Új Szó, 1975. július (28. évfolyam, 152-178. szám)
1975-07-20 / 29. szám, Vasarnapi Új Szó
Jurij Prokopenko: Vásároltam egy cselgáncs tankönyvet, melyet magántanulók részére adtak ki és nagy lelkesedéssel kezdtem el lapozgatni benne. Kitűnt, hogy egyáltalán nincs szükség valami rendkívüli erőre ahhoz, hogy az ember ellenfelét két vállra fektesse. Elég megtanul ni néhány fogást, és még az ilyen magamfajta gyenge ember is könni/en elbánik akár ti? huligánnal is. — Megkaphatjátok a magatokét — fordul tam bátor felhívással a város összes huh gánjaihoz — csak próbáljatok meg inzul- tálni egyetlen ősz öregembert is! Egyetlen percet sem engedek kárba vesz ni, állandóan ezt a könyvet bújom. Mosl azt tanulom, hogyan védekezzünk botütés ellen. Azelőtt, ha csak botot láttam valahol, már szedtem is a lábaimat. Most pedig.. Most bátran megközelítek bármilyen csavargót, egy lépést teszek előre a bal lábammal, előrelököm bal váltamat, a jobb keze met pedig... Szóval, nem ússza meg szá razon! Megkértem a szomszédomat: — Kérem, üssön meg engem ezzel a bottal. A szomszéd gyengéden elmosolyodott, majd vidáman vállon veregetett. — Nem viccelek — mondom én — égé szén komolyan kérem, üssön rám a bottal. Ö most — gondolom — hirtelen lesújt u jobb kezével, én pedig egyel lépek előre bal lábbal és előre lendítem a váltamat... — Mi van önnel? — kérdi a szomszéd ái- mélkodva. — Könyörgöm — mondom neki — vágjon nám a bottal! A szomszéd erre bezárkózott a fürdőszo bába és semmi pénzért nem volt hajlandó előjönni. Kiszaladtam az utcára és megállítottam egy járókelőt: — Vágjon rám egy jót ezzel u furkóssol — nyújtom neki a botot. Kétségbeesetten meredt rám és elkiáltoi ta magát: — Rendőrségi A munkahelyemen a kollégám a szokásos módon üdvözölt: — Szervusz, barátom! — En neked semmiféle barátod nem vagyok —- feleltem erre. -- En a te ellenséged vagyok. Tíz névtelen levelet írtain rfi lad. És még írok vagy tizet. A feleségeddel p<?dig randevút beszéltem meg. Rávettem őt, hogy hagyjon el téged ... Á kollégám olyan fehér lelt a haragtól, mint a „Haladás“ gyárban készült ingek. Vicsorított a fogaival és ökölbe szorította a kezét. ; — Nesze — nyújtom neki örömmel a pálcát — üss meg! — Ilyen gyalázatos emljert, mint amilyen te vagy, még megütni is undorodom — fe lelte.-— Én nündent tudok önről,^az égvilágon mindent! -- üvöltöttem'a [főnökömre. — Ön 'ügyetlen és tehetetlen' vezető. Szereti az ár mánykodást és elfojtja a kritikát. Ön egy felforgató, egy erkölcsi selejt... Idegesen dobolt az asztalon az ujjaival. Egy percig merően szembenézett velem, aztán barátságosabb lett a tekintete. — Jól van — modta — rendkívüli pénzjutalomban részesül és prémiumként üdülési beutalót is kap ... Fáradtnak és elhagyottnak éreztem magam, amikor este hazafelé ballagtam. A söröskioszk mellett aztán végre megláttam egy barátságtalan individuumot. Ott ült egy hordón és halat eszegetett. Elhatároztam, hogy teszek egy utolsó kísérletet... — Üss meg ezzel a bottal! — szólok hoz- zá. — Ha iszunk egy decit — felelte. Megittunk három decit. Fogta a botot, aztán ... letette a hordóra. — Nem lehet! — mondta. — Ilyen rendes emberre nem tudok kezet emelni. Ittunk még egy decit. — Jegyezd meg — mondom nyersen —, ha most sem ütsz meg, kirázom belőled az egészet, amit megittál. Felemelte a botot, nekilendült. A szemében könnyek csillogtak... A kórházban tértem magamhoz. — Ml történt? — érdeklődött részvéttel * az orvos. — Mi is történt? — kezdtem visszaemlékezni. — Ja, igen. Valóban. Egy kis hiba történt. Amikor az a pasas nekilendült, nekem a bal lábammal kellett volna lépni egyet, én pedig — a jobbal léptem ... Susil Weeraratlina fiflvetelu ísokat esak krétával már csaknem olvasúj Drezda építői kí- kodva néznek utána, ostássapkával rákiált: jres itt? Segíthetek? csak mi úsztuk meg jer, akiket itt lát — I. — Az első hullám iket, a másodikat már esem. Eliza Diferdin- lillantása rettegve ta* tűnődik a postóskis* a port a fagybaiiwYs rjon csak, nincs égy ?mlékszemí Itt lakott, hellyel. És mintha ... tea másik végén van, Verdiiig a fiával, Max- ssa Max, s úgy érái, i esne le a szívéről :abadon vegyen lélegek i szánt üzenetet! — dosan egy darabka, ek a földszinti falra. után bizonyéira ide- :t hagyja részére ezt los, körültekintő Eliza! lyiben visszatér, min- megy, onnan pedig i See-utcára___ lőtt a szolgálatkész éren, vagyis ott, ahol falragasz szerint az ajd elhaladnia, felült sógora Kleinzschach- emváros messze van, lába, éhes is, farkas* ígfigyelte, hogy ide, >rségre, a családi há- irő parkok negyedére A szűk, csöndes kis efák és akácok alatt mint a háború előtt, és konyhakertészete, földszintes ház hom- aponta és esténként, i az időben, amikor m alkalmazta, hogy tál elől. Itt sem vál- 1 betonoszlopos drót- ozzáépített szerszám- íony hóréteg borít... :a a kilincset. Az ajtó oan meg 1 ebben a füg- iszalad Heinrich, nyo- edi a koffert és fáj* dalmasan elszoruló torokkal egyetlen szó nélkül a karjába veszi Elizát, óvatosan, gyöngéden, mintha törékeny üvegből volna. Úristen, hogy megváltozott! Lesoványodott, az arca elgyötört, aranyhaja megőszült... — Max, drága. Max, mindig hittem, hogy visszajösz, mindig — lehelte Max mellére borulva Eliza. — Én is, Eliza. — De miért nem írtál? — írtam. Neked, anyámnak, Heinrichnek. Egyiptomból. így találkoztak négy véget nem érő esztendő után, de ebben a vágyva vágyott percben egyikük sem érez Ujjongó örömet, inkább mondhatatlanul fájdalmas hálát és félénk ámulatot, hogy az, amit most átélnek, nem érzéki csalódás, hanem valóság. Eliza hirtelen kibontakozott Max karjából és lehajolt a sápadt, ijedt kisfiúhoz, aki Heinrich kezét fogta. — Maxi, idenézz! Ki ez? Az apukád! Édesapa hazajött! — kiáltja és karjára emeli a gyerekei. A hangja megtűrik. Könnyek közt nevet. — Édesapa — ismétli a gyerek és nagy, kék üzemével bizalmatlanul bámul a szánalmas külsejű idegen férfira, aki váratlanul toppant be hozzájuk, mintha az égbő! pottyant volna le, és megríkatta az édesanyját. Max megértette: fia számára ennek a szónak még nincs élő tartalma, nem érint a szívében érzelmi húrokat. Csak most kap majd apát, valóságos, élő édesapát. Elszomorítja a gondolat, hogy hosszú útjáról sem a gyereknek, sem az anyjának nem hoz semmiféle ajándékot. A lengyel fasisztáik, akik Münsterben a tábort őrizték, elloptak tőle mindent, amit Egyiptomban keserves munkával keresett, és azt is, amit a Vöröskereszttől kapott. Üres kézzel jön haza. Tulajdonképpen otthont is újból kell építenie. Az elpusztult város romjaiból. A Diferding házaspár aznap este még sokáig gondolni sem tudott alvásra, ültok a megvetett ágyakon. Max Heinrich pizsamájában, ami túl bő neki, és hol suttogva beszélgettek, hol szótlanul figyelték a pamlagon fekvő kis Max nyugodt, mély álmát. — Hát mégis fiú lett — mondta Max halkan és érezte, hogy fia láttán ellágyul a szíve. — Ha fiú lesz, a te nevedet fogja viselni ... emlékszel, Eliza, ez volt a búcsúszavad. Nehéz időket élhettél át, mikor a világra jött. Én meg egész idő alatt nem tudtam: Megszületett? Nem született meg? Fiú vagy lány? — De szép gyerek, ugye? — emelte Eliza n férjére kéken csillogó szemét. — Gyönyörű szép — erősítette meg Max —, és nagyon hasonlít rád. Gondolod? — mosolygott Eliza. Látszott rajta az anyai öröm. — Csak azt nem értein - szólalt meg újra Max , miért nem költöztél át már a gyerek kedvéért is egyenesen Bachékhoz. Mennyi borzalomtól kímélted volna meg magad. — De Max, hát sejthettem, hogy ilyen szerencsétlenség zúdul Drezdára? Hová tettem volna a bútort? így is kénytelen voltam sok mindenen túladni. Heinrichnek be kellett vonulnia a Volkssturmhoz. Klárának tele volt a feje. gonddal, az Am See-utcából közelebb is voltam a munkahelyemhez, azonkívül találtam a szomszédságban egy derék, megbízható öregasszonyt, aki példásan gondoskodott a gyerekről; De mindezen túl főleg az vezérelt, hogy megőrizzem számodra az otthont, ha mégoly szegényeset is. A bombatámadás után, persze, nem volt más választásom, mint liogy Itt maradjak Kláránál. — Tulajdonképpen hol dolgozol most? — terelte Max más irányba a beszélgetést. — Ugyanott, ahol azelőtt. A gyárai nem érte találat. De csak január óta működik ős csak a hét egyik felében. Nincs elé? dohány. A vezetőségbe, persze, új emberek kerültek, mert a gyárat államosították. — Hát Wernerrel mi van? — Azzal a jómadárral? — nevetett Eliza. — Azit beszélik, liogy átszökött az amerikaiakhoz. Maxi nyugtalanul megmozdult és nyöszörögni kezdett. Elhallgattak. — Nos, Eliza, mi kelten megint egyszer elölről kezdjük — suttogta Mav, amikor a kisfiú láthatólag ismét álomba merült. — Ez a sorsunk. ugye? Elölről kezdjük, de ezúttal utoljára. Biztosan utoljára! A mi gyerekünk már nem fogja elszenvedni azt, amit mi szenvedtünk e! évek hosszul során át, örökösen borotvaélen egyensúlyozva. Megvetjük az alapokat, ez a mi kötelességünk, és mire a fiunk felnő, békében él majd az új Németországban. Semmi sem volt hiábavaló. Sem a harcunk, sem az áldozataink. A gyerek újra megmozdult és átfordult a másik oldalára, arccal a falnak. — Talán a fény zavarja — vélte Mnx és eloltotta a kis éjjeli lámpát. Mikor hallotta, hoíjy Eliza már lefeküdt, újra megszólalt: — A lakásunkból megmentettél valamit? Semmi se maradt, ugye? — Semmi. Csak a palacsintasütőt kotortam ki véletlenül a romhalmaz alól, mikor Klárával felszögeztük részedre az üzenetet. Ha egyszer majd új lakásunk lesz, szeretném felakasztani a falra. Hogy mindig a szemünk előtt legyen. Ostobaságot beszélek, ugye — nevette el magát szégyenlősen. — Nem, ez egyáltalában nem ostobaság — válaszolta Max komolyan. Elcsöndesedtek. Odakint nedves márciusi hő szállong. A ház alszik. Mélyen lenn íi/, Elba völgyében mozdulatlanul merednek égnek a kísértetiesen fehérlő romok. I’ftuaszkodnuk <■« óva intenek. Fordította: HAVAS MARTA SÁGI TÓTH TIBOR fordítása mM híbá/
