Új Szó, 1975. július (28. évfolyam, 152-178. szám)
1975-07-06 / 27. szám, Vasarnapi Új Szó
IRODAIOMROI—KONVVEHRŰL SARKADI IMRE: CIKKEK, TANULMÁNYOK „Az író ott kezdődik, amikor megteremti saját világát“. (Scirkadi Imre) O lvasóközönségünk körében kevesen tudják, hogy a drámaíró és novellista Sarkadi Imre, a fel- szabadulás utáni magyar drámairodalom egyik legsikeresebb színművének, Az elveszett paradicsomnak és számos művészi elbeszélésnek írója, mint publicista is jelentős egyéniség volt. Az elmúlt esztendő végén a Szépirodalmi Könyvkiadó egy közel ezeroldalas kötetet jelentetett meg, amelyben Kónya Judit, a cikkek válogatója és szövegük gondozója, a könyv Új honfoglalók közt című részében kitűnő érzékkel és hozzáértéssel gyűjtötte össze Sarka- dinak a közös útra -lépő magyar pa^ raszti társadalomról, a falu arcának változásáról szóló riportjait. Bennünket ez ,a cikksorozat főleg dokumentumjellege miatt érdekel, miután az alakuló szövetkezetek problémái és az egyéni megélhetés gondjai nálunk hasonlatosak voltak. Egy-egy cikk vagy riport a megjelenése után — még a legjobbja is — hamar elveszti aktualitását és érdekességét, ám ha így összegyűjtve kapjuk kézhez őket, kiviláglik, hogy az országjáró Sarkadi érdeméből a múlandóságra ítélt híradásnál többet kapunk a földhöz juttatott parasztság magatartásáról és helyzetéről. Kelemen János, aki mint újságíró Sarkadival együtt dolgozott a Szabad Szó szerkesztőségében, a kötethez fűzött Az újságíró című visszaemlékezésében külön kiemeli a Nagykúnsági jelentést, amelyben Sarkadi, az újságírás vérbeli mestere, remekül ábrázolja a nagykúnsági parasztságnak reménytelen birkózását az 1946-ban országosan pusztító aszály idején, és helyesen mutat rá, hogy a mindössze négyoldalnyi riport a kompozíció remeklése, htenne Sarkadi a természeti csapásnak nem csupán termelési következményeit írja le, hanem társadalmi hatását is ábrázolja: a megtorpanást, a csüggedés veszélyét. A kötet második részében ösz- szefoglalt művészeti és irodalompolitikai kérdésekkel foglalkozó írásokban még jobban meglep Sarkadi páratlan felkészültsége és értése. Három fejezetre oszlik itt a hatalmas anyag. Az Irodalomról címűben Kónya Judit többek között Sarkadinak tizenkét kisebb-nagyobb tanulmányát, vitafelőzólajását gyűjtötte össze a tragikusan elhunyt író hagyatékából. Nagyon valószínű, hogy ezek az írások, tanulmánytöredékek, irodalmi vitákban való felszólalások nem egy esetben polemikus hangjuk miatt nem kerültek közlésre. Ma, sok esztendővel írójuk halála után, elvesztették olykori sebző élüket és közrebocsátásukkal átfogóbb, tisztább képet kapunk a fel- szabadulás utáni magyar szellemi élet kiválóságáról. A népi irodalomról című tanulmányát Sarkadi 1950-ben vetett© papírra. Elmarasztalja benne a faluról írt beszámolókat, mondván, hogy írói- lag nem mondanak semmit, csupán szociológiai tételek megszemélyesített illusztrációi. A ma hetvenesz- tendős Solohovról huszonöt esztendővel ezelőtt megírja, hogy az Oj barázdát azért tartja nagy műnek, mert Solohov a benne felvetett problémát ki tudta emelni a vulgár-pa- rasztszemléletből, s mert a könyvnek egyetemes a szemlélete, Solohov az általános társadalmi haladás ügyéről ír, ebbe beleillően a parasztságról. Érthetően Móricz az írói eszménye; a Kortársban 1957 szeptemberében megjelent cikkében úgy látta, hogy „benne igencsak megtestesült századunk magyar realitása“. Mqricz megírta a magyar történeti regényt, megírta prózában a Toldi párját, a Rózsa Sándort. „S megírta, amit rajk ta kívül senki a világon, a szegény ember hétköznapját (Boldog ember)... s megírta a szegények szerelmét úgy, mint még senki a világon. Ez a Pillangó“. S arkadi mint színházi recenzes is jeleskedett. Megkülönböztetett figyelmet érdemelnek a Válaszban megjelent kritikái. Egy színházi évad (1847—48) bemutatóit méltatja meglepő jártassággal, mintha hosszú éveken át dramaturgiai tanulmányokkal foglalkozott volna. Kritikái felkészülést jelentenek a drámaíráshoz, nagy vonalakban jelzik már későbbi gondolatait és nézeteit a drámáról, körvonalazzák ízlése kialakulását és számot adnak gondjairól. Gazdag évad volt ez, írhatott William Saroyanról. láthatta a felújított Tragédiát és — magam is látva Madách remekművét ebben az előadásban — tanúsíthatom, hogy valóban nem volt olyan bemutató, amire a Nemzeti, „mint az ország első, legtöbbre hivatott .színháza, büszke lehetne“. Nincsen elragadtatva Shaw első komédiájának, a Szerelmi házasságnak előadásától. Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésének dramatizálását sem fogadja elragadtatással, de biztatónak és örömtelinek tartja a próbálkozást, helyesen ítélve, hogy a színházi kultúra ügye ilyen próbálkozásokon él tovább. Ostorozza az öncélúvá vált színházat, Eugen Seribe Navarrai Margtjának előadásában cirkuszi produkciót lát, s bár Bajor Gizi a főszerepben remekel, felemás valami lesz az előadásból, ahol „a szamárságokat a színész igyekszik feledtetni?“ Az igazi nagy élmény Major Tamás III. Richardja. Kritikai remeklés mindaz, amit magáról a tragédiáról, a richardi gonoszságról, Major életének legnagyobb alakításáról és Nádasdy Kálmán rendezéséről mond. Gábor Miklós Dandin Györgyiéi figyelmet érdemlő alakításnak tartja. Három magyar bemutatót is recenzál, Kassák És átlépik a küszöböt című drámáját nem tekinti eredménynek, rátapint Kassák hibájára, hogy nem ismeri a színpad törvényeit. Gyárfás Miklós Vásott apostoláról viszont megállapítja, hogy igen jól tud bánni a színpaddal, s ezt Gyárfás egész életműve igazolja. A Bánk bánt szerinte Bihari József Tiborca miatt volt érdemes felújítani. Shaw Tanner Johnját pedig Timár ragyogó alakítása teszi emlékeztetessé. Motlnár F. Liliomja nem kap pardont, az előadás kasszasikere nem téveszti meg. Gergely Sándor Vitézek és hősök című színművét találóan „majdnem eredménynek“ számítja, és biztatásnak arra, hogy hogy a közelmúlt témáit is lehet írói feladatnak tartani. Esztendőkkel később egy kisebb tanulmányban Hubay Miklós Egy magyar nyár című drámájának erényeit és gyöngéit elemzi szakszerűen, magáról azt állítva, hogy általában elfogult a drámaírással és magyar színjátszással szemben. Ezzel a jóhiszemű elfoglaltsággal azonban nem érthetünk egyet, mert Hubay drámája elbírja a kemény kritikát is: jó darab, az ötvenes esztendők egyik maradandó értékű színpadi alkotása. Illyés Gyula Dózsájáról meghatott tisztelettel ír, s azt véli, hogy ezzel a bemutatóval, a drámával beléptünk a világirodalomba. Köztudott, hogy Illyés 56 óta többször is nyúlt a Dózsa-témához, minden bizonnyal azért, mert az eddig megírtakat nem tartotta tökéletesnek. Abban azonban Sarka^inak feltétlenül igaza van, hogy Illyésnek a prózája is vers, s hogy a legszebben írni tudó magyar író, s a régebbi Dózsa-ábrá- zolásokhoz viszonyítva újít. Dózsát Illyés tragédiájában nem a kikerülhetetlen végzet veti a hóhérok kezébe, hanem a néphez való tántoríthatatlan hűsége. V égül az író a filmművészetben című fejezetben Sarkadi franciaországi utazásáról, a cannes-i nemzetközi filmfesztiváltól számol be hat színes tudósításban, nagyon szerényen szólva legkiválóbb forgatókönyve, a Körhinta nagy sikeréről. A fejezet további öt írását Kónya Judit az író hagyatékából bányászta ki, és kikerekítette velük azt a rokonszenves képet, amelyet a drámaíró és novellista, nemkülönben a publicista Sarkadi sokfelé szálazó pályájáról megalkothattunk. A testes gyűjtemény így megragadó tájékoztatást ad a parasztkérdést, az irodalom hasznosságát, a valóság és művészet kölcsönhatását a színpadon és filmen figyelemmel kísérő írásművész teljes életművéről. EGRI VIKTOR HUJ MEHSEDC ^CSONTOS VILMOS: Felnőttünk végre Állomás vagyok. Ereim acélkék sínéin lángszemű vonat robog. Nem áram hajtja: lüktető vérem ' űzi a mozdonyt nappal és éjben. Utasa nincs sok. Néhány tíz évem, szemragyogásom, hitem a szépben, izmok játéka, szerelmek láza néz vissza némán az állomásra. Vonatok jönnek, vonatok mennek — láncravert isten s kifosztott mása így lettünk egyek. Hízelgő szóval hintem a mannát kandi halálnak, s ringatom béklyós, nehéz tagokkal csírázó álmát a lázadásnak: mi történne, ha az állomások egyszerre titkos, törvényt másító messzi hívásra igent rikoltva megindulnának! Időhöz, korhoz, szorgalomhoz, Önmagunkhoz és mindazokhoz, Szemünkben akik Valakik voltak: F-elnőttünk végre! Ha van is még, akit kézen kell fogni, Már tudjuk vezetni, Már tudjuk szeretni, S a kenyerünkből megkínálni, — Elesett —, segítjük talpra állni, — Odáig már felnőttünk végre! Kimerészkedünk az.Oceánra, Erős karokkal úgy evezünk: El nem veszünk, S a túlsó parton Értékre váltjuk áruinkat. — Odáig már felnőttünk végre. A szívünk tele tűzpiros vérrel, Reménnyel, lelkesedéssel, Továbbnövésünkhöz mi kell egyéb? — Apám, ki reám hagytad Bíztató szavaidat. Túlnőttem rajtad. — Túlnőttünk valamennyien, Kik magukban hozzák múltjuk Szomorú emlékeit. — Apám, túlnőttek rajtad Gyermekeid! Szemben a mindenséggel Állni itt, az arany-ércben, a mindenség közepében, látni tűzsörényű eget, szuronyos csillag-sereget, hol a kínok vaskovásza szorítja a kancsal álmot, csontsajdító kínba rázza, megdermeszti a világot, azt az arcot, ami érző, tükre rontó, vak erőknek s marad önhúsába tépő tanúja kiforrt időknek, jussa kétség, múlandóság, jegyese a féktelen űr^ s akkor hal meg, hogyha béliül, hogyha lelkét megbotozza — birkózva igázza sorsát, hull ereje áldozatra. Reszketni az arany-ércben, a mindenség közepében, fogódzni holt legendákba, éjcsönd katedrálisába, hinni, ami hihetetlen, ami félelmet sugárzó, földöntúli kegyelemben szikrát csiholni a sárból, békülni békétlenséggel, holtak bordáin taposni, kenyeret kelteni vérrel, üszkös mezőn tántorogni, földelve az igazságot szülni új legendát bajra, hazudni a mennyországot világot ölelő jajra. Sajogni az arany-ércben, a mindenség közepében, szerelem bugyrába lökve fegyverkezni szép bűnökre, hinni verve győzelemben, alkudni megalkuvással, fuldokolni éj-szemekben eget sejtő mozdulásban, cipelni az elmúlást is, mely a csókot váltja vérre, elvetéltek zúzott arcát fahtomfájdalomban égve, sorvasztó igába törve nyitni égre gyönge szárnyat, képzelt jövendőt bűvölve termővé csiholni ágat, mély gyümölcsét magra váltva építi dacos világát, burkot húzva igazára, védelmezi lombos álmát. Ragyogni az arany-ércben, a mindenség közepében, hunyorogva s lángra szítva, méretlen világra nyitva űzni fényt fény erejével, vak rendbe értelmet lopni, megtelni hűs teljességgel, szétzúzni s új formát szabni, egyre más gátakra hágni halandóság nyűgét rejtve, szállni, elvérezni, szállni, távlatot kötni a merszre. Kit a zord természet űzött s féltében istent teremtett, áll most roppant álmok között, csillagokra vágyó gyermek, hitetlen erős hitében a mindenség tengerében. Susil Weerarathna felvétele-L.GALY OLGA;:*
