Új Szó, 1975. május (28. évfolyam, 102-126. szám)
1975-05-26 / 121. szám, hétfő
A z öregember, nagyapára már áz «szítadnál ült, várta az ebédet. Ránéztem kezére, melyet vastag, fekete koszréteg borított s már tudtam, mi következik. Tudtam, hogy most az „étkezés ceremóniája“ jön. Így neveztem magamban Idegbeteg édesanyám napjában rendszeresen többször is kitörő felindult sá- gát. Rajta már nem csodálkoztam. Tudtam, hogy beteg, hogy nem tud magán uralkodni. Az öregen sem csodálkoztam. Különben is, akkor m.tr semmin sem tudtam csodálkozni, ami nálunk történt. Mindent meg lehet szokni. S én megszoktam. Megszoktam, hogy a szobában, ahol az öreg hált, örökké erős bűz terjengett, megszoktam, hogy a szennyes ruháját a szekrények aljára, székek alá rejtette, hogy szinte naponta összepiszkította magát, s megszoktam még sok minden mást. Csupán szüleim nem tudtak beletörődni, őtk nem tudták megérteni, hogy a veszekedés itt már nem segít. Apám nem kiabált. Csendesen, megvető tekintettel nézegette az öreget. S ez volt az egyetlen, amit én nem tudtam megszokni, ami nekem fájt. Az öreg izgatott türelmetlenségget mustrálta aiz ételt s szemlátomást alig győzte kivárni, amíg kimérik a részét. De nem szedték ki tányérjába, hiába tolta a leves estál mellé. Tudtam előre, hogy nem szedik ki. Előbb kezet mosatnak vele, de ez nem olyan egyszerű. PALHÁZY JÓZSEF: Szemek gyűlölete Előbb a kevés vízért, majd a kevés szappan* használatért kap ki. Később, mert nem törli meg rendesen a kezét, mert nem zárja el a vízcsapot, mert nem csukja be a fürdőszoba ajtaját... Alig ül el a zaj, alig nyelünk egy-két kanállal az ízletes, forró húslevesből, mikor újra kitör a lárma. Mert az öreg fuldokló köhögésbe kezd. A mohóság alaptermészetéhez tartozik. A mohóság olyan tulajdonsága, melytől nem tud megszabadulni, melyet nem tud legyőzni. S ez így megy egész nap, egész héten ... Örökké anyám torz, veszekedő, elégedetlen hangja tölti be a lakást. Az a vad indulatokkal teli hang, mely annyi barátot, rokont űzött el házunkból. Az a hang, mely miatt... Jelenlegi szomszédaink még bírják. — Mi az? Mari nincs itthon? — töri át hordótestét szomszédasszonyunk az ajtón, ha egykét órára „leáll" anyám. — Nem hallom a hangját — magyarázza gúnyos, lekicsinylő hangon. Apám soha nem szólt semmit, ö nem kiabált, nem vagdosta földhöz az edényt. Csak nézett megvető undorral, és hallgatott. S ez a hallgatás jobban próbáira tette dobhártyámat, mint anyám nagy hangereje. Pedig nem volt rossz ember apám. Szomszédai, Ismerősei, munkatársai tűzbe mentek volna érte. S ő is szerette őket. Csak az öreget nem bírta elviselni. Az öreget, aki úgy tett, mintha nem látná fia, ellenszenvét, az öreget, aki ötvennégyben feljelentette, mikor a szabóságról, ahol akkor dolgozott, hazahozott hat méter szövetet. Az öreget, aki nyolc évet ült sikkasztásért, az öreget, aki kitaníttatta, aki felnevelte, és aki kizavarta a házból, mikor egyszer nem adta haza keresetének csak a felét, azt az öreget, aki motorkerékpárt vett neki, mikor hazajött a katonaságtól, de egész katonáskodása alatt sem zsebpénzt, sem csomagot nem küldött a fiának. Mi megbocsátottunk neki. Megbocsátottuk, hogy kíváncsiságtól hajtva összeturkált mindent a szekrényben (ahol soha nem volt rend), ha nem voltunk otthon. Kezdve a fehémeműs szekrénytől a vitrinen keresztül egész a fürdőszobáig. Mi mindent elnéztünk neki. Aznap szintén veszekedésre ébredtem. Kisvártatva anyám rontott szobámba. — Képzeld, már megint beizélt az a vén... Hogy ilyenkor nem tud itthon lenni apád, légFiatalok irodalmi rovata alább látná ő is — kiabált magánkívül. — Miért ver engem mindig a jóisten, mit vétettem, hogy így ver?! — majd szitkozódva kiment. Apám már második napja szolgálati úton volt. Reggelre ígérte, hogy hazajön. Anyám türelmetlenségében a lehető legképtelenebb szitkokat szórta. — Felszedett valami tvúkot, s azért nem jön ... Nem volt pénze. Azért várta oly türelmetlenül. S én tudtam, hogy csak ezért türelmetlen. Tudtam, s ez nagyon fájt. Elmondta mindenféle csavargó, részeges disznónak. A legmeghökkentőbb variációkat sorolta. — Ne félj, a tyúktól addig nem szabadul, amíg az pénzszagot érez nála! Hiába érveltem, Irigy ilyet még sohasem tett, hogy ez képtelenség. — De most azért megteheti! — vágott vissza, s én jobbnaik láttam nem vitázni vele. Megszoktam, hogy úgysem enged érveiből, hogy nem hagy magának beszélni, önfejű. Késő este, már ágyban voltunk, amiikor erőteljesen megzörgették az ablakot. Tudtam, hogy nem ő az, neki volt kulcsa. Az arcát nem láttam, de megismertem. Pista bácsi, apám egyik munkatársa volt. Akadozott... — Engedje meg, hogy részvétemet fejezzen* ki, de... V. úr... sajnálatos baleset... öltözzön fel kérem... el visszük magunkkal... bent a városban, a hullaházban, ö akarta így ... „Ne vigyetek haza, a hullaházba... itt temessetek el" mondta. Még vagy öt percig élt, miután ráesett a pan el... Anyám felisi költött, jajgatni kezdett, elment megnézni a holttestet. Jajveszékelése az öreget is felébresztette. Azt hittem, semmit sem értett. Nagyot ásítva visszabújt ágyába. Csak másnap reggel gyűlöltem meg az öreget, mikor egykedvűen megkérdezte, mikor lesz n temetés. Ekkor fájt először valami belül igazán, nagyon. Ekkor sirattam meg először apám, mikor apja nem tudta megsiratni. Másodszor a temetésen sírtam. Ekkor is az öreg csalta szemembe a könnyeket. Látom, ahogy áll a nyitott sír szája felett, egészen közel a nyíláshoz. A koporsó most volt félúton a kétméteres, mérhetetlen mélység felé. Félúton azon a távon, melynek végén csak egy marék por lesz abból, aki valamikor szeretett, aki valamikor gyűlölt, akit valaki gyűlölettől szikrázó szemének csillogásáért megbocsáthatatlanul utált. Az öreget néiztem. Láttam könny telen szemét, ráncos arcát. S láttam egy alig észrevehető mosolyt, mely arcán ült. Alig látható, diadalittas mosolyt, melyet csak én vettem észre. S hallottam hangját, gúnyos, elbizakodott hangját (melyet szintén csak én hallhattam). „Látod, túléltelek téged is. Itt szá.llsz a pokol fenekére a lábam előtt. Látod te... te disznó“ — kiáltotta önkívületben. „Én mindig is gyűlöltelek, bár a fiam voltál. Vagy tán nem is az enyém?! Anyád is megérte a pénzét! De ón nem mutattam ki érzéseimet, én kivártam, túléltelek ...“ Az utolsó szavak már nehezen voltak érthetők. Olyan erősen kiabált, tombolt, hogy a fák bólogatni kezdtek, mint mikor a szél fúj. (Ezek is neki adtak igazat?) Hirtelen egész testében megremegett. „... mindenkit túlélek!“ — kiabálta még — bár ezt Is szintén csak én hallottam. Hangja kínos, gyötrődő fuldoklásba torkollott. Arcca.1 előre bukott, a sír felé, rá a koporsóra, melynek rosszul leszögelt fedele félrecsúszott. Két vékony, görbe fehér lábszára felkiáltójelként meredt ki a gödörből. Vártam, mikor válók újból csecsemővé, mikor lép ki a két halott a sírból, s kezdünk új életet együtt. Szemek gyűlölete nélkül. Az öreget a fia mellé temettük. Én félek, megfordulnak sírjukban: háttal egymásnak. NESZMÉRI SÁNDOR: szófián vallomásaid könnyeid válaszolnak a dadogó csöndre szemed a vakolatlan eget tükrözi fénytelen gondterhelt eget ajkad tőrulkozása ujjaid puhasága eltitkolt éjszakák emlékeim eltitkolt lázadó éjszakók BODZSAR GYULA: Apám ujjaid közé szorult Anyám rémUlt tekintete tenyeredbe negyvenhat év emléke fészkelt — üres szemgödrökdbe állítuttuk sírköved Dúdor István: A festó arca A z a kutya Harl volt — Zj mutatta a képen a fiú. * A lány elmosolyodott. A kutya ott ücsörgött a képen, mintha szobrot keresne, kémlelne. — Az emlékeim — mondta a fiú — elégtek. Csak azok maradtak meg, amikor sírtam, azokkal a tűz sem bírt! — Volt egy kutyám... Szembenéztek a képpel. — Harit kaptam, s hozzá ajándéknak még egy nehéz szánkót. Nem tudom, miért tették meg velem ezt a jószívűséget, de boldogított. Állítólag a kutyát el kellett volna tenni láb alól, a szánkó meg valahol POÓiR JÓZSEF: érjek hozzá, mert meghalok. Hiszen én vele haltam volna! Inkább, mint nélküle! — Kenőcs köll neki —- hajtogattam konokul. Egy nap, mikor jövök haza az iskolából, a kövér postás rámkiált. — Mi van, kutyás gyerök, már nincs kutyád! Arcomra torz, büszke mosoly szaladt... Neköm bizony van — kiáltottam, de torkomban éreztem azt a gombócot... Rohantam egész hazáig, majd hogy nem kiszakítottam az utcaajtót, hátra szaladtam az udvarba, kiabáltam: Hari, Harl- kám! r Éjszakai álom sok helyet foglalt, ahol nem is voltak gyerekek. így mindkét jószág az enyém lett. Harinak vettünk egy nyakörvet. Iskolából jövet tőlem kapta a szabadságot, az ennivalót, a puszikat, s néha fölötte bőgtem. A faluban máshogy nem is szóltak rólam, csak így: a kutyás gyerök ... A nyakörv elszakadt, rövid idő elteltével még kettő. Dróttal és kötéllel kötötték a karóhoz. Szinte dacos lett, meg harapós. Rajtam kívül senki sem közeledett hozzá, s megtiltották, hogy szabadon engedjem. Tépte, harapta a dróttal körülfont kötelet, de nem bírt vele, s a sok rángatástól a nyaka kisebesedett, elgennyesedett. Mégsem engedhettem szabadon! Egyszer mintha egymással beszélgettünk volna. — Ha mást nem — hallottam Harl hangját — hát fogjál be a szánkóba, majd húzlak. Felujjongtam. Boldogan rohantam anyámhoz, ki vállrándítással elintézett. Harival szinte repültünk, porzott mögöttünk a hó, és kacagtam, ő csaholt. Végigvágtattunk a falun. Az emberék csodálkozva nevettek, ujjukkal mutattak utánam: a kutyás gyerök. Boldogság. Eltűnt. Mikorra hazaértünk, kutyám nyakán a seb felszakadt, fehér szőre pirossá vált. De ő csak ugatott: köszönöm, gazdám, nagyon jó volt szaladni. Mikorra kitavaszodott, vége lett mindennek. Hari nyakán a seb rettenetes volt, s a dróttal körülfont kötelet vadhús nőtte be, szőre csupa genny és ráragadt vér volt. Azt mondták, ne Anyám kijött, de nem szólt semmit. Mintha eszemet vesztettem volna, üvöltöztem, a földhöz vertem magam: adják visz- sza Harit, az nem kutya, az Harii — Sokai zabái, a kutya pö- cér... — hallottam anyám színtelen hangját. Kirohantam az utcára, s a kocsma előtt láttam egy csukott teherautót. Odaszaiadok, s hallom, hogy bent sok kutya vinnyog. — Hari — szólonqatom az enyémet. A kutyapecér odébb lendített. Éktelenül üvöltöttem, slvítot- tam: Harit A kutyák is sival- kodni kezdtek. A kocsmából kitódultak az emberek. — A kutyás gyerök — mondták. — Ne engedjék — könyörögtem nekik — a Harim! A pénz összegyűlt valamelyik öreg kezében, s odadobta a ku- tyapecérnek. — Ide a kutyát, mert el nem engedjük. — Így újból meg lett a Harim. A fiú az asztalra borult. — Érted — így meglett a Harim! — jó emberek voltak — mondta a lány. — Igen — jók voltak, csak hogy én hazudtam. Az emberek sajnáltak, de Harit többé sose láttam, mert a kutyapecérnek senki sem tudott fizetni... — Talán jobb volt, hogy Hárít elvitték, mert szabadsága véres és fájdalmas volt. Talán jobb, hogy te is elmész, mert az lenne a fizetséged nálam, mint annak a szegény állatnak!
