Új Szó, 1975. június (28. évfolyam, 127-151. szám)

1975-06-20 / 143. szám, péntek

«

A kis „vándor”

— Ó, én mindig jó gyerek voltam. De csak idézőjelben. Ruháimat szétdobálom, az én holmimmal van tele minden.

Olyan kedvesen, olyan játékosan mondta ezt a három mondatot, hogy beszélgetésünk elől nyomban ni tűnt minden akadály.

(Néhány héttel ezelőtt, amikor Szécsénkén jártam, hogy bemutathassam olvasóinknak a XII. J-ókai-napokra készülő Madách Imre Irodalmi Színpadot, nem sikerüli találkozni a csoport legfiatalabb tagjával, KÁROLYI MAGDÁVAL. De mondták róla, nagyin lehetséges, nagyon szépen énekel. És valóban, akik Komáromba láttuk, hallottuk a nyolcadikos, tizennégy éves kislányt, sokáig nem felejtjük el. Alakja. pöttyös ruhája, fefkendöje; tiszta, sajátos ízú hangja hosszú időre emlékezetünkbe ivódott./

— Nem is tudom, hogyan szólítsalak. Magdinak vagy Magdáira k?

— Lehel Guminak is.

— Gugunak?

—• Igen, így ismer mindenki, ázó la, hogy beszélni kezdtem. Az volt az első szavam, hogy Gugu.

Rendhagyó indulás — jegyzem meg magamban. Egyéniséget, izgalmas személyiséget sejtet. És talán még sorsot is.

— Tíz éve, hogy meghalt az édesapám. Orvos volt. Édesanyámmal élek együtt, aki egészségügyi nővér. Jóformán mindig egyedül vagyok, csak este találkozunk egy kél órára. Aztán szolgálatija megy anyu. Olyan vándorló család vagyunk. Üt éve egyedül alszom.

— És nem félsz?

— Nem, megszoktam.

Közben figyelem bájos aircát.

Vonásai arányosak. Barna haja bizonyára szívesen elment volna hajlékony derekáig is, ha nem állják útját még a váll előtt.

— Szabad idődet mivel töltőd':1

Nem s<*k .1 szabad ülőin.

Hatodik éve járok zongorára, aztán angol és német nyelvtan- folyamra.

— Melyik nyelv érdekel jobban ?

— Az angol.

— Térjünk vissza a szabad időre. Nem hiszem, hogy ne legyen.

— Megcsinálok otthon mindent, amit egy lánynak kell. Aztán sétáltatom a kutyámat. Van egy szép spánielem. Itt-ott tévét is nézek, és olvasni is szoktam.

— Milyen könyveket?

— A csíkos sorozatokat és kalandregényeket.

Magdi kitüntetett tanuló, de különösebben egyik tantárgyat se in szereti. Azt mondja, mind egyforma. Az iskolában gyakran mond verset, tagja az énekkarnak, és szerkeszti a faliújságot.

— Barátaid?

— Az egész iskola barátom és barátnőm.

— Mát udvar lód?

— Van. Egy tizenhat éves srác. Lévára jár, mezőgazdasági iskolába, Hogy miről szoktunk beszélgetni? Mindenről.

Ezután, kérésemre, elmondja, hogyan lelt tagja az irodalmi színpadnak. Bodonyi András, a csoport zenei mindenese találta meg az Ipolysági Magyar Tannyelvű Kilencéves Alapiskolában. Egy jól sikerült közös fellépésről jutott eszébe a kislány. Meghívta, és ő szívesen jött. Illetve elmentek érle, személykocsival, ha próbára készültek. És haza is vitték Magdit a próba után.

— Nagyon tetszett az összeállítás zenéje. Örömmel maradok a csoport tagja, ha lesz rá elég időm.

— Talán felesleges is megkérdeznem, szeretsz e énekelni?

— Gyerekkoromtól fogva. Kezdetben inkább táncdalokat, most már népdalokat is.

— Mi szeretnél leniyi?

— Operaénekesnő.

BODNÁR GYULA

AIII. Kodály-napokra készülnek

KÉT ARC A JÓKAI-NAPOKROl

Attila

— Kilencen ülünk az eperjesi üdülőközpont egyik kis faházában: hét nő és két férfi. Szinte nem is vesszük észre, hogy ailig férünk el: föloldódva, magunkról megfeledkezve beszélgetünk — komoly dolgokról. K ór u*m ozga lom r ól, éne k ka 1 i munkáról, zeneszeretőiről. A lányok a CSEMADOK duuaszer- dahelyi alapszervezete, valamint a járási művelődési köz pont énekkarának tagjai, Jará- bik Imre pedig a kórus karnagya. Nem árulok el titkot, ha elmondom, hogy az énekkar a kezdet kezdetén, két esztendő vei ezelőtt, vegyeskarnak indult. Később mégis női kar lett belőle. A válasz egyszerű: nem volt elegendő számú férfi jelentkezőjük, s akik jelentkeztek, azok később elmaradtak.

A kórus pénteken érkezett és vasárnap délig van itt, össz pontosításon. S mivel tagjaink szociális és életkor szerinti összetétele meglehetősen sokrétű, ez a tény adja meg a következő kérdésemet is:

— Milyen családi és személyi problémát jelentenek az ilyen többnapos összpontosítások, milyen munka folyik ezeken, és nem fárasztónk-e?

— A férjezett és családos nőknek valóban probléma elszakadni néhány na óra otthonról — kezdi Rácz Márta. — A rendes próbákon egyszerűbb a helyzet, hisz egy-két órára nekik is könnyebb elugrand otthonról, s rábízni valakire a gvereket. De ezek az asszonyok az ilyen összpontosításokon is szeretnének közlünk lenni, mert azért nem rossz, ha „összerázódik“ a társaság, a munka, s az Aliandó önképzés szempontjából sem...

— Mindent meg lehet azonban oldani — vág közbe Kiss Katalin. — Nálunk az a gyakorlat, hogy napközbein velünk együtt dolgoznak itt ők is, estére pedig kijönnek a férjeik, már akinek autója van, és hazaszállítják azokat, akiknek még otthon is akad dolguk, s reggel ismét kihozzák őket. Hogy mennyiben fárasztó egy Hlyen összpontosítás? Fizikailag egyáltalán nem, illetve csak a sok ülésben fáradunk ki, de szellemileg és idegileg borzasztóan megterhelő. Rendkívüli koncentrációt kíván: nagyon oda kell figyelni. Ma is például, amikor épp Ag Tiborral próbáltunk, legalább ötvenszer kellett elismételnünk ugyanazt ..

tik és maguk közé tartozónak érzik őt, s amikor délután egy kis közvélemény kutatást végeztem közöttük, magam is meglepődtem, hogy legtöbben a türelmét emelték ki, sőt többen úgy vélekedtek: még szigorúbb is lehetne.

— Mégis, mi a különbség a két karnagy között?

A hangnem, a hangnem! — mondja nevetve kérdésemre Ki s Katalin, és karnagya is jót

Vázlat egy énekkarról

nevet rajta. Zizi — így becézi Katit minden barátja — egyébkent nemcsak a női karnak, de a Fókusz Irodalmi Színpadnak is tagja, méghozzá a megalakulásától kezdve. Nincs egyedül: a harmincöt tagú kórus egy barin,ida dolgozik más csoportban is, s itt még megemlíthetnénk, hogy mindezen kívül a legtöbbjük két-három társadalmi szervezetben fejt ki aktív tevékenységet.

— Nem érezted még, hogy nagy megterhelés két csoportban dolgozni, egyformán igényesnek lenni, s nemcsak az előadásokon, hanem a próbákon is a lehető legjobbat nyújtani, maximálisan összpontosítani? — fordulok most Zizi felé.

— Valóban van úgy, hogy néha sok a két csoport. Főleg olyankor, amikor mindkettő bemutatóra vagy fontosabb fellépésre készül, s egyiknek is, másiknak ts hetente kótszer-há- romszor van próbája. Megtörténik ilyenkor, hogy még jóformán haza sem érek Abonyból, mert ott tanítok az óvodában, máris rohanok az énekkari próbára, s ennek még vége sincs és megyek át a művelődési központ másik helyiségébe, ahol közben már kezdődik a Fókusz próbája, és jó, ha innen tizenegyre — fél tizenkettőre haza tudok kerülni. De csinálom, meri úgy érzem, mindkettőt csinálnom kell.

— Mi is mindenben részt veszünk, ahol szükség van ránk

— kapcsolódik a beszélgetésbe Nagy Teréz, aki most végezte a Mezőgazdasági Műszaki Középiskola második évfolyamát.

— Az iskolán is dolgozunk «

tánccsoportban, a sportkörben, közös munka, a közös éneklés? — teszem föl az elég szokványos újságírói kérdést.

— Az énekkari munka kikapcsolódást jelent a napi gondokból. Az ember szinte elfelejti azokat — hallom Alágy Ilona véleményét.

— Egy-egy jó próba mindegyikünknek külön öröm — vé lekedik a tizenhét éves Nagy Teri. — Ha sikerül valami új, addig ismeretlen dolgot jól megcsinálnunk, az mindig ked vet és lendületet ad a következő próbákra, fellépésekre is.

Amikor a kórus tagjaival l>e szélgettem, még csak az idei Kodály napok légi területi se lejtezpjére készültek. Talán mondanom sem kell, hogv si kerrel vették ezt az akadályt, s az azóta eltelt néhány hónap alatt méltán vívták ki a nagy- közönség elismerését a járás több községében, a járási énekkari fesztiválon, de a járás ha tárain kívül, Horné PreSanyban is. Ez utóbbi helyen, ahol a nyugat-szlovákiai kerületi ének kari fesztivált rendezték, a résztvevő nyolc kórus közül egyedül ők képviselték hazai magyar énekkari mozgalmim kát. Nem várt eredménnyel. A szlovák zenei élet és kórusmozgalom kiemelkedő egyéniségeiből álló bíráló bizottság a dunaszerdahelyi női kar műsorát értékelte művészileg a legérettebbnek, legkiforrott abbnak, s példaként állította a fejlett szlovák énekkarok elé is. Ga lántat szereplésükről a közeli napokban tudomást szerzünk.

— Mindannyian tudatában yagyunk annak, hogy csak úgy érhetünk el eredményt, ha ijij geteget gyakorolunk. Ehhez pe dig nemcsak a kezdeti lelkese dés, de állandó és nagyon nagy akarat is kelil — összegezte eddigi eredményeik forrását Kiss Katalin. Persze, nem elha nyagolható tényező a megfelelő irányítás, a járási népművelési központ sokoldalú segítse ge és a kórus tagjainak zene szeretető sem. Pál ff y Erzsébet Bach orgonamüveit hallgatja legszívesebben, Rácz Mária Beethoven szimfóniáit és Liszt rapszódiáit, Nagy Teri Csaj kovszki jt és Smetanát, Sebő Erzsi pedig gyakran jár opera ba a nővérével.

— A közös munkát egyszerűen lehetetlen megúnni mondja beszélgetésünk végén Rácz Márta, és szavaival talán

Személy szerint mindkét karnagyot jól ismerem, mindkettőjük próbáin többször voltam már. Ág Tibor most csak ba- ráit.i alapon jött el erre az összpontosításra, meghallgatni a csoportot. Úgy érzem, vérmér- sékletlwui jócskán különböznek egymástól [bár mindkettőjüket kiváló zene pedagógusnak tartom J: míg Ág Tibor a higgadtabb, a türelmesebb, addig Ja- rábik Imre, aki egyébként Ág Tibor tanítványának vallja magát, az indulatosabb, a dinamikusabb. De meri sosem tagadja meg önmagát és mindig természetesnek tud maradni, a kórus tagjai elfogadták, szere— És nem megy a tanulás rovására ez a szokatlanul aktív iskolán kívüli munka? — teszem föl a kérdést, hiszen a női kar tagjainak nagy százalékát a középiskolások, főleg a mezőgazdaságisok és az egészségügyiek adják.

— Nekem nem, elég könnyen tanulok — hallom Sebő Erzsitől, aki az egészségügyi harmadik évfolyamában is kitüntetett tanuló, de a mezőgazdaságiban másodikos Rasztvölgyi Mártának is 1,6 volt a félévi átlaga. Minden bizonnyal az év végi sem gyengébb ennél.

— Milyenek * próbák, mit jelent a koruswvgok szamára a

írásunknak is végére érhetünk. — Legalább is én nem tudom. Csak az dühít, ha én rontok el valamit, s miattam kell ezt vagy azt megismételni. Ez borzasztóan tud dühíteni. Annak idején, amikor kezdtünk, engem például fantasztikusan zavart, hogy mellettem mást és más szólamban énekelnek. Most ezt már észre sem veszem, sőt élvezni tudom, és azt figyelem, hogy amit éneklünk, jól hangzik-e össze. Az ember valóban fölszabadul itt a harmóniában. Mert az énekelés az tényleg fantasztikus dolog ...

TÓTH LÁSZLÓ

A komáromi KASZÁS ATTILA hatéves korában mondott először verset közönség előtt. Még a címére is emlékezik: „Ha a rigónak kályhája volna.“ Pedig azóta tíz esztendő telt el, a kisfiú komoly fiatalemberré serdült.

A?, idei tavasz életének talán egyik legszebb időszaka volt. Sikeresen fölvételizett a gimnáziumban és nem sokkal utána, a Jókai-napokon, megvédte tavalyi első helyét a versmondók országos versenyének har madik kategóriájában. A versenyre sziliéi készítették föl. Előbb róluk, a családról beszél Attila.

— Nagyon jó otthon, ha együtt a csalod. Mindenki tud valamilyen hangszeren játszani. Összeülünk és zenélünk. Csak az a kár, hogy ritkán lehelünk így együtt.

Édesapja, aki régi amatőr színjátszó is, pedagógus és igazgatóhelyettes abban az iskolában, ahol Attila rövidesen befejezi tanulmányainak első részét.

— Milyen tanítónak tartod az édesapádat?

— fó tanító, mert nála a tudás számi>. Csak nekem egy kicsit kellemetlen, hogy egy iskolában vagyunk. Mindig van egy olyan érzésem, hogy a többiek nem jó szemmel nézik.

— Említetted. te is játszol hangszeren.

— Művészeti alapiskolába járok, hegedülni tanulok, hetedik éve.

Attila kitűnő tanuló. Sokat szerepel különféle műsorokban, és nagy kedvvel röplabdázik. Legkedvesebb fantárgya a magyar irodalom Érdeklődéssel tanulja a költők életrajzát, Adyét és József Attiláét — „mert hányatott életük volt, és nem ismerték el tehetségüket“.

— Kocsis Imre jól tanítja az irodalmat. Epizódokat is mesél az írók életéből — jegyzi meg magyar szakos tanítójáról.

— Hány verseskönyved van?

— Ami csak az enyém, hat. Édesapáméknak azonban jóval több van.

Kaszás Attila színész akar lenni. Példaképei: Herék KataKas/.as Attila

(Paál Gyula relvétele)

lin és Harsányi Gábor. Kedves költői: Arany János és Benjámin László. Hazai magyar köl tőinket, főleg a fiatalabbakat még nem ismeri. De vonzza öt a vers, évről évre fokozódik a költészet és a művészet iránti szeretete, érdeklődése.

Mintha egy felnőtt mondaná:

— Az embereknek érteniük, érezniük kellene a művészetet. Sajnos, jórészt csak egy bizonyos réteg érdeklődik iránta.

— Milyen verseket szeretsz mondani?

— Olyanokat, amelyek egy? szerűen közlik az emberekkel a gondolatokat. És az a legnagyobb örömöm, ha úgy el tudok szavalni egy verset, hogy nemcsak a közönség figyelmét kötöm le, de meg is értik a verset.

— A Jókai-napokon még volt egy föllépésed, a gimnázium irodalmi színpadi csoportjával.

— Igen, beugrottam, ugyanis megsebesült az egyik fiú szereplőjük. Alig jutott idő a felkészülésre. Éreztem is., egy kis lámpalázat.

Beszélgetésünk végén megkérdeztem, tagja-e még a pio- nőszervezetnek. „Hogyne — válaszolta —, csapattanácstag és zászlós vagyok.“

Az énekkar tagjai