Új Szó, 1975. július (28. évfolyam, 152-178. szám)

1975-07-20 / 29. szám, Vasarnapi Új Szó

RZ OTTHON ABCIllll

A csikorgó februári fagyok után negyvenhétben alig valamivel enyhébben kezdődött a március.

A férfi, aki azon a borús, rideg reggelen kilépett az litött-kopott drezdai Főpályaudvarról, ahonnan négy évvel ezelőtt a 999-es büntető alakulattal eltávozott, sovány, erősen őszül és fázósan burkolódzik ügyetlen férfikézzel foltozott, ringy-rongy katonai köpenyébe. Kezében spárgával átkötözött, láthatólag félig üres kézikoffer. Minden, ami rajta van, kezdve félretaposott csizmájától kirojtosodott sapkájáig, kínosan emlékeztet a már nem létező nagynémet hadsereg uniformisára, öltözékével, egész elhanyagolt külsejével modellül szolgálhatna a szimbolikus képhez: Vereség.

A körülötte hemzsegő, ugyancsak szegényesen öltözött járókelők, akik ellentétben a háborús évekkel, a fél kezű vagy féllábú rokkantak kivételével most valamennyien civilruhát Viselnek, alig méltatják figyelemre, és ha futólag tudomást vesznek róla, közömbösen vagy gyűlölködve néznek rá ... talán úgy hat rájuk, mini a keserű múlt maradványa, amire jobb vissza nem emlékezni, itt-ott vöröskatonák haladnak el mellette, többnyire csoportosan, azok sem szentelnek neki figyelmet, a füles sapka alól derűsen kimosolygó szemük legfeljebb futó pillantással érinti. Magányosan áll az emberáradatban, mintha egyedül volna a világon. De ami leginkább ámulatba ejti: mintha az emberek nem is látnák a borzalmas képet, aihit ő hitetlen szemmel bámul, mozdulatlanul, mint akit a földhöz szögeztek.

Már Kairóban hallotta, milyen borzalmas katasztrófa éne szülővárosát a háború utolsó napjaiban, ezt azonban akkor még a foglyok közt keringő ostoba álhirok közé sorolta, amelyeket a Keserű-tó melletti fogolytáborban nemzetközi szóval „latrinának“ neveztek. A münstmí gyűjtőlágerben már az első részle• K. |. Kenés „Üt az ismeretlenbe“ i:ímű regényt:, amelyből az. alábbiakban köziünk egy részletet, a náci uráliim utolsó időszakában lejátszódó igaz történet.

A fiatal generáció a fasizmust szerencsére mar csak hallásból ismeri. A háborús gyerekek belenőttek egy új világba, számukra az az idő nem eleven emlék, ile mégsem ulyan távoli, hogy ,,csak“ törtéaelom legyen. Ez így'is van rendjén, mert ahhoz, hogv értsék, becsüljék a jelent és méltóan tudják majd alakítani a jövőt, ismerniük kell azt, ami a világban harminc esztendővel ezelőtt végbement. A kiváló cseh író utolsó regényét, amelynek kiadását már nem élte meg, így is nevezhetnénk: Kalandregény. Renes tollával írta az élet.

lekről is értesült. Félelmetesen, és egyben még h i hetetlenebbül hangzot ta k.

De mi az a valósághoz képest... Szülővárosa eltűnt a föld színéről! Ahová csak néz:, mindenütt romtenger, a pusztulás kísérteties képe meghaladja az emberi képzel eterőt. Cux- havenböl Németországba jövet sok kibombázott várost látott útközben, de ezt...! Hitler valóiéban félelmetes örökséget hagyott hátra.. Agyán újra átsuhan a régi gondolat, gyakran mondogatta Elizának: „Hitler kezdte. Szelet vet, egy nap majd vihart aratunk.“ Vihart! De ki hitte volna, hogy ilyen vihar lesz!

Elizára gondolva elszorult a szive. Kairóból írt az édesanyjának.., semmi válasz. írt Elizának... semmi válasz. Nem érkeztek meg a levelei? Vagy az ő válaszuk veszett el? Elizának újvárosi lakásukba írt, ahol búcsút vettek egymástól. Most is oda irányítja lépteit.

Célhoz érve megkönnyebbülten fellélegzett. Az Újvárosit szerencsére megkímélték az angol és amerikai bombák. Már messziről látta, bogy a házuk sértetlen.

Hanem lakásuk ajtaja élőit kialudt benne a remény fel lobbant '/ikrája.

A. Schürmann, tetőfedő, olvassa az odatüzött cédulán, és alatta: I4'. Briicknor, nyomdász. Lám, mindjárt két család! Persze, lakáshiány ..

— Hát ez bizony nehéz dolog mondja a bőbeszédű Schürmanné, aki ajtót nyitott neki.

— Minket és Brückneréket ki bombáztak, tudja? Ezt a lakást a városi hatóság utalta ki nekünk, nem maradhatott üresen, az előbbi partáj, a Glüser család falura menekült, féltek a további légitámadástól. Csak azt tudom mondani, amit a szomszédoktól hallottam. Igen, lakott itt valami Diferdingné, de elköltözött. Már régen, még a háború alatt. Nem tudom hová. De várjon csak, megkérdezem Wirthéket, talán ők...

Átvezeti Maxot a folyosó túlsó végébe. Wirth úr a feleségét hívja, ő maga nem tud semmit

— Hát persze — kiállja az asszony. — Diferdingné? Hogyne emlékeznék rá. A férjél, szegényt, lecsukták. Hogy most hol lakik? Ejnye, a kutyafáját, Glaserék tudták, de hol vannak most azok! Várjon csak, úgy rémlik nekem, hogy az Úvárostérre költözött. Am See- utca. Vagy Seestrasse? nem tudom biztosan, annak már jó néhány esztendeje. Szóval maga a férje? — Részvéttel nézett rá. — No, nem akarom ijeszteni, de az Óvásártér körül kő kövön nem maradt. Foszfor- és bombazápor, tudja? Tízezrével maradtak a romok alatt, tízezrével elégtek

— Ügy? Köszönöm mondja Max. azzal máris lohol le a lépcsőn.

— Jaj istenem, nincs mit — hallja még maga mögött, és érzi, hogy a torka kiszárad. A felesége? A fia? Nem, nem, az nem lehet igaz. Nem szabad, hogy igaz legyen!

Tehát vissza az övárosba. Vége-hossza nincs

K. J. Benes:*

AZ ISMERETLENBE

távolság! De hajtja a gyötrelmes bizonytalanság, az utazás fáradtságát sem érzi,' pedig az egész éjszakát átutazta, fűtetlen vagonban, be* táblázott ablakok mögött. Hiába mondja magának: annyi tragédia között a tied csaik egy csepp volna a tengerben.

Am See-utca. Mindenfelé égett, megfeketedett csonka falak, törmelékhegyek, földrengés pusztította város nyújthat ilyen borzalmas lát ványt. Ezt egyetlen élő lélek sem élhette túl. Miért kellett Elizának éppen ide költöznie! Mégis nyüzsög ott vagy tíz-húsz ember, szorgosan dolgoznak, mint a hangyák, férfiak, nők, fiatalok, öregek, gyerekek, a hidegtől meg- gémberedett kézzel tisztogatják és magas négyszögbe rakják a téglát. Mintha barikádot emelnének. Mi ellen? A múlt ellen. Hogy soha többé vissza ne térhessen.

Max átmászik a kő-, tégla , belonraikásokon. Feliratokat keres a házfalak megmaradt roncsain. Már sok efféle üzenetet olvasott za rándokútján a holt Városon át. Anya itt fekszik a romok alatt, Elza és Elmar ott meg ott élnek. Ilyen és ehhez hasonló közlések megszámlálhatatlan változatban. Szerelmesek, családok hívják egymást, gyerekek keresik a szülőket, szülők a gyerekeket. Egyes üzeneteket tartós festékkel, mázolták a falra, azol hatatlanná mosta az j '

A romeltakarítók, a váncsian és kissé gyí Egy fiatal lány, fején

— Hé, ember, mit Tudja, ebben az utcáb ép bőrrel, ez a pár e teszi hozzá magyaráz» szerencsére kihagyott be se vártuk.

— (A feleségemet k get — 'mondja Max é> pad a lány szájára.

— Diferdingné... \ asszony és szétmázolj izzadt homlokán. — 1 kisfia? Hát persze, má Valami kis szobában t |öijön, odavezetem. Az ha nem tévedek

Nem tévedett, l-liza szul tteinrichnél él, o mintha egy egész lav és engedné, hogy újra zetet. Az üzenetet — a fi rn isszel festették g deszkára, amit rászögí Eliza a szerencsétlen» jött Heinrichhel, hogy az életjelt. Eliza! A gr Számított rá, hogy am* denekelőtt az Üjvár<v biztosan elküldik a>

Max köszönetét m< lánynak és a Thalmani a villamosok a hivatal újjáépített téren kell a ti zenhármasra. Heinri witzben lakik, és a p pedig már alig bírja j ebes.

Már a villamoson erre a magasan fekvő zak, kertek, villák és egyetlen bomba se hűl utcákon, a vén geszte az élet nyugodtan foly mint mindig.

Heinrich Bach virág áll fekete betűkkel a^l lokzatán. Ide járt ki innen ment haza abt. Heinrich a kertészeti megmentse a munkahi tozott semmi, ugyanaz kerítés, két üvegház, raktár, most mindent \

Dobogó szívvel lenyo zárva. Csenget. Az ablí Köny. Kiáltás, a házból mában Eliza. Max elei

‘‘h ■ -:Vs

Csák Gyula:

SZÁLLDOBÁGYI ELEK BATVAM EMLÉKÉRE

ötven kaszások állnak a piactéren az Úr 1932-ik esztendejének forrónyári hajnalán

és várják az urak érkezését, hogy megtudják majd tőlük a parancsot, amely szerint itt és ott a búzatáblák végébe kell állniok, hogy learassák az Életet, amelynek nagy részét az urak gyűjtik magtárba, de kicsike rész csurog majd a kaszások éhes családjának is — az elosztás ismert és nagyon régi szabályai szerint.

Az urak helyett azonban csendőrök érkeznek előbb és huszonöt-huszonöt lépésnyire helyezkedve egymástól, mintegy láncot alkotnak a kaszások körül

s a hatalom néma, de figyelmeztető felkiáltójeleiként bámulnak maguk elé egy lyukra a levegőben, világért sem nézve egv-egy paraszt- arcra,

mert az ordré szerint a tömegnek nincs arca, a tömegnek csak ereje és iránya van, s ezt kell ellensúlyozni a hatalom erejével és irányával, ügyelve az utóbbi elsőbb- és felsőbbrendűségre; értettem, végeztem!

Aztán jönnek az urak a hint ók kai, s velük jönnek némely hölgyek is, akiket a kíváncsiság csalt ki ilyen Jkora hajnalon a puha ágyból,

mert híre röppent, hogy Isti készül valamire

és Isti nagyon jó pofa, nagyon gazdag, nagyon snájdig, akinek gáláns és pikáns tettei mindig megremegtetik a női szíveket.

Az urak is kíváncsiak, de a hölgyekétől eltérő a kíváncsiságuk: szorongással és félelemmel vegyes, mert csendőrök de meg oda: sok ez a kaszás együtt.

Főként az idősebbek ós bölcsebbek tudják, hogy sok ez a kaszás együtt. Hiába véznák, görbék ineg kutyasze- műén alázatosak, iszonyúvá növelheti bátorságukat, erejüket, arcátlanságukat a keserűség, amiért az aratásidő második hetében járva (

még mindig nem akaszthatták rendnek a kaszájukat, még mindig nem tarthatták pár kiló búzáért a zsákjukat, hogy a dohos darából készült görbe és máié helyett ismét búzából süthessenek kenyeret.

Nincs munka.

És az idősebb meg bölcsebb urak tudják, hogy nem is lesz. Kevés kaszás kell, mert gépek vágják az urak búzáját — a parasztnak meg nincs vetése.

De íme: itt jön már Isti! Ingujjban lép ki a kaszinóból, egyenesen a kártya és abszint mellől, hasonlóan kártyás és abszintos ; urak félkaréjától kísérve, akik

azonban a csendőrkordonnál megállnak és kezdetben bávatagon, majd a hajnal tiszta levegőjétől józanodva mindinkább feszült várakozással merednek Isti után,

at< i megindul a parasztok táguló sorfalai között, és méltósággal, némán menetel — mintegy seregszem léi tartva.

Szép férfi. Magas, barna, metszett szemű, erős álló, erős vállú, és dia- démként csillog homlokán az érte lem.

Leszegett fejje) menetel: ütemesen, súlyosan koppannak léptei a kövezett piactéren, aztán egyszer csak megtorpan, és a bandagazdát szólítja.

Mozdul a rendezetlen tömeg s kicsi, de mokáily ember nyomakodik előre, és jelenti, hogy ő Szálldobágyi Elek, és alázatosan várja a vonatkozó utasítást, hogy a határ melyik részén álljanak munkába?

Isti a lábai elé, a kövezetre mutat:- Itt.

— itt?

— Itt.

Nem érti a paraszt, és kérdőn les társaira, de azok sem értik.

Jóságosán mosolyog Isti, mert ő érti, hogy miért nem értik ezek öt. Hogyan is érthetnék, hiszen nincsen fantáziájuk!

Türelmes magyarázatba kezd azért, és előadja, hogy úgy kell a piactér kövére nézni, mintha zsíros, fekete föld lenne, amelyen ringó búzatábla sárgul.

Mintha, mintha ...

Lássanak azért munkához, álljanak a rend végére, és lengessék a kaszát, mintha csakugyan rendet vágnának;

meglesz a fizetség éppen úgy, mintha valódi búzát vágnának.

Tanakodnak a főparasztok, aztán rábólintanak Isti óhajára; lekaszálják a nincsen-búzát, ha utána lesz búza.

Sóhajt Szálldobágyi, nekilendíti a kaszát, és megindul komótosan;

utána a többi is idétlenül, esetlenül, majd mindinkább akkurátus formát öltve, úgy, ahogyan más nyarakon szokás, ha aratóbandába verődnek.

S a látvány: csodálatos!

ötven kaszás kaszálja a semmit.

Aztán Isti tovább csiszolja a lan táziájukat, amennyiben felszólítja őket, hogy fenjék is időnként a kaszát, mintha igazi búzát vágnának;

felszólítja őket, hogy énekeljenek is, ahogyan jókedvű aratókhoz illik.

Rezgőhangú vén ' paraszt hangja száll: Káka tövén költ a ruca, jó földben terem a búza . . Csakhogy Isti lassúnak tartja ezt és azt kívánja inkább, hogy Nádfedeles Kis- házikóm leégett a héten . . . Csodálatos a látvány.

Ellazulnak a csendőrök, és vigyorogni kezdenek.

Bajuszuk alatt bazsa jognak az urak.

Kacarásznak és tapsikolnak a hölgyek.

Felkel a Nap, es ő is idebámul. Felkel a város, és a hírre ezrek gyülekeznek, körbeállnak és röhögnek.

Aréna lett a piactér. Aztán egy csitrilány elvissantja magát: hát a marokszerők hol maradtak?!

Magához inti Isti, homlokon csókolja a gyereket, mert lám: ennek van fantáziája, majd elrendeli, hogy minden kaszásnak legyen marok- szeüője. Fél részért jönnek a lányok, asszonyok, hajladoznak a villogó kaszák között, ám közben melegszik a kő, kapkodják mezítelen lábukat, s ez

új elemmel gazdagítja a nevetm- valókat.

Egyetlen hatalmas röhögő tenger a tér, gyönyörű és boldog ez a mai nap. Jövel Szentlélek Úristen! Isti nagy napja ez.

Must már felszabadultan hahotáz- nak az urak is, és könnyeiket törlik.

És suhintja a kaszát az öreg Szálldobágyi, és hull a könnye a kőre, és látja, hogy minden cseppje virágot virágzik és már hatalmas tarka rét a tér, amelyen urak állnak egymás mellett, mint a búzaszálak

és rendeket vágnak bennük az ötven kaszások, és már minden virág piroslik a vértől és minden röhej — halálbörgésbe fullad.

Ezt gondolja a vén Szálldobágyi, mert kevéske fantázia őbelé is szorult.