Új Szó, 1975. június (28. évfolyam, 127-151. szám)
1975-06-16 / 139. szám, hétfő
Ugyanaz a morajlás ébresztette fel, amely elaltatta: a kőhajításnyira hullámzó tenger súgá* sa-búgása. Ám, amíg este a vízcsobogás monoton, kissé halkuló súgásnak tűnt, addig most egyre erőteljesebbnek hallatszik. Mintha egyre közelebbre merészkednének a hullámok. Mintha már az (idülőház falát nyaldosnák. A szoba ablaka kelet felé, vagyis a tengerre nyílik. Bár este lehúzta a redőnyt, egy erős fénysugár mégis utat talált magának, s a dohányzó asztal felett a falba ütközött. Megpróbálta nyitva tartani a szemét, de nem tudta. Talán a fénysugártól, talán az álmosságtól nem. De hiszen otthon sem alszik többet. Korán kel, minit minden ingázó. A munkaideje reggel hatkor kezdődik, de saját hibájából még sohasem késett el. Arról nem tehet, ha késik az autóbusz. Kivált télidőben. Nem, nem álmos, nyújtózkodott* egy nagyot. Fel Is kelt. Már úgy sem jönne álom a szemé-- re. Régen megszokta már, ha egyszer felébredt, akkor többé nem alhat el, mert akkor lekésné az autóbuszt. Igaz, hogy nem kell a két kilométernyire levő buszmegállóhoz rohannia, hiszen üdül. Két teljes héten át nem kell törődnie semmivel. Semmittevéssel tölti a szabadságát. Ez ám az igazi pihenés! Mindig erre vágyott, de eddig nem engedhette meg magának az ilyen időtöltést. Vagy igen? Akkor mi lett volna az épülő házzal? És miből rendezték volna be? Bizony meg kellett fogni a garast. Minél gyorsabban meg akartak szabadulni a gondtól, annál jobban a fogukhoz kellett verni minden fillért. Persze, ebben nem mindenki értett vele egyet. Többek közt a sógora sem, aki szerint nem kell egyszerre „magunkévá tenni a világot“. Talán igaza is van a sógornak, fakadt ki olykor fáradtan, s dühösen lecsapta a szerszámot. Aztán megivott egy-két pohár bort. Elvégre ő is megengedhet magának valamit. Ráadásul pénzébe sem kerül az ital, hiszen a szőlő megterem a lugasban. Bizony jó dolog a lugas. Persze a kezelése sok munkát ad. Nekem tiins szükségem sem lugasra, sem borra, szokta mondani a sógora, hogy bosszantsa. S ha megkívánod a jó borocskát? — kérdezte tőle kezdetben. Nem kívánom meg, válaszolta a sógor. Eleinte nem hitte el neki, de idővel rájött, hogy valóban nem kívánja a bort, sőt egyéb alkoholt sem. Szerencsés ember vagy, jegyzi meg olykor neki, de a sógor ez ellen rendszerint tiltakozik. Ennek semmi köze a szerencséhez. Aki nem akar inni, az nem iszik. Nem a szeszen múlik, hogy mennyit fogyasztanak belőle, vagy megisszák-e egyáltalán, hanem az embereken. Én sem vagyok alkoholista! — tiltakozik ilyen szavak hallatára. — De azért a borból készült fröccsöt jobban szeretem, mint a „lelkifröccsöt“! Ezzel szokta lezárni a vitát. Ám a sógor is szerette, ha az övé az utolsó szó, s többnyire megjegyezte: felőlem ihatsz, ha nem tudsz nélküle élni, Miért ne tudnék?! — villant át az agyán. Aztán arra gondolt, hogy a kert hátsó kerítése mellé még sem ültet szőlőt. Minek? Más is kell a kertbe. Inkább epret palántái oda, hadd legyen a gyerekeknek. Hirtelen a tenger súgása mintha néhány másodpercre megszűnt volna. Utána annál erősebb morajlást hallott. Mintha dühösen horkolna a tenger, s el-elakadna a lélegzete. Csendben kibújt az ágyból, s az ablak felé közeledett. Nagyon vigyázott, hogy a felesége, és a gyerekek fel ne ébredjenek. Hátha még hajnal van. A beszökő fénysugárból nem tudta megállapítani, hány óra lehet. Otthon rá se kell néznie az órára, s tudja a pontos időt. Az ablaknál megállt, és kikukucskált azon a résen, ahol a fénysugár beszökött. Bámulta a fényárban úszó tengert. A hullámok mintha egymást kergették volna. Messziről érkeztek. Tekintete megakadt egy-egy hullámon, s addig kísérte, amíg a parthoz nem ért. Vagy el nem nyelte egy másik hullám. Egy nagyobb, gyorsabb. Erőszakosabb. A hullámok kelet felől érkeztek. Talán a tenger közepétől indultak. Vagy talán még messzebbről, a túlsó partról. Valahonnan Ogyesszából. De nem: a túlsó partról elindult hullámok nem jutnak el idáig. Mindig újabb és újabb hullámok keletkeznek, állapította meg határozottan, miután két óriáshullám elnyújtózott a látóhatár közelében. Ám tüstént kétségbe is vonta megállapítását, mert úgy látszott, hogy az imént alámerült hullámhegyek ismét a felszín fölé emelkednek és újult erővel folytatják rohamukat a part felé. Mégsem jutottak el odáig. Alig néhány méterrel a cél előtt szétfröccsent a két egymást kergető hullám. Elnyelte őket a tenger. A hullámsírt a következő pillanatban fehér h«b- virágok borították el. De nemsoká őrizték az elnyelt hullámok helyét, mert újabb és újabb hullámok érkeztek. Minden kezdődött élőiről. Azazhogy minden folytatódott. Teljesen elbűvölte a látvány. A szűnni nem • akaró hullámzást szinte az erejében érezte. Meredten nézett a végtelenbe, mintha nemcsak gyönyörködne a természet játékában, hanem valami üzenetet várna a hullámoktól. Ogy bá-j múlt, mintha egy sürgős üzenetet hozó palackposta felbukkanását lesné. A távoli hullámok nagyon kicsinek látszottak. Igaz, a távolság mindent picire zsugorít. Mindent. Még a gondolatot is. Távolról nézve az óriásból törpe lesz. A fontosból pedig lényegtelen. Eszébe jutott, amikor tegnap, élete első repülőútján, a magasból letekintve nevethetnékje támadt. Viccesnek találta a kockacukornyi házakat és gondosan elkerített, pirinyó udvarokat. Egy-egy város arasznyi távolságra sem látszott egymástól. A „kockacuk= rok“ lakói közül akadnak, akik sohasem mennek el megnézni, mi történik néhány „arasz- szal“ odább. Nem érdekli őket, ami távolabb történik. Legtöbbjük csak a saját „kockacukor- jával“ törődik. FÜLÖP IMRE: Hullámzás Most is ez jutott eszébe, de ezúttal nem támadt nevethetnékje. Azon tűnődött, hogy a természetben semmi sem nevetséges. A hullámok vad tánca különösen nem az. Persze az életben sem nevetünk mindig ugyanazon. Amin az egyik nevet, azt a másik talán nagyon is komolyan veszi. Mint pl. az öreg Pavlec a futást. Már hatvan éves, de naponta végigszalad a fa* lun. Az emberek utána bámulnak és gúnyos megjegyzéseket tesznek rá, de ő ezzel mit sem törődik. Az én mindennapi munkámat csak mozgással lehet kipihenni, szokta mondani, s megmosolyogja a csodálkozókat. Eleinte én Is dilisnek tartottam, de aztán megszoktam, hogy elliheg az ablakom alatt. Én vajon kinek a szemében vagyok nevetséges?" — kérdezte magától gondolatban. — A sógoréban egész biztosan az vagyok — fűzte tovább a gondolatot. Ezt már máskor is megállapította, de most valahogy másképp gondolt rá. Mintha saját magát is nevetségesnek találná. Az ötszobás házát, a lugast, a bort, a görcsös kapaszkodását minden fillérért. Azt, hogy soha nincs szabad ideje, mert úgy hajtja magát, mint ahogy régen az igavonót hajtották. Ezért oly Ideges. Erzsihez és a gyerekekhez egyaránt. Erzsi gyakran mondja neki, hogy ne bosszankodjon minden kicsiségért, de az ilyen figyelmeztetés csak olaj a tűzre. Bez= zeg régen hallgattál a szavamra, fakadt ki olykor Erzsi. Ám őt ez sem hatja meg. Ellenkezőleg: még inkább elönti az epe az ilyen megjegyzések hallatán. S utána úgy érzi. mintha minden egyre értelmetlenebbé válna. És idegesíti Erzsi jelenléte. Igen, gyakran már a puszta jelenléte is görcsöt vált ki a gyomrában. És a torka is elszorul. De ilyenkor hiába megy le a pincébe, s hiába rúg bele az előtte lábatlan- kodó kutyába, semmi sem segít. A télen már egy-két este a kocsmába is beült, pedig ez igazán nem szokása. Aztán leitta magát Boka Lacival, akivel gyerekkorában egyszer együtt menekültek a dinnyecsősz elől. Megkönnyebbült, amikor kiönthette neki a lelkét. Laci megértette, hiszen a saját bőrén tapasztalta, milyen egy csődbe jutO'tt házasság. Ám, amit mondott, nagy figyelmeztetés. Azóta is a fülébe csengnek szavai: „A második . házasság olyan, mintha a bukott tanuló osztályt ismételne“. Elhatározta: mindent megtesz azért, hogy ne kelljen „osztályt ismételnie“. Szüntelenül harcol a szürkeség, az unalom ellen. Tíz év után elment Erzsivel ibolyát szedni, javaslatára meglátogatták Erzsi Ostravában élő egykori legjobb barátnőjét, aki most látta először a kislányukat. Házassági évfordulójukra és Erzsi születésnapjára virágot vett. Eddig ezt feleslegesnek tartotta, gondolván, hogy a kertben rengeteg virág terem. A nyaralás is az ő ötlete volt. Erzsi eleinte ellenkezett, de tudta, jólesik neki, hogy egyszeriben más lett. És — be kell látnia — Erzsi is megváltozott. Az utóbbi időben még csinosabb is, mint volt. És milyen jókedvű! Milyen jóízűen nevet, kivált a gyerek egy-egy mondásán. Esténként beszélgethetnékje támad. Azt is megtudta, a gyerekeket olykor kiküldi az utcára, hogy meg nézzék, nem jön-e még az autóbuszról. Amikor ezt megtudta, újra elszorult a torka, de ezúttal egészen más érzés töltötte el. Most is érzi, hogy eluralkodik benne ez az érzés. Valami különös erő áraszt ja el minden porcikáját. mint a kelő nap fénye a tengert. Közben felkelt Erzsi is. Nesz nélkül közeledik az ablakhoz. Érzi, hogy megérinti a kezét. A tenger szüntelenül hullámzik. MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL JÁN ZAMBOR: Lírai dal A föld este a haját hűs harmatban mosta, megölelte lábain, mintha vétkes volna. Az alkonyi erdő körül dagadó gyöngytenger. Ha feljön a Hold, a folyó meztelen. SZITÁSI FERENC fordítása tUBOMÍR FELDEK: tiszteletadás jeffersnek tor housban a pacifik partján élt ön uram robinson ez a név még fiatalemberként biztos sugallta önnek is hogy legalább részben elhagyja az embereket végül is miért ne tenné meg ezt egy egészséges férfi kinek jó asszonya van én más vidéken élek és más időben de ugyanezt tettem tor housban lakom hat így nevezhetem azokat a falakat melyekkel bévülről körülkerítettem magamat s míg odabenn asszonyom és gyermekeim alszanak már itt üldögélek a belső ablaknál és figyelem virradat előtt hogy háborog ott kinn a hatalmas óceán A férfílélek TÓTH LÁSZLÓ fordítása Mihajlo Tomcsanij: Lábnyom a betonlépcsőben Májusi illattal lélegzett a kert. Idős édesanyám, akit ma meglátogattam, a legfelső betonlépcsőn ült, én az alsón. Igaz, csak három lépcsőfok volt. A legfelsőben volt a lábnyom — egy meztelen láb nyoma. Suttyomban néztem oda. Anyám panászkodott, hogy ritkán látogatom meg. De vigyázva kezdte panaszát, hogy meg ne sértsen. Megértette, éreztem, hogy nekem is vannak gondjaim. Ez inkább szemrehányás volt, mint komoly panasz. Gyöngéden adta tudtomra, hogy gyakrabban szeretne látni, mert ki tudja, hány találkozásunk lesz még s melyik az utolsó. Ezt a helyet a lépcsőn egész családunk szerette. Vacsora után, amikor a nyári meleg csökkent, és az átforrósodó falak és kövek meleget sugároztak ki, ezen a megszokott helyen pihentünk. A holnapról beszélgettünk, milyen munka is vár ránk. Ünnepnapokon még tovább üldögéltünk, mint más napokon Ezeken a lépcsőkön születtek különös álmaink, mindketten szerettük ezt a helyet. Itt emlékezett fiatalságára, és bennünket, gyerekeket, itt tanított a becsületes életre. Itt szőttem én is jövő álmaimat. Mikor ezeken a lépcsőkön már csak ketten ültünk, úgy rémlett, együtt az egész család. A legfelső lépcsőn szinte világított öcsém betonban maradt meztelen lábnyoma. Anyám a lépcső szélére ült, tán azért, hogy a lábnyomot szoknyájával ne takarja el. így volt öcsém mindig közöttünk, pedig meghalt tizennyolc éves korában. Anyám fölfogta tekintetemet, és az ő szemei is arra az oldalra tévedtek. Hosszú hallgatás után megkérdezte: — Hány éves is lenne? — Most éppen negyvenkettő ... Ismét elhallgattunk. Anyám talán a meg nem született unokákra, egy ismeretlen sírhalomra gondolt. Sokáig hallgatott, sok gondolat suhanhatott át az agyán. Végül csöndesen megszólalt, könnyeit már rég elsírta. — Akkor született, amikor virágba borult a kert. És elment tőlünk — virágzó fiatalsága idején. Nem hagyott semmi emléket. .. még csak fényképet sem. És ezt sem hagyta volna, ha meg nem kergetem egy vesszővel. Valaki felmérgesített és ő — akkor még gyermek — egy helyben ugrált, le nem ült volna. Veszem a vesz- szőt és mondom: így szedtél nekem aprófát? Megindultam, hogy megüssem. Ö azonban nem várt meg, az udvarba szaladt, átugorva a lépcsőket. Lábával csak a legfelső lépcsőfokot érintette, amely még nem száradt meg a javítás után. Nagyon mérges lettem, kértem a mestert, hogy simítsa el a lábnyomot. ígérte napról napra, de csak ígéret maradt. így maradt a lábnyom a betonban. Legalább ennyim van, mint emlék ... élt... Gyurka az útra egy egész hónapig készült. Gyakran tűnt el a padláson és sokáig tartózkodott ott. Édesanya nem szólt egy szót sem, csak sóhajtozott. Tudta milyen a természete. Ha valamit a fejébe vett, abból nem engedett, történjék bármi. Majd kenyeret kért, tarisznyával az egyik vállán, puskával a másikon — elment. Senki sem tudta, honnan szerezte. — Legalább azt tudnám, hol a sírja — mondta édesanyáin. — Emlékművet állítanék, oda vinném ezt a lábnyomot is. Oleniö, a kőfaragónk kivésné. — Ennyi az egész, ami utána maradt. — És a szabadság, amiért meghalt — mondtam én. A kertben cseresznyefa terem, amit ő ültetett. A lépcsőn, mint vendég csend honolt. Anyám törte meg: — Egy lábnyom, hol van a fiam másik lábnyoma? — kérdezte csendesen. A másik lábával, mint az ismeretlen katona az örökkévalóságba lépett... Csend támadt. Anyám megint csak hallgatott. Rémlik, mintha ebben a csendben lépéseit hallotta volna. Csak a csend, a zavartalan csend maradt meg emlékként. Ebben a csendben mindhárman együtt ültünk. M. M. fordítása NAPSÜTÉSBEN Molnár János felvétele
