Új Szó, 1975. április (28. évfolyam, 76-101. szám)
1975-04-17 / 90. szám, csütörtök
KETTEN EGY CÉLÉRT ÖTVEN ÉVE A PARTBAN BARTAL Jánosék lakásán aránylag későn kopogtam, de rövidesen kiderült, hogy tulajdonképpen kissé korán jöttem. Fél nyolc múlt néhány perccel, s az idős házaspár a tévéhíradót nézte. Fél óra múlva a jelenből a múltba térünk vissza. Bartal^é Szabó Maliid elsárgult fényképeket, Iratokat vesz elő, férjével együtt idézik föl a fél évszázaddal ezelőtt történteket, s a kopott dokumentumok megelevenednek. — Gyermekkoromban Sárosfán és a környező falvakban szolgáltam Lustigék birtokán — emlékezik vissza Bartal Jánosné. «— Bizony nem volt könnyű dolgom. Libákat tömtem, öntöztem a kertet, robotoltam a földeken csekély bérért. Sokáig nem bírtam ki, s ezért hazaszöktem. A gazdáné jött értem, vissza akart vinni, de én azt mondtam, inkább meghalok, de oda szolgálni többet nem megyek. A gazda erre el- bocsájtotta az apámat is... Vékony fiatalember fényképét kapom a kezembe, s most Bartal János beszél: — Árvagyerek voltam, én is szolgáltam. Csakhamar rájöttem, hogy nem jó világ az, ahol a tömegek megfeszítve dolgoznak, s közben alig tudnak megélni, mások pedig gondtalanul, fényűzően töltik napjaikat. A fronton még inkább tudatosítottam ezt az Igazságtalanságot, s akkor határoztam el, hogy én is fegyvert ragadok, segítek megdön- teni ezt a kizsákmányoló rendszert. Vöröskatona leltem, Szolnoknál és máshol harcoltunk a Magyar Tanácsköztársaságért. A túlerő győzedelmeskedett, de eszménket, meggyőződésünket sem ők, sem mások nem ingatták meg. Amikor sok megpróbáltatás és viszontagság után hazakerüllem, otthon újra kezdtem a harcot. Huszonegyben Ismerkedtem meg a feleségemmel, s rövidesen el is vettem feleségül. — Mindketten nagyon szegények voltunk, de bíztunk abban, hogy egyszer majd jobb lesz a sorsunk. Férjem sokat beszélt az osztályharcról, Leninről, s az összefogás fontosságáról. Mintha csak a szívemből mondta volna. Huszonötben léptünk be a kommunista párt somorjai alapszervezetébe. Patócs Gábor, Psota István és mások vezetésével egyre eredményesebb munkát végeztünk. Sok sztrájkot, tüntetést szerveztünk, s egyre több szegényember értette meg, hogy közénk tartozik. Emlékszem, a harmincas évek elején az egyik tüntetéstől annyira megszeppentek a helyi elöljáróságok, hogy ingyen osztottak szét kenyeret, lisztet, zsírt. — Két hétig szűkösen ugyan, de volt mit ennünk, aztán ismét nélkülöztünk. A sok ború közöttyjkadt olykor azért derű isr Jelmezbe öltözött fiatalok néznek a fényképezőgép lencséjébe... — Nálunk jól dolgoztak az ifjúmunkások is. A község vezetőitől kértünk megfelelő helyiséget, ahol találkozhattunk és szórakozhattunk. Hosszas tanácskozás után egy régi, elhagyott Istállót utaltak ki nekünk. Ez azonban egyáltalán nem szegte a kedvünket. Kőművesek, ácsok és más szakmunkások akadlak közöttünk szép számmal. Nekiláttunk átalakítani a rozoga épületet. Néhány hónap eltellével már itt szórakoztunk, s itt mutattuk be színdarabjainkat. Tovább beszélgetünk, s azt vesszük észre, hogy egyre kevesebb a régi fénykép. — Háború jött, aztán a nyilasok. Menekülnünk kellett. Férjem a fronton volt, én elő szőr Dunaszerdahelyen, majd Csilizradványban bujdostam gyermekeimmel. Néha ismeretlen emberek jóindulatának, máskor meg a szerencsének köszönhettem, hogy gyermekeimmel életl>en maradtunk. Negyvenöt tavaszán jöttünk vissza Somorjára. Azt mondták, az oroszok már Berlinhez közelednek, béke lesz, más világ jön nemsokára. — Minket Németországba akartak hurcolni. Március végén sikerült megszöknöm. Április elsején érkeztem haza. Két napig bujdostam, aztán harmadikán hajnalban megláttam az első szovjet katonát. Mindketten nagyot sóhajtanak. Eljött a béke. majd 1948 februárja. — Ogy történt minden, ahogy azt hittük. Harcunk nem volt hiábavaló, eszméink győzedelmeskedtek. Persze, megállásra nem volt Idő. Bartal János egészen nyugdíjaztatásáig kőművesként a helyi építőipari vállalatnál dolgozott. Felesége a helyi pártszervezet vezetőségi tagja, az ellenőrző bizottság elnöke. Jelentős munkát végzett a Nőszövetségben és a CSEMADOKBartalné Szabó Matihi bán, aktív tagja a nyugdíjasok helyi klubjának, járási népbíró. Örömmel beszél munkájáról és sohasem azt mondja, amit eddig tett, hanem a további feladatokat, terveket említi meg. Újra kezembe veszem a megsárgult képeket, s azután az új felvételeket nézegetem, ahonnan már az unokák és a dédunokák mosolyognak. Mellettük a harcban, a munkában megöregedett mosolygós nagymama és nagypapa. Aztán a ki tüntetések kerülnek sorra. Olt csillog az is, melyet a Magyar Népköztársaság adományozott Bartal Jánosnak. S ott van a legfrissebb kitüntetés, melyet Bartal Jánosné kapott néhány nappal ezelőtt Somorja felszabadulásának 30. évfordulója alkalmából. Bartal Jánosné csendben megszólal: — Valamikor voltak olyanok is, akik azt mondták: azért végzünk pártmunkát, hogy egyszer mi is meggazdagodjunk. Az eltelt évek megcáfolták őket. Mi egy célért: eszméink győzelméért küzdöttünk. Látja, ma is szerény körülmények között élünk, de azért nem vagyunk híján semminek. Annál melengetőbb viszont az az érzés, hogy az eltelt harminc esztendő alatt ez a nép, s ez az . ország gazdagodott meg. Szellemiekben, anyagiak bán egyaránt. Ezért pedig érdemes volt harcolni... SZILVASSY JÓZSEF pártunkra, hogy ezzel megbízott, mert így emberismeretben hallatlan gazdag tapasztalatot, sok élményanyagot gyűjtöttem magamba. Sokat tudnék ezekről az emberekről beszélni, hiszen mindegyik élete, ahogy mondani szokás, kész regény volt. Mint festőt külön érdekelt arcuk, arcuk kifejezése, alakjuk, mozgásuk, ezt figyeltem. Hősöknek indultak, zömével szinte mind hősök is lettek (nem hősi halottak), de nem ez volt a céljuk, ezt nem tudatosították, azt már a körülmények hozták az egyenlőtlen harcban. Egy, egyetlen egy régi jó barátom jelentette ki, hogy hős lesz, ezt meg fogja mutatni, azért jött. Tudtam, hogy szerelmi bonyodalmai hajtották az önkéntes jelentkezésre, le akartam beszélni, de a végén átengedtem. Az első fegyveres ösz- szecsapás után dezertált. Barcelonában felkereste a csehszlovák képviseletet és segítségükkel Portugálián keresztül hazajött. A többi nem mondta, hogy hős lesz, de a végsőkig kitartott. Hat ostravai legény egyszerre állított be hozzám az egyik napon, elkopott cipőtalpakt fáradtság, kimerültség látszott rajtuk, a jelszó ismerete után bizalmasan leültettem őket, ők enni kértek, én pedig a pénz után érdeklődtem, amelyet fel kellett volna mutatniuk a határon való átkelésnél, mint állítólagos turistáknak. A pénzt azonban Monté Cár lóban hazárdjátékon elvesztették, onnan gyalog jöttek Marseillesig, ezért kopott el a cipőtalp, ezért voltak olyan kimerülek és éhesek. Az ebédnél kiderült, hogy így hatan, ahogy vannak, ők vitték utolsó útjára koporsóban a halott költőt, Jifí Wolkert. Megbocsátottam Monté Carlót, a vastartalékot, bíztam bennük. Sok évvel később, a IX. párt- kongresszuson Prágában valaki a hátam mögött örömteli hangon elkiáltotta a franciaországi (fedőnevemet, felismert, én is ót miután a Monté Carlo-l kalandot megemlítette, a hat hős egyik gyenge pillanatát. Elmondta, hogy hátuk közül öten hősi halált haltak, mesélt életéről, a többiek utolsó napjairól. Nem dicsekedett, de igazi hőse volt korunknak. Akkor, a IX. pártkongresszus idején fontos funkciót töltött be Ostravá- ban, első vonalban, úgy mint a fronton. A sok közül egy közelebbi epizódot úgy érzem még el kell mondanom. Tíz éve, a Duna kiöntött és az árvíz elöntötte Csallóköz egy részét. Nagyme- gyer mellett (Calovo) van egy major, ahol malacokat tenyésztenek, a megyeri hizlalda részére. Mikor a víz veszélyeztette a majort, a major lakói nem a saját vagyonkájukat kezdték menteni, hanem a szocialista vagyont. Kosarakba, ládákba rakták a malacokat, a kis családokat megjelölve, hogy melyik anyadisznóhoz tartoznak, hogy hiba no essék további életükben. Sem saját vagyonukat, sem saját életüket nem féltették, csak a közösét. Az arcuk, a mozgásuk, az elszántságuk pontosan olyan volt, mint a spanyol polgárháborúba induló önkénteseké. Harcosok, közkatonák. Kollektív hősök. Nem szerénytelenségből mondom saját munkámmal kapcsolatban, hogy mikor a Dózsa katonáit, a Kosúti sortűz sorozatot, a Szlovák Nemzeti Felkelés közkatonáit rajzoltam, ezeknek az arca, a mozgása, alakja, célja egyforma volt, egyforma volt akkor Is, ha mindegyiknek külön egyénisége, élettörténete, sorsa, formája, szeme vágása, erénye, hibája, ízlése, szerelme, vagy szenvedélye volt is. Volt egy közös vonásuk, annak ellenére, hogy századokkal, évtizedekkel, esetleg csak napokkal vagy órákkal születtek előbb vagy később, hogy sem ők, sem azok akik ismerték őket, nem tudták, hogy hősök, vagy hősök lesznek, de egy adott helyzet, kényszer vagy bátorság, pillanatnyi elhatározás, elszántság, esetleg hosszabb felkészülés hősökké tette őket. Átélve énjüket jó volna ha m e g j el e nn ének vásznainkon, könyveinkben, dalainkban. Megjelennének Igazan, hitelesen napjaink hősei. Én csak néhány példát említettem napjaink hősei közül, bár azzal dicsekedtem, hogy sokat ismertem. Az igazság az, ho.gy az a sok is csak kis hányada annak a sok-sok hősnek, akikre szükség volt ahhoz, hogy életünk ailig fél évszázad alatt a felismerhetetlenségig megváltozzon. Ebben az esetben pedig természetes, hogy ezeknek a hősöknek tükröződniük kell a művészetekben is. Hűség, elkötelezettség Dr. Jozef Lőnek rendőr alezredes elfoglalt ember. Napokig tartott, amíg találkozásunk időpontjában megállapodtunk. Mégis, amikor felkerestem, várnom kellett. Végül is az ügyeletes talált rá. A pedagógusokkal tartott megbeszélést, s amint az már néha lenni szokott, a tanácskozás elhúzódott. Mentegetőzött, majd azt mondotta: „Ne haragudjon, de első a kötelesség.“ Jozef Lőnek ezt tartja szem előtt idestova 30 éve, amióta a köz- biztonság egyenruháját hordja. — Gyermekkoromban nem gondoltam, hogy ez lesz az életpályám — mondja. — Tvrdosín, ez az ora- vai városka akkoriban kevés reménységgel kecsegtetett. Apám hadirokkant volt. A cipészmesterségből tartotta fenn öttagú családját. Az egy helyiségből álló faház volt a konyha, a szoba és az apám műhelye. Esténként későn feküdtünk le, mert a lábbelijük javítására várók erős dohányosok voltak. Távozásuk után ki kellett szellőztetni a szobát. A jóllakottságot a család nem nagyon ismerte. Sem káposztából, sem pedig krumpliból nem termett annyi, mint amennyire szükségük lett volna. A kenyeret, amelyet a legtöbb esetben zab és árpa lisztből sütöttek, csak hírből ismerték. Tankönyvet a Lőnek gyerekek a szegénységi bizonyítvány alapján kaptak. A tízórai és az uzsonna szót csak a tankönyvből ismerték. Hogy mégis elvégezte a polgári iskolát, azt szívósságának és szorgalmának köszönhette. A polgári iskola elvégzése abban az időben igen sokat jelentett. Egy foltozó varga fiának azonban keveset. Szerettem volna mesterséget tanulni, mivel azonban szüleimnek nem volt miből fizetniük a tanulással járó költségeket, kétkezi munkás lettem, mint más szegény ember gyereke. A helyi fűrésztelepre kerültem. Megismertem az erdei munkások életét ifi. Egyszóval megragadtam minden alkalmat, hogy keresethez jussak és így enyhítsek szüleim gondjain, két testvérem életén. A sors azonban nem hagyta ennyibe. 1942 őszén a ruzomberoki tüzéreknél megkezdte tényleges katonai szolgálatát. Az akkori hadsereg szelleme nem tetszett neki, amit többször is szóvá tett. így aztán ahelyett, hogy leszerelt volna, 1944 elején a keleti frontra küldték. Egységük nem vett részt harci akcióban, de ő ennek ellenére megelégelte a írontszolgálatot. Az év végén megszökött. Odahaza bujkált, vállalva a kockázatot, hogy katonaszökevénynek ^nyilvánítják. — Már már azt gondoltam. hogy simán megúszom. A szovjet hadsereg ágyúinak dörgését naponta hallottuk, amikor előbújtam rejtekhelyemről. Ez lett a vesztem — mondja. — A németek éppen akkor razziát tartottak. Az iskolából, ahol összegyűjtöttek bennünket, újra megszöktem. Kráfovanynál azonban ismét elfogtak. Ausztriában értem meg a felszabadulást. Haza csak május végén kerültem. Június első felében azonban már a ruátomberoki őrzászlóaljban szolgált, s közben azon töprengett, hogyan kezdje újra a munkát, az életét. Kérvényt írt, hogy vegyék fel a Nemzet- biztonsági Testületbe. Felvették. Szeptember 20-án egyenruhát cserélt. Micha- lovcén kezdte el a szolgálatot. Nehéz munka volt itt, igen sok fegyver hevert szanaszét és eldugva, hogy egykor majd orvvadászatra használják őket. Ezeket össze kellett szedni. Szlovákia fővárosába 1947 elején került. Amikor 1949-ben létrejöttek a kerületek, 2i- linára helyezték. Ojabb állomáshely, majd egy tanfolyam elvégzése után 1950 elején ismét visszakerült Zilinára, ahol a készültségi osztály parancsnoka lett. — ötéves szolgálat volt mögöttem, amikor kineveztek a ruZomberoki járás parancsnokává. Az ott szolgálatot teljesítők mindnyájan fiatalok voltunk, egyelőre kevés tapasztalatot szereztünk, de ezt lelkiismeretes és szorgalmas munkánkkal igyekeztünk pótolni. Számomra jó érzés, hogy az akkori beosztottaim közül ma többen felelősségteljes parancsnoki poszton állnak — mondja. — Abban az Időben tagja voltam a járási pártbizottságnak és a jnb plénumának. A tisztségemből eredő feladatok ellátásán kívül kivettem a részem a mezőgazdaság szocializálásából is. RuZomberokban négy évig maradt. Ezután Prágába, középfokú parancsnokképző iskolába küldték. Amikor végzett, ott tartották instruktornak. A bratislavai iskola parancsnoki tisztségét 1960-ban vette át. Azóta tanít, nevel különböző iskolákon, tanfolyamokon. Jelenleg az SZSZK készültségi egysége parancsnokának oktatásügyi helyettese. Ez iskolaigazgatói tisztségnek felel meg. — A tanításon kívül a magam továbbképzéséről sem feledkeztem meg. A jogi végzettséget 1965-ben szereztem meg — mondja. — Pedagógusi tevékenységem egész ideje alatt éreztem azt a felelősséget, ami a fiatalok nevelése terén reám hárult, tgy vagyok ezzel ma Is. Éppen ezért minden tőlem telhetőt megteszek, hogy jól készítsük fel őket a szép, de felelősségteljes szolgálatra, hogy a 30 év alatt szerzett tapasztalatokból minél többet adjunk át azoknak, akik átveszik majd tőlünk a stafétabotot. Jozef Lőnek ma 53 éves. Három gyermeke van. Az egyik katona, a másik szakmát tanul, a harmadik pedig kilencéves alapiskolába jár. Szereti a turisztikát, az erdőt, a friss levegőt, a rendet és a fegyelmet. Sok szabad szombatját feláldozza, hogy szétnézzen az egységnél, útbaigazítson, tanácsot adjon. A Cervená Hviezda sportegyesületének, a cselgáncs szakbizottságának a tagja, a Belügyminisztérium példás dolgozója. — Ahogy mondani szokás, megettem a kenyerem javát, de úgy érzem, hogy nyugdíjba vonulásomig még igen sok a tennivalóm, a reám háruló feladat. S mint itt, a készültségi egységben, úgy odahaza is arra törekszem, hogy a gyermekeim a szocialista társadalom méltó tagjai legyenek. Sok mondanivalója volna még, de újra szólítja a kötelesség. A pártbizottság ülésére kell mennie. Amikor búcsúzóul kezet fogunk, az iroda egyik sarkában „Órává“ típusú televíziókészüléket pillantok meg. Orava, ez az egykor nyomorgó szegény vidék, ahonnan ő is származik, ma fogalom lett. S ez nem a véletlen dolga. Harminc éves békés építőmunkánk eredménye, amely fölött ott őrködött és őrködik Jozef Lőnek elvtárs is. NÉMETH JÁNOS Bartal János
