Új Szó, 1975. május (28. évfolyam, 102-126. szám)
1975-05-19 / 115. szám, hétfő
A férjem — egy elég kínos magyarázkodás után—tegnap este elutazott. Közöltem vele, hogy én még nem megyek vissza a városba, legalább egy hétre egyedül akarok maradni itt a villában, hogy elgondolkodjam az életemről, és hogy megtaláljam önmagamat. Ö erre azt felelte, hogy ez a magakeresés afféle rossz regénybe illő közhely; de még hagyján, ha egy szép húszéves lány emlegeti; én viszont negyven vagyok ós családanya, én voltaképp mit akarok megtalálni? Megvallom, a lelkem mélyén szinte igazat is adtam neki. Igen, a magakeresés tényleg közhely. Nem furcsa, hogy egy idő őta nagyon szenvedek ugyan, mégsem vagyok képes valami eredetibb megfogalmazást találni? De a kínlódásom egyik oka talán éppen ez a kifejezés-képtelenség. Így hát most egyedül vagyok, valóban egyedül. A bejárónő is csak két órára jön majd reggelenként, hogy kitakarítson. Vásárolni a szomszéd városkában fogok; aztán megfőzök, eszem, elmosogatok, mindezt teljesen egyedül. És aztán? A fennmaradó időt azzal töltöm — no tessék, ismét itt a közhely —, hogy igyekszem őn- magamna találni. A nappaliban ülök, kezemben könyv A napAlbcrto Moravia: František Jiroudek: Színésznő (tusrajz). MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL JOZEF HANZLÍK: Első zöld álom Volahonnét moha és rég elfeledett virágok illata széli és ezzel egy időben félig befagyott patakok haldokló nyögése Déli este vagy csillagokkal zsúfolt éjféli reggel van Tavasz és ezüst karácsonyok ideje Fejjel egymás felé fekszünk akár méla fűben akár izzó hóban Majd ez a dal hosszan megkísérli a visszatérést Kétségbeesett ajkunk sajnos hiába igyekszik megérteni a szavakat Tóth László fordítása NOVELLA MATVEJEVA: Folyó Mert egyedül vagyok én, egyes-egyedül, Nincs a világon árvább talán. és oly magasan áll a Hold is, Semmit sem ér a fénye. Hideg szél lengeti a füvet. Félólmomban vóllomra szálnak az évek, S okkor Jelenés A falon Folyó Árnyék-Csónok. S a csónakban engem nézve Gek Finn áll, régi évek; S már itt marad, ágyat készít, Tán rágyújt; rágyújt, füstje rémlik. Hajók, városok fénylenek; Arcán a világmindenség - Egyedül álló, kivetett magány - A csónak-sziluett egy pont már, De a képe bennem ég ... Minden Szembejövő tutajt Jelenése megüt; S Gek állva csak nevetgél, / Neki a jelen nevetség /. De egyedül - mit teheti S én Is magam vagyokl Szomorú álmunk oly könnyű... , Nincs Gek Finn a ti folyótokon, Sem part, Sem mélység ... Simkó Csaba fordítása fény beárad a nagy üvegajtón, árnyék kereszteket vetít a falra, a díványra, a padlóra — akár a börtönrács. Túlságosan derűs, kellemes, enyhe ez a szeptember végi nap. Lágysága valahogy valószerűtlenséget sugall, s gondolom, ez nem a legkedvezőbb légkör önmagunk megtalálásához. A nagy, üveges ajtó felé nézek: látom, hogy a fa ágait, leveleit ingatja a szól, de nem hallok semmi neszt. Egyszer csak rádöbbenek, milyen teljes, milyen különös csend van. Szinte éjszakai csend, mintha minden élet megszűnt volna. És arra kell gondolnom, hogy a napnak ez a szelíd fénye már-már kísérteties; pedig ezt általában a holdéról szoktuk mondani. Igen, a nap lágy, aranyos ragyogása egy-egy holdtölte lágy, ezüstös ragyogására emlékeztet. Mintha valakitől azt hallottam voLna, hogy a régi népek hite szerint a kísértetjárás órája a dél. Most meg sem lepődnék, ha az a napsugár, amely puha fény-fátyolként omlik el ott a fotelon, lassan- lassan emberi alakot öltene. Mint emberi lény ülne velem szemben, és a világ legtermészetesebb hangján beszélgetnénk. Egyszerre azon kapom magam, hogy félek. Nem is annyira az üres villa csendjétől, inkább a bennem levő csendtől és ürességtől. Az ám, így fogok én magamra találni? Fölkelek, odamegyek az üvegajtóhoz, kinyitom, kilépek a kertbe. A gondosan ápolt pázsitra szakadatlan hull a permet' a körbe-körbe forgó esőztetők- ből. A gyepen itt is, ott is, apró virágokkal telehintett, sűrű, nagy bokrok feli ér lenek. Aztán — esett — mintha egy olló éles csettenése törné meg a csendet. Az egyik bokor kiálló ága a földre esik. És most meglátom, deréktól felfelé, azt a csupasz karú, trikós férfit, aki engem néz. Közelebb megyek. Egy fiú áll ott, az arca rózsás, alacsony homloka sötétem árnyékolja mólytüzü, csaknem lázas tekintetű kék szemét. Megszólítom: — Hát te ki vagy? — A kertész. — Hogyhogy most látlak itt először? — Nyáron korábban szoktam jönni, olyankor még alszanak.' Most már nem félek. A magány benépesült. Az imént még nem volt más, csak a nap és a csend, és mintha magam is lélektelen tárgy lettem volna, mint körülöttem a többi. Most ketten vagyunk; és rögtön, mintegy varázsütésre, kialakult egy szituáció. Arra gondolok, hogy nekem éppen egy szituációra, bármilyen szituációra van szükségem ahhoz, hogy megtaláljam önmagamat. Végül is mit csinálnak a regényírók? Teremtenek egy szituációt, amelyben egy vagy több szereplő megnyilatkozik, azaz — rálel saját énjére. Az a szituáció, amelyben én húsz év óta vagyok, a férjemmel és a gyerekeimmel, már terméketlen, és nem ad lehetőséget arra, hogy bármi módon megnyilatkoz- hassam. Ez itt most új szituáció: én, egyedül; egy fiatal kertész, egy kihalt, őszi villa. Rajta, bátorság, használjuk ki a helyzetet: lássuk, mi lakik bennem, ki is vagyok valójában? Persze könnyű ezt mondani. Ahogy a fiúra nézek, teljes űr támad a fejemben, csak annyit tudok kérdezni tőle: — Hogy hívják ezt a bokrot? Csak néz rám, nem szól semmit. Ingerülten kérdezem újra: — Mi a neve ennek a növénynek Itt? — Nem tudom. — Hát nem kertész vagy? — De igen, kertész vagyok. — És nem tudod a növények nevét. — Én a bokrokat nyesni szoktam. A többi nem az én dolgom. — Hány éves vagy? — Tizennyolc. Hirtelenében nem tudok mit mondani. Búcsút Intek, hátat fordítok neki, és bemegyek a villába. íme, újra az a kísérteties holdtölte hangulat, a lágyan ragyogó napfény, amely árnyék-kereszteket rajzol a falra és a pamlagra. Pánikba esem: az nem lehet, hogy most visszaüljek a díványra, abba a fényességbe. Mindenáron meg kell találnom a módját, hogy a zárlat feloldódjék, a szituáció ismét mozgásba lendüljön. Azt mondom magamban: „A fiú és én: most pedig pontosan azt fogom tenni, ami legelőször eszembe jut.“ Az első dolog, ami eszembe jut, olyam rémes, hogy a lélegzetem is eláll tőle. Tudni kell, hogy van a villában egy nagyon sötét pinceodú, ahová csak az alagsorból — ahol a központi fűtés kazánja van — lehet bejutni egy vastag ajtón keresztül. Mármost, amire először gondoltam, az se több, se kevesebb, mint ez: lecsalogatom a fiút abba a pincébe, kétszeresen is rázárom az ajtót, aztán, mintha mi sem történt volna, visszamegyek a városba. A villa magányosan áll a nagy kert közepén. A nyaralók már hazautaztak. A többi villát mind lezárták, hiszen ősz van. Így a fiú nem tud segítséget hívni. Kiabálhat, ordítozhat, hiába. És végül ott pusztul el a sötétben, étlen-szomjan, halálos rémületben. Hát ez az, ami elsőnek jutott eszembe. De szavamat adtam magamnak; így hát, ha elborzadva is saját kegyetlenségemtől és gonoszságomtól, neki kell vágnom. Lassú, nyugodt léptekkel megyek vissza a kertbe. A fiú még ott áll, deréktól eltakarja a bokor, amelyet éppen nyes. Odaszólok neki: — Van Itt egy nehéz bőrönd, le kéne vinni a pincébe. Megtemnéd? — Szívesen. — Akkor két perc múlva gyere. Én addig lezárom. Besietek a házba. Telerakok majd egy bőröndöt valamilyen nehéz holmival, például könyvekkel, hogy az ürügy elfogadható legyen. És ha majd becsuktam a fiút a pincébe, kedélyesen elbeszélgetek vele, persze az ajtón keresztül. De aztán elmegyek, nem eresztem ki. Kegyetlen, elszánt, izgatott vagyok. Sok év óta most érzem először, hogy aktívan és szívesen élek. Kettesével szedem a lépcsőfokokat, már fecnit is vagyok a szobámban. Micsoda meglepetés! Ott áll, kinyitva, a teli bőrönd. Kiment a fejemből, hogy becsomagoltam tegnap este, amikor még úgy volt, hogy én is elutazom. Elég ez a kis feledékenység, és máris leher* vadtam. Mert rádöbbentett, hogy az ón voltaképpeni, megmásíthatatlan „szituációm“ a polgári családanyáé, aki szépen visszautazik a városba, ahol a férje és a gyerekei várják. Lényegében csakugyan magamra találtam, s rájöttem, hogy pontosan az vagyok, aki vagyok. Ha nem így volna, bele kellene törődnöm ok nélkül gyilkoló, szadista mivoltomba. Akkor már inkább tekintsük úgy ezt a hirtelen kegyetlenség-rohamot, mint ami fonákjáról bizo- nyitja, hogy alapjában véve ártalmatlan vagyok és normális. Lezárom a bőröndöt, és indulok, hogy kitegyem az ajtó elé, amely ekkor, nagyon lassan, tétován, kinyílik. A fiú áll a küszöbön. Sóhajtva nekifohászkodom: — Meggondoltam magam. Elutazom. Légy szíves, vidd le a bőröndöt a kocsihoz. Csak áll lecsüngő karral, és néz. Aztán megszólal: — Kár. — Kár? Micsoda? — Kár, hogy elmegy. Pedig milyen szép asz- szony! Jól megnézem magamnak. Rózsás arcát bíbor vörösség önti el; alacsony homloka mintha rejtegetné az alóla tüzelő sanda tekintetet. Ne- vethetnékem támad. Ügy látszik, hogy a fiú, ellentétben velem, könnyedén magára talált ebben a kényes szituációban: úrnő és szolga kettesben, egy magányosan álló villa falai között. Gúnyosan jegyzem meg: — Kár, hogy elutazom, hisz egy Ilyen szép asszonnyal, mint én, már lehetne valamit kezdeni, ugye? Ha csúnya volnék, nem lenne kár. Igaz? Brutálisan őszinte mosollyal helyesel: — Igaz. — Sajnálom, de minden jó játék rövid ideig tart. Fogd a bőröndöt, menjünk. Nem mozdul, egy szót se szól. Aztán egyszerűen letegez: — Nem, azért sem utazol el, itt maradsz. — Tudod mit, fogd azt a bőröndöt, és ne szamárkodj. — Feküdj az ágyra. A szívem hangosan kalapál. Ügy teszek, mintha az ágy felé mennék; ő utánam, ellép az ajtóból; ekkor kifelé iszkolok. Útközben elkap; birkózunk; ahelyett, hogy lefogni próbálna, inkább magát a dulakodást élvezi, megszórítja a mellemet; sikerült egérutat nyernem, kifutok az ajtón, ő a nyomomban. A keskeny csigalépcső egyenesen az alagsorba visz. Hanyatt-homlok kerengek lefelé a meredek lépcsőn. Már Itt Is van az alacsony, csupasz föld alatti helyiség, egyik sarkában szürke vashenger, a kazán. És mellette a plnceajtő. A ferdén vágott ablakból napsugár vetül a földre. Kinyitom a pinceajtót, belépek, ráfordítom a kulcsot, s a sötétben lihegve nekidőlök a falnak. Aztán a fiú hangját hallom: — Gyere kil Én úgyis itt várok, ha kell, akár holnapig. — A helyedben ón inkább azon gondolkoznék, mit mondok majd a rendőrségen, ha letartóztatnak. — Hát mit mondanék? Azt mondom, hogy egyszer csak itt találtam magam. — Megtaláltam magam. Várok egy kicsit, míg libegésem csillapul; aztán sértődött, gőgös és csábító arckifejezést öltök, kinyújtom a kezem és elfordítom a kulcsot. Merle Maria fordítása
