Új Szó, 1975. június (28. évfolyam, 127-151. szám)
1975-06-08 / 23. szám, Vasarnapi Új Szó
;zunk éjjel." —* [agy föltápászko- >t. de ügyet se ve- íhoz, meredten a sírt, sikoltozott, fért. Ök mind a ideig, és aztán lefeküdtek. Im- Jott, hogy lüktet igott, és ordítva gy Istent vagy a nyögtek. „Csak juszos Nagy. A it.“ Nem hallga- i —, nem bírom ;gy időre elcsen- őre kapott. Tán .. Mit változta- ltozott, üvöltött, Kicsit szédült n, megkerülte a >ett. A szűk fa- íde-oda hullám- és. Imre vissza- ,ereimére?“ Imre ögtön utána el- s Nagy meg a tak. A hadnagy az öccse mel- dt fel. Nem éb- ágyúk már egé- íatárában tüzelni tfég akkor sem ház, és a szek- harak, mert kint jal száguldott a \ tűz elcsende- magyar békésen ikig. Talán sose fel őket az éhr és sugárzó és írünk, fiúk! Báré, Imrénél hét sincs — a tisz- egy szán, feltömeg. És a tö- t, egymást cáfo- és kétségbeejtő rkov az oroszo- isök szálltak le. lesz most? 3sen vágta ketté íeleten meg dé- égre. Ők csak sehol egy ház. corkája, és már re. Igaz, a Gross- i frontot; de ők iák, éhesen, fái hagyva ... Imin®? fogunk mi gondolj erre.“ „Mit tudom én. r tizenötödike?“ a van a szülein a születésna- dta a hadnagy, mert zörögve, gésével utolérte éloshadosztály. úgy kicsinálták ták, kettőt úgy or szuronyhegy- t. álta egy hang: annak!“ A had- > kihúzta az úttá Imre. beadta a kul-> ontatni az árok- mvek fölzárkóz- ráztak. Pont az rautó állt meg, az oldalán az igrottak, felhú- csi között, és a natban az autó- velük. kocsi rettenetecyldalába, és ez értek, aki csak ni nem lehetett, kkel; sűrűn fe- Sdában, egy sor — és azon még büdösek voltak, taposott hernyó, n“l — kiáltotta isteré, aki a követve a hátát, émetül, amennyi t?“ — „Abstei- szőt, de az őrpisztolyát. Nem iwebel!“ — kö- a nyakát, hogy g. Az őrmester absteigen!“ Leg- bunk alatt fehér idnagy elsápadt. / leírt, látta a szapora villaná- ihant. „Istenem" i/an a születés- n düh fogta el. ,,Du verfluchter te a vér. Ujjai icsaklott, és fej- krázó hóba, az des, alig észre- máris feldübör■ ■ » nem jártam iskolába. Így lyipU édesanyámnak, aki nap0 ról napra kereset után járt, volt kire bíznia a házat. Nem szívesen tette, de a szükség előtt meg kellett hajolnia. A nagy háború elragadta az urát. Apánk bevonulása után pedig szokatlanul gyorsan kiürült a lisztestarisznya, s anyámnak ezután már azért is törnie kellett magát, hogy puszta krumpli kerüljön az asztalra. Mert bizony egyébre nem is gondolhattunk. Sok hosszú és egyhangú napon át őriztem szoba-konyhás viskónkat. A konyhaajtó bévül- ről becsukva, a kulcs a zárban. A szobán két ablak — kilátással a széles medrű folyóra. Cifra babarongyok és színes golyócskák nélkül voltam kénytelen viselni házőrzősorsomat. Márpedig egy magányosságra ítélt kisleány, ha még játékszerei sincsenek, nem szokott vidám lenni. Még a legszívesebben — sír. Így csalogatja a környörületes álmot, mely a legbiztosabban elnyeli a felesleges időt. Csakhogy én lassanként már be-behatoltam a dolgok lényegébe, ami sokkal hasznosabb, noha szomorúbb időtöltés az alvásnál. Amint világosan emlékszem, hosszú-hosszú órákon át bolyongtam az asztal körül, tipegő lábam elé bámulva. Az édesanyám szőtte szőnyegekben ott láttam testvérbátyám két kis nadrágjának maradványait, az én piros kis ködmönöm rongyait, anyánk szoknyájának kék csíkjait és apám köznapló ingének foszlányait... Közben megfeledkeztem a tolakodó éhségről. A száraz burgonyalepényt, amit édesanyám ebédül hagyott számomra, rendszerint nyomban távozása után megettem. Folytonosan úgy rémlett, hogy látom, amint apám este megint hazajön... s az asztalon ott a párolgó vacsora meg a friss cipó ... Egyszer, egy ilyen sivár napon, talán már harmadszor vettem elő a ládafiából édesanyám imádságoskönyvét; szentképek voltak benne meg édesapám levele, amit a háborúból írt. Nem tudtam még olvasni, de az egész levél a fejemben zsongott. Iskolás bátyám estéről estére végigbetüzgette. Könnyűszerrel elmondtuk mindnyájan, akár a miatyánkot. Nem is tekintettük másnak, mint imádságnak. Én is elkezdtem „olvasni" a levelet. Ámde a hangom az üres szobában idegenül, sőt, ré- mítően hatott. Nem ismertem rá saját szavaimra, megrémültem önmagámtól, gyorsan abbahagytam a levél felmondását, és az imakönyvet visszadugtam a fiókba. Szemem a sarokban függő tükörre tévedt. Beesett szemű, apró arc bámult rám a tükörlapról. Ki vagyok én? Hogyan kerültem ide? Miért vagyok itt? — suhantak át fejemen a kérdések. Ismeretlen, felfoghatatlan, kimondhatatlan rémület fogott el. Egy pillanatra megdermedtem. Talán az éhség, az álom és az iménti kérdéssorozat furcsa elegye szakadt rám. A szívem riadtan dörömbölni kezdett. ' Ösztönszerűen, gondolkodás nélkül az ablakhoz léptem, mint ahogy minden szorongatott élőlény a világosság felé menekül. A folyó, mely csaknem az ablak alatt hömpölygőit, hullámokat vert a parthoz. Élénken beszélt hozzám, mint a vén lúd sárgapelyhes kislibáihoz. Valami vidám fuvallat áradt felőle. Az ember, aki a túlsó part füzesében eloldozta a csónakot, aztán beszállt és a házunk felé evezett, cseppenként békességet hozott a lelkembe. Mindig vigasztalóan hat ránk, ha a túloldalról valakit hoz a csónak ... Mária Jančová: édesapám estéről estére jön haza munkából csónakon a folyón át... megszólal a harangjáték a csodálatos képben, amelyet egyszer karácsonyra vett apám ... nagy kerek cipó az asztalon ... Zúg az árvíz valahol a múltban az ablak alatt, de roppant biztonságot érzek ... Nem emlékszem már, mennyi ideig tartott ez az állapot. A konyhaajtóhoz szaladtam. De a kulcs nem akart engedelmeskedni: makacskodott. Már hallottam apám lépteinek kopogását... és nem tudtam ajtót nyitnil Türelmetlenségemben, hirtelen támadt boldogságomban felkaptam a tűzhely elől egy bükkfaszilánkot, és bedugtam a kulcsfejbe. Egy roppanás a zárban ... — Istenem, istenem ... — pi- tyeredtem el arra gondolva, hogy még sohasem tettem ilyen rosszat. Kívül, az ajtó előtt, kedves hangján megszólalt édesapám: —- Ne sírj, Marka, ne sírj, gyerekem ... magad vagy itthon? — A mama munkába ment. Stevo meg iskolába. Es ... eltörött a kulcs ... Istenem ... — Ne sírj, bogárkám, ne sírj! Nyisd ki az ablakot, és add ide az istálló kulcsát. Ott a szerszámaim. Könny fátyollal a szememen leakasztottam a kulcsot a szegről. Odahúztam a kis széket, sebtiben ráálltam, félretoltam az ablakreteszt és kiadtam a kulcsot. Édesapám mosolygott, arcát megváltozottnak találtam, katonasapkáján gombok csillogtak. De ő volt az ... az én édesapám! Megcirógatta a képemet, és egy zacskó cukorkát nyomott a markomba. lepényt szokott sütni a mama ... — Krumplilepényt?... — Bumm, bumm ... hrr, hrr ... ropp ... rrropp! Az ajtó kitárult, édesapám kezéből kihullottak a szerszámok. Karjára kapott és fölemelt. — Megsápadtál, drága gyermekem ... no, semmi! Nem baj... — mondta inkább magának. — Hoztam kenyeret... Bevitt a szobába, leültetett a padra, batyujából előhúzott egy hosszúkás komiszkenyeret. Az asztalon megszegte. — Nesze, egyél, Marka ... Nagyon mohón ehettem, mert egy ideig szótlanul nézett apám. Míg az ajtón befejezte a munkát, néhányszor felsőhajtott. Oj kulcsot reszelt a zárba. Aztán anélkül, hogy megvár ta volna, míg édesanyám hazajön a munkából, a bátyám meg az iskolából, elbúcsúzott tőlem. Összecsókolta arcomat. , — Mennem kell már, drága gyermekem ... Bizony ... A mamának mondd meg, hogy Btevóval együtt hozzon el Ku- binba. És hogy márna csak két óra eltávozást kaptam. Tegnap jöttem Trencsénből... az állomáson leszek... Elment. Az ablakból néztem, hogyan suhan át a csónakon a túlsó partra, hogyan köti meg a csónakot a füzesben, aztán fut a vasút mentén az állomásra. Olyan ijesztő volt, szinte be- leborzongtam: soha azelőtt nem láttam apámat futni... ö, micsoda vidám, boldog utazások következtek aztán! Gondoktól meggyötört édes anyánk vasárnapról vasárnapra elvitte kisfiát és kisleányát a járási székhelyre, apához. Hej, de meg megszaladt az út a gye rekek lába alatti Az állomás várótermében mi, gyerekek a katonák térdén üldögéltünk. Kézről, kézre adtak bennünket. Mind hasonló volt apánkhoz... És mind apa volt... Közben a váróterem sarkában édesapánk tanácsokkal látta el édesanyánkat, hogy tavasszal hová vessen árpát, hová zabot . .. És azok az utak hazafelé! A legközelebbi látogatás tervét sző vögettük mindig. Édesanyánk batyujában ott lapult a hosszúkás katonacipó. Ö, dehogy is tudtuk mi, hogy ugyanakkor apánk, puskával a vállán, gyu- rakszik a nagy hóban a vasúti pálya mentén — éhesen ... Mikor a magam gyerekeinek vágom a kenyeret, dehogy tudnám elfelejteni 'ízt a katonaapát, aki a világháborúban hosszú hónapokon át egész kenyeret vont el a szájától, hogy kisfiát és kisleányát jóltartsa. Talán csak így vészelték át azok a gyerekek a háború özönvizét. De lehet, hogy az a katonaapa is azért ment el övéi közül hamarabb, mint ahogy általában egy derék ember földi vándorút ja véget ér ... HUBIK ISTVÁN fordítása Valami katona. Magas, sovány ember, jól ismert módon bánik a rúddal. Integet... Magasba emeli a rudat. .. — Édesapám! — kiáltom el magam, és rohanok a konyhába hírül adni anyámnak , apa jöttét. Anyámat nem találom a konyhában, hiszen még reggel elment hazulról. Nem volt, akivel megosszam végtelen nagy örömömet. Valahonnan a mélyből ezer gyönyörű emlék merült föl előttem az alatt a rövidke idő alatt; látom, amint Fölszáradtak a könnyeim. Egykettőre ott álltam a konyhában, az ajtóhoz simulva. Hallottam, amint nyílik az istálló- ajtó, édesapám keresgél a vasak között, aztán kopogtak a léptei a bejárat felé. — Itt vagy, Marka? — Igen, itt vagyok. Kinyitja az ajtót, kinyitja? — Hogyne nyitnám ki!... Hát a mama hol van, édes gyermekem? — Dieskáékhoz ment napszámba. Valami vasrudacska tolul a zárba; fémnyikorgást, utána reszelést hallok. Csupa ismerős, kedves hang. Édesapám régi itthonléte ébred fel a hangokban ... — Hát Števo, hol van? ... — Bumm, bumml — Iskolába ment. — Kenyeretek van?... Hrr, hrr... — Nincs, édesapám, krumpliDúder István: Meditáció (száraz tű, 197S)
