatva, csúsztatva, rejtve menteni az erkölcs becsületét, hogy 1945 után újra ő legyen az, akinek elsőként volt joga megszólalni, erkölcs és becsület jogán mérleget vonni és tisztázni. Mert a hallgatás évei alatt is rendületlenül és tántoríthatatlanul ott tartotta uj ját a világ politikai és irodalmi ütőerén, s így történt, hogy ebből a kényszerű szilenclumból — érhet-e írót, gondolkodót brutálisabb, durvább sérelem, mint a szilencium? — született meg a hallgatás évei alatt az a „hagyatéki letét“ (az író a házkutatások és zaklatások veszélye miatt egy ügyvéd barátjának adta át megőrzés végett a kéziratot: bírósági akták és válóperos iratok között, hagyatéki letétként, lepecsételt borítékban őrizték két évtizeden át), amely 1960 bán Palackposta cí mén jelent meg. Fábry ebben a kötetében foglalkozik talán a lég mélyebbrehatóbban és legszámonkérőbben a szlovákiai magyarságnak a második világháború előtt betöltött szerepével: „Volt egy hitünk, volt egy álmunk: a szlo venszkói magyar szellt\nlség lesz az az arkhimé dészi pont, amely kiforgatja sarkaiból az eddig volt lespedt, konok, elmeszesedett, beteg magyar éle tét... Micsoda nyár volt az az utolsó, és micsoda ősz! Milyen élesek voltak a szemeink és milyen rekedt a hangunk. A világveszély magyar figyelmeztetése üvöltött bennünk — visszhangtalanul." Visszhangtalanul. Süketen, gyáván és visszhang- talanul, mert az önző kényelem négy fala között élő ember mindig hajlamos arra, hogy nagy veszélyek, végveszedeJmek idején az ősi és gyáva eu fémizmus, a dolgok nyílt és leplezetlen megnevezésének a babonásan óvatos, sunyi megkerülése mögé meneküljön. így lett a hitleri téboly idején az embertelen és emberirtó brutalitás fedőneve Ausztriának a Birodalomhoz történő csatolása. Csehszlovákia felosztása, Csehország felszámolása. Lengyelország feladása, Franciaország sorsára hagyása — és így tovább, s mindez: a világbéke érdekében. És így lett a neofasizmus és az atomfasiz mus mai fedőneve: nyugati világ, nyugati életszínvonal, s így történt — újra Fábryt kell idéznünk, mert nem lehet Fábryt elégszer idézni —, hogy „vannak és élnek közöttünk emberek, fiatalok és kortársak, akik az antifasizmus szóra süketen vagy fanyalogva reagálnak“. ÉLŐ FIGYELMEZTETÉS De ha az eufémizmusnak, ha a süketeknek és fa nyalgóknak van igazuk és nem Fábrynak, akkor Fábrynak Ossietzky és a két Mann védelmében sem volt igaza, akkor meg kell keresnünk azokat a határvonalakat és évszámokat, amelyek közé a hevenyfasizmus ideje esett, és akkor Fábrynak csakis ezeken a határokon belül volt szabad szólnia, azokon kívül és azokon túl nem. És akkor immár mi sem áll útjában annak, hogy a markukba sunyi tő, hajdani cinkosok és azok vigyorgó mai cinkosai tisztára mossák a szépen dekorált NATO-táborno- kok hosszú sora után magát a dekorálót, tölgyfa lombokkal és gyémántokkal ékesített érdemkeresztek hajdani adományozóját, Hitlert is. S ha a Hitlereket és Oberlöndereket, Imrédyket és Re- ményi-Schnellereket, Hlinkákat és Tisókat bárhol a világon bárkinek is sikerülne Fábry ellenére tisztára mosmia, az csakis a felületesen legyintők és fölényesen tovasietők vétke lesz, mert a szónak, a műfajjá ötvözött antifasizmusnak az egész vilá gon küldetése van, és aki* azt nem vallja és nem hirdeti maradéktalanul, az nemcsak az antifasisz- mus irodalmi műfaját mellőzi, hanem megsérti az antifasizmus lényegét is — árulójává válik azoknak, akik ma az újra kezdődő vagy folytatódó fasizmus országaiban harcolnak az atomhalál és a szervezett emberirtás ellen. Ezért vigyázva, kťltat- ja Fábry olyan kérlelhetetlen, szigorú elemzéssel a múlt, jelen és jövő összefüggéseit, s ezért nem véletlen, hogy Fábry éppen az írói lelkii9merettel és a gondolat erejével foglalkozó könyvében, A gondolat igazában jelentette meg egyik legszebb, iegemlékeztetőbb Fučík-tanulmányát, hiszen Fučík a cseh író, a cseh nemzeti kultúra egyik legnagyobb értéke, internacionalista volt. Fučík az emberiségé volt, s Fučík szólt egyszer így a csehszlo vákiai magyarokhoz: „Önök nem szabadok. Mi sem. S nem szónoki fogás, ha azt mondom, hogy az önök felszabadulásának a napja jelenti majd számunkra is a szabadság napját.“ Fučík mártírhalállal pecsételte meg íi gondolat igazát, s Fábry erre a pe csétre tett kézzel esküszik: „Mártírok halála az igazság folyamatosságát, ha zugság, zsarnokság hiábavalóságát jelenti. Márti rok halála a legnagyobb szenvedéssel hitelesített mérték, melyhez lépteinket botlás nélkül igazíthat juk. Mártírok halála a jövő rmberhalállal pecsételt bizonyossága. Halhatatlanság mint örökké jelen levő történelmi erő.“ Számunkra, akik két világháború tanulságainak örökösei vagyunk — és ez nem életkor és generáció kérdése — ezek és a fentebbi sorok annál iránymutatóbbak, mert hiszen — és ez sem életkor és generáció kérdése — ezek és a fentebbi sorok iránymutatóbbak, mert a dolgok és történelmi összefüggések természetéből kifolyóan, emlékezésre ítélt nemzedék vagyunk. Ez jobb, mint felelőtlenség le kárhoztatott nemzedéknek lenni, mert a felelőtlenség a jelent pusztítja el, a jövőt öli meg. Emlékezni kell, emlékezni szükséges..Csakhogy az emlékezés tetszés és hangulat szerint változtathatja tárgyát és alakját, éppen ezért nem elég tetszés és hangulat szerint megállapítani, milyenek voltak a dolgok az adott térben és a mondott időben: azt kell megállapítani és bizonyítva kivetíteni, miért voltak olyanok, amilyenek voltak. így lesz az emlékezésből Fábry írói szemléletében szilárd bástyafok, élő figyelmeztetés, amelynek tapasztalatai nyomán jobban lehet becsülni és szeretni a jelent és jobban lehet óvni a jövőt. A jövő teszi kötelezővé a múlt bűneinek és a jelen hibáinak a leleplezését; ez az egyéni és kollektív önismeret alapja. Ám mérsékelten nem lehet küzdeni, nem lehet ellenállni — még emlékezni sem: ezért követi és követeli Fábry az emlékezés és számadás Goethe által kitűzött útját — számadást 3000 évről! (A tanulmány bafejező részét a Vasárnapi Üj Szó következő szántában közöljük.) RACZ OLIVÉR: AZ ÍRÓ HAGYATÉKA - AZ EMBER HAGYATÉKA FÁBRY ZOLTÁN ÉLETMŰVÉRŐL
