Új Szó, 1975. augusztus (28. évfolyam, 179-204. szám)
1975-08-11 / 187. szám, hétfő
A fiatalsággal foglalkozó kisregényeim és elbeszéléseim kötetének ezt a címet adtam: „Te élni fogsz“. Igen, te élni fogsz, ami ma húszéves vagy! Én hiszek az emberiség józan eszében, abban, hogy nem szabad egy harmadik világháború tudatos öngyilkosságát vállalnia... De hogyan kell élni? Ez a kérdés. „Senki sem különálló sziget" John Donne angol költő e szavait választotta Hemingway ..Akiért a harang szól“ című regényének mottójául Ezek a szavak ma időszerűbben hangzanak. mint valaha. Olyan problémák forgatagában élünk, amelyek egyáltalán nem személyes, magán jellegűek bár természetesen az ilyenek sem tűntek el. A nagy kezdőbetűs Problémákról beszélek. Az ökológia kérdései — e szűk terület szakemberei kivételével vajon ki használta nemrég még o kifejezést? Ma pedig megszokott lett mindenki számára, hiszen a természet védelme: elsőrendű és halaszthatatlan fontosságú ügy; ha mi nem mentjük meg a környezetet, akkor ki a felelős azért, hogy a folyók ne száradjanak ki, az erdők ne tűnjenek el, a föld levegője ne váljon mérgezővé! Az ifjúság! S én szeretném hinni, hogy az ifjúság a kölcsönös megértés jegyében, bizalomban, nyílt szívvel él majd. Csak így maradhat meg földünk — a világegyetem e kicsiny pontja. Mindegyik nemzedék felteszi magának az aggasztó kérdést: vajon milyen lesz a holnap ifjúsága? Ezzel kapcsolatban eszembe jut a gyermekkorom: a húszas-harmincas évek. A mi anyukáink és apukáink, nagymamáink és nagypapáink akkor is sopánkodtak, aggodalmaskodtak: „Mi lesz velük, milyen emberek lesznek, ha felnőnek“? Mi pedig — a kisfiúk és a kislányok — az udvarban és a városban csavarogtunk (én tősgyökeres moszkvai vagyok), a mellékutcákat jártuk, elmentünk híres magánházak és a régi parkok mellett. Találkát adtunk egymásnak a metró órája alatt és olyan házak mellett futottunk oda, ahol egy évszázaddal ezelőtt zseniális emberek laktak, például Puskin, Tolsztoj, Dosztojevszkij. Szüléink pedig sóhajtoztak: mi jó lehet ezekből? 1941. június 22-én a fasiszta Németország bandita módra, hadüzenet nélkül megtámadta országunkat. Lángba borultak a falvak, a városok. A háború négy éve alatt húszmillió szovjet ember pusztult el, s közöttük sok százezer kortársam, aki velem egyidőben látta meg a napvilágot. A mi nemzedékünk, akárcsak azok a fiatalok, akik a szovjethatalom első éveiben küzdöttek a forradalomért, harcban állták ki a próbát. Eleinte az ellenség haditechnika és háborús tapasztalat terén egyaránt fölényben volt velünk szemben, mi azonban kitartottunk, helytálltunk. Egyesek mindmáig nem tudják vagy nem akarják megérteni, mi ennek a titka. „Orosz fagyról“ beszélnek, misztikus okokat keresnek győzelmünkre. Pedig nem a tél és nem a titokzatos „szláv lényeg“ győzött, hanem az eleven, hús-vér emberek. Ezeknek az embereknek az ifjúsága mostoha volt, csupa anyagi nélkülözés, megismerték a fázást, az éhezést, az egyszerű létfontosságú, mindennapos kényelem hiányát. A polgárháború és az összeomlás időszaka után az ország épült, az elmaradott mező- gazdasági Oroszország gyors ütemben hatalmas ipari állammá változott, az erő és a pénz gyárak és üzemek, ércbányák és olajfúrótornyok, utak és csatornák létesítésére kellett, nem pedig, olyan mindennapi használati tárgyakra, amelyek kényelmesebbé, tetszetősebbé, szebbé teszik az ember életét. Szegényesen éltünk rosszul öltözködtünk, de tudtuk, hogy minek érdekében hozunk ilyen áldozatot. Tudtuk, hogy az a nemzedék leszünk, amelynek vállára nehezedik a fasizmussal való háború terhe, és nem próbáltunk kitérni küldetésünk elől. A fronton pedig a nemzedékemhez tartozó, hittől és meggyőződéstől lelkes, edzett fiúk az álhatatosságról, a bátorságról és a vakmerőségről adtak példát. A háborúból sok fiatal nem tér haza. Két legjobb barátom sem jött vissza. Pavlik és Kolka alig 19 esztendős volt. Az egyik az északnyugati fronton, a másik pedig Moszkva környékén esett el. A kis termetű, sovány Kolka súlyosan sebesült bajtársát mentette ki a harcból, s közben egy német géppisztolyos golyója megölte. Pavlik pedig rajparancsnok volt: a fasiszták egy csoport katonával együtt körülzárták a falusi iskolában, Pavlik nem volt hajlandó megadni magát, és a németek felgyújtották az iskolát... És most mi, a 311-es iskola volt tanulói, összegyűltünk és elmentünk a régi iskolába, beültünk a JURIJ nagibin padba és felidéztük a múltat, mindazokat, akik már nincsenek az élők sorában. Mindegyikünknek meg van a maga sorsa, a maga élete, de nincsenek kö zöttünk olyanok, akik „kivonták volna magukat a játékból“, akik kitértek a kötelesség teljesítése elől. Akad közöttünk Szocialista Munka Hőse, neves mérnök, tábornok, filozófiai tanulmányok doktora, vannak tanárok, orvosok, tudományos munkatársak és írók. De valamennyien egyenlők vagyunk gyermekko runk és egymás színe előtt. Jó szüléink feleslegesen kételkedtek annak idején: „Mi jó lehet ezekből?“ Hát lett... De talán minden szülőnek ez a sorsa? Ma is ezt hallom néha: „Bezzeg a mi korunkban . .“ Mi volt a „mi korunkban“! A „mi korunkban“ a krétaporral tisztított vászoncipőt tartották az elegancia netovábbjának, karóráról pedig a kamasz legfeljebb csak álmodhatott. A mi időnkben rövidre nyí- rattuk a hajunkat — ma pedig a vállig lógó haj a divatos. Nos, a divat változik, ez így van rendjén, a tartalom azonban — bátran állíthatom — ugyanaz maradt. Olykor azt a véleményt lehet hallani, hogy az ifjúságot szigorúbban, mostoha, kemény, csaknem asz- ketikus körülmények között kell nevelni. Bennem ez tiltakozást kelt. A mesterséges nehézségek legfeljebb csak „szupermeneket“ formálhatnak. De kelle nek az ilyenek a társadalomnak? A szovjet társadalomnak semmiképp sem kellenek! A szuperember MŰFORDÍTÓINK MÜHEL YÉBŐL Germán Beljakov Vers az űrhajós-feleségekről A színésznők, a híres emberek közt, mozik vásznáról ők nem ismerősek, g/öngéd arcukat hiába keresed, nagy tervekkel nem kényeztetik őket. Nekik nyugtalanul telik éjjelük, várnak, várnak s kihűl o vacsorájuk. Nem segíthetnek, de ott vannak velük, míg ébren virrasztva gondolnak rájuk. S mégis, mégis, nem ez a lényeges. Mindig, ha űrhajó tér a földre vissza, a dicsőség fénye várja a férjeket, és terhe hull az ő vál'aikra. KULCSÁR TIBOR fordításé Pavol Valent: Emberi hang Hátán írja a táj hálás szavait Az utcákon éjszaka a szélben torlaszok Szélben s esőben az ember mint a kenyér Itt van a fényben a tiszta deleken a fülű gyökeréből iszik Lélegzik és okosun szól Szava a föld és á mindenség üzenete Fényt lélegzik és kenyérrel segít magán Munkával kötődik és él Bár hullámzik mint a kenyér. Szitást Ferenc fordítása — elsősorban a kegyetlenség tárháza. A XX. század pedig amúgy is bővelkedik kegyetlenségekben. A szovjetországban vannak olyan szent helyek, ahová szüntelenül zarándokolnak az emberek. A felnőttek gyermekeiket is elviszik ide. Például Salas- pilis, a Riga környéki volt haláltábor, a lakóival együtt felperzselt Vesznyanka falu, a leningrádi Piszkarjovka-temető, a Minszk környéki Hatiny, és .. . ezeknek a szívettépő „és“-eknek se vége, se hossza. A gyerekek elnézik a kályhák kéményeit, ezek valamikor házak fölött emelkedtek, a házakban pedig emberek laktak. A gyerekek elnézik a kopár mezőket — ott valamikor parkok lombja zúgott, s az apróságok szódavizet Ittak és fagylaltot ettek, amely olvadozott a békésen sütő nap sugaraitól. A gyerekek elnézik mindezt és nemcsak értelmükkel, hanem szívükkel is megértik, hogy mi a háború és ml a kegyetlenség. És hogyne emlékezzünk ilyenkor Va- szilij Szuhomliszkijnak, a híres szovjet tanítómesternek szavaira: „Az ember elsősorban azért emelkedett minden élőnek világa fölé, mert a mások bánata az ő személyes bánata lett.“ Bármit mondjanak is a szorosan tartott gyeplő kedvelői, a szovjet társadalom mindenekelőtt a jóságot, nem holmi felszínes, mindennapos jóságot, hanem az igazi civilizáció jóságát igyekszik kialakítani a fiatalok lelkében. .... Talán hallották már az ilyesféle, külföldiek számára érthetetlen rövidítéseket: „KAMAZ“, „BAM“. (A „KAMAZ“ az Urál vidéki Káma folyó mentén épülő Kámai Autógyár, a „BAM“ pedig a Bajkál-Amur Vasúti FővonalJ. És ki építi ezt? A fiatalság. Nem győzök csodálkozni ezeken a fiatalokon, azon a könnyedségen, ahogyan mindenüket feláldozzák. Otthon szolgálatukra álltak a színházak, és a hangversenytermek, a mozik, múzeumok, az uszodák és a sportpályák, a könyvtárak és az olvasótermek. Elmehettek Szvjatoszlav Richter vagy valamilyen külföldi híresség koncertjére, színházi bemutatóra, tárlatra, ők pedig inkább a nélkülözésekkel teli életet és a nehéz munkát, a szakadó záport és a szúnyogfelhőket választották. Az én nemzedékem tagjai társbérletben laktak — mindegyik lakásban több szoba s mindegyik szobában egy-egy család. A mai fiatalok összkomfortos házakban, fürdőszobás főbérleti lakásokban élnek, ahol telefon és televízió is van. És ezek a komforthoz szokott lányok és fiúk önszántukból hajlandók ponyvasátorban vagy barakkban meghúzni magukat, hóval mosakodnak, esőben áznak és tábortűznél szári) koznak. Mi kényszerítette őket arra, hogy lemondjanak a civilizáció javairól? Az ifjúság romantikája? Bizonyos mértékig. De csak bizonyos mértékig. Mivel még a legmegrögzöttebb romantikus is, miután lehiggadt, kimerült, megtöri, vagy egyszerűen a forró fürdő, az ú) filmek, hozzátartozói és barátai után vágyakozik — gyorsan megfeledkezik széplelkű romanti- cizmusáról, és mint nálunk mondani szokás, „olajra lép“ Talán a „dúsabban folyó rubel“ csábította el — a magas kereset? Lehetséges. De az efféle fiatal .üzletember“, amikor naponta háromszor facsarja ki verejtékétől nedves ingét, valószínűleg éppúgy cselekszik, mint a könnyelmű romantikus — hazamegy. Az építkezéseken pedig alig fordul elő, hogy valaki elszökjön. Mi lehát ennek az állhatatosságnak az oka? Ezekben a mai fiatalokban ugyanolyan tűz ég, mint az első ötéves tervek építőiben és azokban, akik önként mentek a hitleri Németország elleni háborúba. Ezek ill céltudatos emberek, akik nem gyakorlati, hanem eszménytől átfűtött, magasztos célt követnek. Minden nemzedéknek megvannak a maga dalai — ez természetes Az Internacionálé azonban a szovjet emberek valamennyi nemzedékének himnusza volt és az is marad A szovjet ifjúság az internacionalizmus szellemében nevelkedett. Minden eszközzel igyekszünk belé- oltani a humanizmus elveit. Internacionalista és humanista, széles látókörű és jószívű ember — ilyennek látom én hazám ifjú nemzedékének képviselőit. Az élet aktív részese, aki ismeri az élet legnehezebb problémáit és nem választ magának könnyű utat. GELLERT GYÖRGY fordítása
