Új Szó, 1975. június (28. évfolyam, 127-151. szám)
1975-06-08 / 23. szám, Vasarnapi Új Szó
SOKSZEMKÖZT VARGA IMRÉVEL SZABAD ’ ESZTENDŐ • Kezdjük néhány „ki mit adotta kérdéssel? Tehát: mit adott neked a falud, az iskola és a hazai magyar költészet? — Félénk, riadt fiúcska voltam. Riadtságom, szégyenlős természetem miatt a szoba sarkában ültem és olvastam. Nálunk azonban a Népnaptáron és egy illusztrált Grimm-gyűjteményen kívül más olvasnivaló nemigen akadt, így mindenféle kétes értékű könyvnek nekiestem. Még elsős és másodikos gimnazista koromban is sok olcsóságra pazaroltam napjaimat. Akkoriban, igaz, vegyésznek készültem, és a konyhaasztal fiókja vegyszeres üvegekkel, kémcsövekkel, lombikokkal s mindenféle fajta vegyi anyaggal volt teli. Verscsinálás, vegytani kísérletezés, detektoros készülék barkácsolása, s rövid ideig tartó agyagszobrászi működésem ugyanazzal a könnyű kalandkedvvel indult. Emlékszem, sokszor megbántottak a velem egykorú srácok a verseim miatt, nem hitték el nekem, hogy tudok rímet csinálni. Mert a rímelést nagyon fontos dolognak tartottam akkoriban. Nomármost, a hazai irodalomban nagyon-nagyon tájékozatlan voltam. Az ötvenes évek verselményeit olvasgattam és megpróbáltam utánozni őket. Nemigen tettem különbséget költő és költő között, az írott szó iránt, hogy úgy mondjam, áhítatot éreztem. Ez az áhítatom és titokra éhes hajlamom segített aztán kinevelni magamban a válogatni tudó versolvasót. Az iskola ebben keveset segített. Nem szégyellem hát mondani: amatőr költő vagyok. • Találkozásaid az anyanyelvvel? — A kérdést talán máshogy kellett volna föltenned. Az ember nem találkozik az anyanyelvével, mert szakadatlanul vele él. Mint ahogy a szívével. Addig észre sem vettem, hogy beszélek, míg más nyelvi környezetbe, illetve más nyelvjárást beszélő vidékre nem kerültem. A kéméndi iskolában (6-tól 9. évfolyamig) nem szóltak ránk a tanáraink, ha valamelyikünk netán szípet, kör tít, bukrot, pallást mondott a szép, körte, bokor és padlás „helyett“. Az ipolysági gimnázium palócai (az én osztálytársaim) között leszoktam a hazulról hozott nyelvjárásról, de óvakodtam attól, hogy az ő nyelvükre rákapjak. Gyötrelmes hónapok után tanultam meg úgy-ahogy a „hivatalos“ nyelvet. Ha indulatba jövök, még most is el-el- szólom magam a hazai nyelven. Otthon a falumban úgy érzem „affektálok“, s ezért aztán igyekszem visszatanulni gyerekkori szavaimat, egyre kevesebb sikerrel. • Faluról indult, vidékről fővárosba szakadt íróink, költőink gyakori panasza az idegenség, a magány. Miként vélekedsz erről? Mi a véleményed a barátságról? Keresed-e (ha igen, hol és hogyan) a társaságot? , — Akkor szakadtam el a falutól, amikor már mindenáron hasonlítani akart (s akar azóta is) a városra. Ez az elszakadás nem történt olyan hirtelenséggel, hogy beleszédültem volna. Három év ipolysági diákoskodás jó bevezető volt a városi életbe. Egy olyan kisvárosban együtt a ialu és a város. Hát azéri tudtam beleszokni elsőként a kollégiumi életbe, utána meg az albérletesdibe. A legrosszabb az a tél volt, amikor nem volt hová hazamennem. Még csak albérletem sem volt. Legtöbbször egy ruhásszekrényben aludtam a Kulcsár Feri meg Bárczi Pista albérletében. Közös barátunk, Dúdor Pista ekkor egy óvárosi műteremben lakott. De a házinéni valahogy megszimatolta a dolgot, zsémbelt, ezután már féltem odamenni. Ismerősöknél, barátoknál laktam, diákszállásokon, mindenfelé. Ekkoriban az Oj Szóban dolgoztam olvasószerkesztőként. Ez ugye, esti munka volt, tíz-fél tizenegy körül végeztünk, ezután fogtam neki a szállásvadászatnak. Ebben az időben szoktam rá a kávéházakra, megpróbáltam ott dolgozni, olvasni. Nagyon elnyűtt ez az élet, felmondtam az állásomat, és hazamentem a falumba. Sokat írtam és olvastam otthon. De a két hónapra kapott alkotói ösztöndíj egyhamar elfogyott, s az anyámék nyakán sem akartam élni. Sok utánajárásomba került, míg fölvettek a párkányi papírgyárba — minőségvizsgálónak. Innen — úgy hét hónap után — újra a fővárosba jutottam. A barátok szétszóródtak, Kulcsár Feri a néphadseregbe, Tóth Laci Szerdahelyre került, a többiek közül sokan szétszéledtek. A barátság, persze, nagyon kell az embernek. A fiatal költők közül egyedül Keszeli Ferinek van saját lakása, méghozzá itt a belvárosban, őt meg lehet látogatni. Az albérleteket — az enyémet is — szívósan őrzik a házisárkányok, ott nem valami kellemes a társalgás, meg nem is jó szemmel nézik két-három gyanús külsejű fickó tereferéit. Szóval marad a kávéház. Az ember itt elveri az idejét és a pénzét, szójátékokkal gyötri a többieket, vagy éppenséggel iszik. S ez ugyebár, nem jó. © Az Egyszemű éjszaka nemzedéke (ha ugyan volt ilyen) mára meglehetősen szétszóródott. Kit tartasz a csoport legizmosabb tagjainak? — Biztosan tudsz róla, hogy az Egyszemű éjszaka előtt többször is próbálkoztak az akkori kötet nélküliek valamiféle csoportot megszervezni, kiadni egy közös gyűjteményt. Mikor Kulcsár Feri meg én az egyetemre kerültünk, Tóth Laci már átélte a fiatal költőség minden gyötrelmét és kétes dicsőségét, ö vezetett be voltaképpen a szerkesztőségekbe. Bevezetett? Pontosabb kifejezés az, hogy betuszkolt. Ekkoriban született az antológia terve, s Tőzsérnek köszönhetően valóra is vált. Az egy Szitásin kívül mindannyian a szlovák fővárosban tanultunk vagy dolgoztunk. Később — ahogy eleresztettük egymás kezét — kitűnt, ki mire képes ... Tóth Laci, Kulcsár Feri és Mikola Anikó verseit szeretem leginkább. • Illyés Gyula írja egy helyütt, hogy a modernizmusban sokszor több a szélhámosság, mint a komoly szándék. Hogyan ítéled meg ebből a szempontból — több évtized távlatából — a saját pályatársaid indulását, törekvésük pillanatnyi jellemzőit. — Ha arra nézek, akik akkor voltunk, s festett tornacipőkben sportzsákkal, furulyával caftattunk a Duna-parton, igazad van. Csakhogy ez nem volt modernizmus, hanem az eposzhősök mutatványa. Komolyan vettük a szerepünket, mi újfuturista su- hancok. A Tóth Laci, ha két sor verset megírt, máris hozta utánam. Szóval, lelkesen csináltuk, hittel. — Ezzel egyetértek. Ami viszont a magyarázatot illeti — mit mondjak? Ha tudnám, mi hiányzik ahhoz, hogy prózai remekművet írjak, egy percig se tétováznék, nekifeszülnék, — és megírnám a Fábry áhította csehszlovákiai magyar regényt. • Mit tartasz az utóbbi idők három legsikeresebb hazai könyvének? Miért? — Ami a sikerességet, népszerűséget illeti, erről legjobban a Madách könyvterjesztője tudna beszélni. A népszerű könyvek nem mindig a legjobbak. Fölösleges ezt részleteznem, hiszen jól ismered te is „sikeríróinkat“. Ehelyett inkább arról beszélnék, melyik hazai magyar könyvet találom fontosnak. Várjunk csak! Egy egészen friss dologgal kezdem, Bereck Vihar előtt-jével. Nekem azért tetszik, mert fiatal szerzőtől ez az első olvasható hazai novelláskötet. Az elsőt itt nem számtani értelemben, hanem a minőségre értem. Induló prózaírótól nagyszerű teljesítmény. Itt van aztán Du- ba könyve, a Vajúdó parasztvilág. Fontos könyv, szegényebbek lennénk nélküle. Okvetlenül ide sorolom Zs. Nagy utolsó verseskönyvét, Tőzsér Érintések-jét. Az értékükért, a sok szép versért. Sorolhatnék aztán még néhány nevet, de téged csupán a három számomra legfontosabb hazai magyar könyv érdekelt, s már így is túlléptem ezt a számot. © Akik közelebbről ismernek, tudják, hogy gyakran játszol egy billentyűs szájharmonikán. Milyen zenét kedvelsz? Miért? — Ez megint nagy terület. Mi ugye a beattal indultunk. Első zenei élményeim a Rolling Stones, Beatles, Bob Dylan... A beatnak köszönhetem, hogy elvezetett a komoly zenéhez. Bach, Beethoven, Berlioz, Schuman, Bartók ... Van néhány lemezem. Úgy fél éve kaptam meg a Balladák könyvét, hetekig hallgattam a könyvhöz tartozó lemezeket. Van egy csomó népdalfüzetem a Virágos sorozatból, innen gyakoroltam be egy szülőfalumban 1912-ben gyűjtött népdalt is. Ezt otthon sohase hallottam. Azt se, hogy Kodály járt a falumban. Nagy nehezen megtanultam a gitárt kezelni, aztán mostanában vettem egy új Otavát. Ezeken játszom. Főleg népdalokat. Ha nagyon egyedül vagyok, és beleuntam az olvasásba-íroga- tásba, így mulatom az időt. A zene, a ritmus sokszor versre is ihlet. Van néhány dalszövegem, csehből is átköltöttem egyet. • Ismered a mellőzöttség, a félreértettség érzését? — Nagyon érzékeny ember vagyok, s természetes, hogy mindenféle mellőzöttség, megalázás fájdalmat okoz. Igen hosszan tartó keserűség volt az a három év, míg verseim a kiadóban hevertek. A szolgalelkűeket nem szenvedhetem, s azért is nagyon dühbe gurulok, ha valaki megsért. Hiszen ezért járatom a számat, ezért írok verset, az emberi méltóság számomra nem üres fogalom. A lélreértésekből is kijutott. Az antológia megjelenése előtti csetepatéban nem tudom, ki fogott jobban mellé, aki támadott, vagy aki támogatott minket. Ezt is, azt is nehéz volt elviselni. A költészet, az olvasás — úgy érzem — meg a szavalás nem épp a legnépszerűbb időtöltés. Így a költőnek mindig számolnia kell valamiféle mellőzöttséggel. Egy tízperces irodalmi adás szépen megbúvik az egyórás tánczenei műsorok árnyékában. © Ez év januárjától az Irodalmi Szemle szerkesztője vagy. Az ideális szerkesztő szerinted ... Tóthpál Gyula felvétele • Hogyan ítéled meg költészetünket, ha az erdélyi vagy a vajdasági lírával veled össze? — Egyetemista korunkban szájtátva bámultuk a vajdasági költészetet. Hát ezt is lehet? Így is lehet? Nagyszerű trükköket, fogásokat tanulhatott onnan az ember. Domonkos István, Tolnai Ottó kötetei után szaglásztunk a régiségkereskedésben, az Oj Sympozion kézről kézre járt. Az erdélyi irodalom nem csapott ekkora ricsajt, a hangja is később ért el hozzánk. Hamar beleszerettem aztán Páskándi, Szilágyi Domonkos, Lászlóffy Aladár verseibe, majd Vári Attila prózájába. A jugoszláviai magyar költészet mára mintha elszürkült volna, tanulmányok, okoskodások, esszék mindenütt. A romániai magyar líra viszont (persze, ez rettenetesen elnagyolt mondat) mintha ugyanakkor egyre „komolyabbá“ válna. A mi költészetünk (mármint a csehszlovákiai magyaroké) azt hiszem, valahová e két irodalom közé helyezhető. Közlési lehetőségeink (gondolok itt az irodalmi lapokra) azonban messze elmaradnak mindkét közösségétől. • Különféle fórumokon gyakran hallani: irodalmunk kis irodalom, meg kell elégednünk azzal, amit nyújtani képes. Mi a véleményed a középszerűség, a másodlagosság kérdéseiről? — A mi irodalmunk egyáltalán nem kis irodalom. A mienk ugyanis minden magyarul írt vers és próza. Balassitól Csoóri Sándorig. Nekem az a gyanúm, hogy egyesek a rossz művek védelmére gondolták ki azt a „kicsi, de miénket“. Egy nyelven írnak a magyar költők, s nekünk se lehet más célunk, mint a lehető legjobban megtanulni ezt a nyelvet. S a jól használt nyelv — tiszta gondolkodás. Középszerű és másodlagos művek íródnak máshol is. De ezt nem mentségül mondom. » • A költészeten kívül más műfajokat is művelsz (próza, esszé, műfordítás). Prózád megítélésem szerint elveszik költészeted árnyékában. Mi hiányzik ahhoz, hogy jó prózát írj? A szerkesztő dolga, ugye, a szolgálat. Munkáját akkor végzi jól, ha igaz képet tud adni az irodalomról, amelyben él. Egyetlen irodalmi lapunk van, és közölnünk kell Csontos Vilmost és Balla Kálmánt, hogy csak a végleteket mondjam. A szűkkeblűség és a „harangtornyizmus“ (ezolyas- féle, mint a szuperprovincializmus) helyett szeretettel, hozzáértéssel kell gazdálkodnunk kevés értékünkkel. A legnagyobb „szerkesztőnek“ Fábryt tartom, bárki hozzáfordult, segített. Jó szerkesztőnek és embernek tudom még Koncsol Lászlót és Tőzsér Árpádot. Nagyon sokat köszönhetek nekik. © A közönség és a modern költészet kapcsolata? Verskritikdnk állapota? Látsz-e kiaknázatlan lehetőségeket ezen a téren? — Verskritikát hozzáértéssel nálunk egy két ember ha ír. Kérdés, hogy a közönség olvassa-e ezeket a kritikákaf. Könyvterjesztésünk nehézkes, van mit tennünk könyveink népszerűsítéséért. Több és jobb irodalmat kellene közölni lapjainkban. a rádióban. Sokat tesz az ügyért az ilyen kérdezz-felelek, amivel most próbálkozunk. Végül: a Madách kiadhatna egy irodalmi lapot, könyveink példányszámának növelése érdekében. Pletykák és marakodások helyett össze kellene fognunk végre. Látod, milyen kevesen vagyunk. • Min dolgozol jelenleg, milyen könyvet olvashatunk tőled a legközelebb? — A szerkesztői elfoglaltság mellett igyekszem az én-munkámat is jól elvégezni. Rövid időn beiül várható első verseskönyvem, a Crusoe-szaltók megjelenése, a sok hercehurca után tehát olvasók elé kerül. A múlt év végén adtam le második verseskötetem kéziratát, amelynek címe: A medve alászáll. Hétszáz sor elkészült egy verses meséből — egy mátyusföldi gyűjtés szerint írom. Több esszé és kritikatervem van. Ehhez pedig nyugalom és elmélyültség szükséges — s ennek nagyon ellene van a szerkesztőségi munka. Verset aztán egy darabig nem adok ki a kezem közül, dolgozom az íróasztalomnak. Szükség van olykor az ilyen műhelygyakorlatokra. ZALABAI ZSIGMOND
