Új Szó, 1975. március (28. évfolyam, 51-75. szám)

1975-03-27 / 73. szám, csütörtök

Köszöntjük a jövő nemzedék nevelőit

szó

1975. III. 27.

5

Szívből jövő kedves kötelesség ismétlése sohasem válhat üres formalitássá. Ma — csakúgy, mint minden évben — a tanítókat, a pedagógusokat, a tudás fáklyavivőit köszöntjük, azokat, akik türelemmel és hivatásszeretettel végzik az egyik legfelelősségteljesebb munkát: a jövő nemzedék nevelését és emberré formálását. Feléjük száll nra a társadalom szeretete, a hála és az elismerés szava, mely a legszebb jutalom egész évi fáradozásukért.

Ezt az áldozatkész tanítói munkát ünnepeljük ma, szerte az országban. A pedagógusok napjának meghittségét, az ünnep bensőséges hangulatát ez idén jelentős jubileum Matja át. Ezen a tavaszon emlékezünk meg hazánk felszabadulásának 30. évfordulójáról, arról a napról, mely a tanítók előtt is megnyitotta az emberi kiteljesedéshez vezető utat.

Társadalmunk megbecsüléssel, tisztelettel övezi a pedagógusokat. Ennek megnyilvánulásaként — az előző évekhez hasonlóan — ma is az Érdemes tanító és a Példás tanító kitüntetésben részesülnek. A hivatalos elismerés munkájuk társadalmi értékét, rangját és fontosságát bizonyítja. A kitüntetett pedagógusok közül néhányat mi is bemutatunk olvasóinknak.

— Az igazgató elvtársat keresi? Nincs itthon, Marianské Láznöban van,

gyógykezelésen. De menjen az irodába, ott többet is megtudhat — tájékoztat már az iskola udvarán egy asszony.

Meghökkenek a váratlan hír hallatára. Hogyan fogok írni Bódi Béláról, a Komáromi Magyar Tannyelvű Alapiskola igazgatójáról? Róla, de nélküle? — villant át az agyamon... Az irodában az igazgató titkárnője fogad. — Sajnos, a helyettese sincs itthon — hangzik válasza —, de talán beszélhetne a tanítókkal, legközelebbi munkatársaival. például Holczhei Viktorral, az iskola egyik legrégibb pedagógusával...

HIVATÁSTUDAT ÉS EMBERSÉG

Így született meg ez a kissé rendhagyó portré.

Míg a tanítási óra végét várom, körülnézek az igazgatói irodában. A falon oklevelek; a CSKP megalakulásának 50. évfordulója tiszteletére meghirdetett járási versenyben elért első helyért; a Varsói Szerződés tagországainak Pajzs néven ismert 1972 évi hadgyakorlata zavartalan lefolyásának biztosításáért; Jókai-emlékérem, az iskola színjátszócsoportjának a Csodasíp előadásáért.. A látottak alapján önkéntelenül is megfogalmazódott bennem a gondolat: ahol ilyen felfigyeltető eredményeket érnek el, ott minden bizonnyal önzetlen, áldozatkész munkát végeznek a pedagógusok, köztük az iskola- igazgató is, hiszen tevékenysége elsősorban az elért eredményekkel mérhető. Feltételezésemet csak igazolja a közben megérkező Holczhei Viktor, az iskolai pártcsoport vezetője.

— Kollégáitól értesültem arról, hogy Bódi Bélát csaknem huszonöt éve ismeri — kezdtem a beszélgetést. — Mondana valamit az indulás éveiről?

— Bódi elvtársat valóban régen ismerem; együtt vettünk részt a magyar tannyelvű iskolák megalapításában, illetve újjászervezésében. 1951-től a komáromi középiskolában működ tünk, majd 1960-ban, amikor ez az alapiskola megnyílt, együtt jöttünk ide és a kezdeti nehézségek leküzdésén fáradoztunk. Bódi elvtársat az iskola igazgatásával bízták meg és ezt a tisztséget azóta is betölti.

Holczhei elvtárs ezután kérdés nélkül folytatja:

—- Bódi Béla egész életét az iskolának, az oktatásügynek szentelte. Azok közé tartozik, akik állandóan kutatnak, újabb és újabb módszereket, korszerűbb megoldásokat keresnek s a munka nagyobb eredményességén fáradoznak.

Beszélgetésünkbe bekapcsolódik Jedlička Júlia tanítónő is.

— Az igazgató elvtárs közvetlen ember. Jó a kapcsolata nemcsak a tantestület tagjaival, hanem a szülőkkel is. Iskolánk szülői munkaközössége eredményes munkát végez, s ebben nem csekély az ő érdeme. Kapcsolatot tart fenn az iskola volt tanítványaival is. Figyelemmel kíséri életútjuk további alakulásál. Cseh, szlovák és magyarországi iskolákkal is kapcsolatokat ápolunk, elsősorban a tapasztalatszerzés érdekében.

— Minden problémával Bódi

HA ADNI AKARUNK

Fussunk vissza tizennégy esztendőt az időben. Egy hidaskürti lány államvizsgákra, szak- dolgozatának megvédésére készül a Nitrai Mezőgazda sági Főiskolán. Két hónappal később csordultig telik a szíve boldogsággal: átveszi az oklevelet, ifjú éveinek legszebb gyümölcsét. Lezárult ezzel életének első fejezete, és megkezdődött a második, az izgalmasabb, a titokzatosabb. Akkor még csak képzelete hatolt át a jövője előtt húzódó vastag ködfüggönyön.

Tizennégy esztendő telt el azóta. A ködöt elvarázsolta az idő, tiszta, napJ fényes az égbolt.

— Föskolai tanulmányaim befejezése után egy évig agronómus voltam a nagymegyeri szövetkezetben — mondja Vajzer Márta. — Nálamnál jóval idősebb emberekkel kellett együtt dolgozni. Elég nehéz volt a kezdet. Fiatal korában sokat bukdácsol az ember.

Időközben két lehetőség is nyílott számára. Hívták Tőkésre főagronómus- nak és Dunaszerdahelyre a Mezőgazdasági Műszaki Szakközépiskolába.

— A tanítást választottam. Akkor könnyebbnek, egyszerűbbnek tűnt — különösen egy nő szemszögéből. Azonban hamarosan rájöttem arra, ha jó tanítónő akarok lenni, ha eredményeket akarok elérni, becsülettel kell dolgozni ezen a pályán is. Ha adni akarok valamit, nem lehet rögtönözni. Adni csak szivvel-lélekkel lehet, csak szívvel-lélekkel szabad.

Vajzer Márta a korábbi években ál- lattenyészést tanított. Jelenleg a növénytermesztés titkaiba vezeti be a diákokat a szakközépiskola szemet gyönyörködtető, modern épületének tantermeiben vagy tangazdaságban.

Magánélete?

Mint manapság a legtöbb nőé. Másfél éves kisfiát szeptemberig még a húga neveli, Hidaskürtön. Férje Bratislavában dolgozik, mindketten késő

délután térnek haza. Öt éve laknak Dunaszerdáhelyen, és az édesanya, aki azelőtt ötven kilométert utazott naponta, most minden második nap ugyanennyit tesz meg, hogy láthassa gyermekét.

Anya és feleség. Minden no számára eleve adott csodálatosan szép szerep.

Tanárnő és osztályfőnök — egy mezőgazdasági iskolában. Ezt' a szerepet már választani kellett.

— Aki falun nő fel, mint én is, abban már gyermekkorában kialakul egyfajta vonzalom a mezőgazdaság iránt. A falusi gyerek szinte a kertben vagy a mezőn nevelkedik. Városon, a városiakkal más a helyzet. A főiskolán például sok lány elmondta, hogy ez csak kényszermegoldás volt számára, mert máshová nem vették fel. Mintha természetes lett volna, úgy kérdezték meg tőlem, hogy én milyen iskolába kértem a felvételemet ez előtt. Nem hitték el, hogy én azonnal erre a főiskolára jelentkeztem.

És a mérnöknőből tanárnő lelt.

elvtárshoz fordulhatunk — veszi át a szót a közben megérkező Puha Emma pionírvezető.

— Higgadtságával, józan ítélőképességével és tárgyilagosságával segíti a bajok orvoslását. Érdekli a pionírszervezet munkája is, nemcsak formálisan támogat bennünket, hanem konkrét tanácsokkal lát el.

Bódi Béla sokat dolgozik: tanít, végzi az iskolaigazgató teendőit, irányítja a módszertani körök munkáját, tagja a Szocialista Nevelés szerkesztő bizottságának. Nemcsak pedagógus, hanem közéleti tényező is: a jnb kulturális és oktatásügyi bizottságának elnöke, a járási pártszervezet lektora.

A mostani kitüntetés — az Érdemes tanító megtisztelő cím

— ezek után aligha jellemezhető másként, mint az iskoláért, a közösségért végzett odaadó munka, a helytállás jutalmaként.

TÖLGYESSY MARIA

A Példás tanító cím tizenhárom év oktatói-nevelői munkájának az elismerése. Jő érzés, boldogító érzés, amelyet nagyon nehéz gördülékeny mondatokban megfogalmazni. Rapszodikusan születő szómozaikokból kell építkezni.

— Megnyugtató érzés is egyben, hogy elismerik munkámat. Meglepetés

ez számomra. Nem vártam, eszembe se jutott ilyesmi. Mondtam az igazgató elvtársnak, hogy más jobban megérdemelte volna.-Igaz, iskolánk egyik nevelőn'őjét is kitüntették. Ritka eset, hogy egy iskolából kettőt is. Talán, mert a nők nemzetközi évében vagyunk. De komolyabbra fordítva a szót, úgy érzem, a kitüntetést nemcsak mi, az egész iskola kapta.

„Tanárnő — szólította meg egyik volt tanítványa a múltkor — nekem most a főiskolán alig kell tanulni a takarmányozástant. Akkor haragudtunk a sok házi jeladatra, de most hasznát veszem.“

— Kell ennél nagyobb öröm?

BODNÁR GYULA

ÉLETERŐ, ÁLLANDÓ TENNIAKARÁS

A Kosice-vi- déki járás legnagyobb városának, Szepsinek nyugati szomszédságában szerényen húzódik meg egy közel 1700 lakost számláló község, Drieno- vec (Somodi). A járás egyik legszebb falujába azért jöttem, hogy megismerkedjem Kistér Ilonával, az óvoda igazgatónőjével, akit odaadó munkájáért ma a „Példás tanító“ címmel tüntetnek ki.

Az alapiskola mellett egy tíz méternél is hosszabb, alacsony épüleben kapott helyet az óvoda. Kíváncsian, érdeklődő tekintettel nyitok be a régi épület ajtaján. Gyermckarcok helyett, meglepetésemre, párolgó fazekakat és két, a tűzhely körül szorgoskodó asszonyt látok. Ám kinyílik a szomszéd ajtó és egy középkorú, mosolygós asszony, Kistér Ilona lép be:

— Ne a konyhában keressen minket — mondja tréfálkozva, s már tessékel is tovább egy csendesebb helyiségbe, ahol zavartalanul beszélgethetünk. Az indulásról, a pályakezdésről kérdeztem az óvónőt. Arca picit megkomolyodik, gondolatában visszaforgatja a történelem kerekét és beszélni kezd:

— Több mint két évtized telt el azóta, hogy — szakítva a

hagyományokkal — falunkból lány létemre elsőként szántam el magam a továbbtanulásra. Szepsiben kezdtem járni polgáriba, Komáromban érettségiz tem. Óvónői képesítést is ebben a városban szereztem. Aztán egy évig tanítottam Szepsiben, majd Somodiba jöttem, s átvettem az óvóda vezetését. Mit mondjak még? Szeretem a munkámat. Érdekes, minden nap újat hozó foglalkozás a miénk. Egy-egy újabb korosz tály mindig más, mint az elő zőek voltak. Például húsz évvel ezelőtt még nagyon félénk, csendes gyerekek jöttek az óvodába. Ma viszont virgonc,

életerőtől duzzadó gyerekeink vannak, olyanok, akik szellemileg is sokkal fejlettebbek az

előzőeknél. Ez engem örömmel tölt el, s arra ösztönöz, hogy még jobban felkészüljek a nevelésükre.-- Nagyon szeretem a gyerekeket — folytatja önvallomását. — Velük soha sincsen különösebb problémám. A legnagyobb gondot az okozza, hogy évek óta eredménytelenül harcolunk egy új óvoda felépítéséért. Amint látja, egy száz évnél is öregebb épületben szorongunk. 72 gyerekünk van. Hatan vagyunk óvónők. Még

íróasztalnak sem tudunk helyet szorítani.

Kistér Ilona a CSSZBSZ helyi szervezetében és a szakszervezetben vezető tisztséget tölt be. Vajon a családjára jut-e elegendő ideje?

— Van egy óvodás és egy iskolás fiam. Ha nekem nincs elég időm, akkor a férjem foglalkozik velük. Megértőek vagyunk egymás iránt, ezért nincsenek problémáink.

Eddig tartott a beszélgetés. Ezután Kistér Ilona visszament a gyerekekhez. Néhány percig még néztem, hogyan változik át, hogyan lesz játszópartnere a barna, fekete, kék szemű csöppségeknek.

SZÁSZAK GYÖRGY

HITVALLÁSA — AZ IGÉNYESSÉG

Rozsnyón vagyunk, a patinás bányászvárosban.

Itt működik a jó hírnevű Magyar

Tannyelvű Alapisko Iában Simon Zoltánná magyar—szlovák szakos tonítónő, aki munkája elismeréseképpen ma „Példás tanító“ kitüntetést kap.

Hegyoldalban épült családi házukban fogad férjével. — aki egyúttal kollégája is — és ötödikes kislányukkal. Sokat dolgozó, hivatásukért lobogó, vitára kész, de elégedett pedagóguscsalád.

Lipták Rózsika, ahogyan egykori diáktársai és sokan mások ismerik, fiatal pedagógus. Alig múlt 30 esztendős. Világosszőke haja meg-megrez- zen, ahogyan beszél. Tekintetében tűz. Az ügyért lelkesedni tudó, nyugtalan, kereső, dinamikus ember tekintete ez. Hogyan is mondta?

— Ha magunk nem lángolunk, másokat sem tudnánk lángra gyújtani. A

gyerekekkel először meg kell szerettetnünk a tantárgyat, ha eredményeket várunk tőle. Nagyon fontos, hogy érdekelje, amit csinál.

Ez már maga felér egy kisebbfajta hitvallással, de tovább kérdezek:

— Hogyan fogalmazná meg egy pedagógus ars poeticáját?

— Ars poetica? Kissé szokatlanul, túl fennkölten hangzik ... Hogy ki és milyen a jó pedagógus? Talán az igényesség az, ami elsősorban jellemzi, mert aki igényes, követel — az ad is. Csak ilyen kölcsönhatásban lehet igényességről szó, ha saját magával és a gyerekekkel szemben is igényes. Enneíc a későbbiek folyamán mutatkozik meg igazán a hatása.

— A tanító szereti, ha népszerű tanítványai körében ...

— A népszerűségre minden tanítónak joga van. De a gyerek bizalmát nem szerezhetjük meg engedményekkel, könnyítésekkel. Ezt később a gye rek szenvedi meg.

Simonné fiatal pedagógus. Vajon van-e hitvallásának tapasztalati fedezete is? Mindenképpen. Kilenc éve tanít jelenlegi munkahelyén, de a pályán — bármennyire hihetetlenül hangzik is — már tizenhét évet töltött. Az egykori gicei lány 14 éves fejjel jegyezte el magát az iskolával. Közben több helyen működött. Ám Rozsnyó, a szép hegyek közé ékelt kisváros visszacsábította.

— Mindketten megszerettük ezt a várost — mondja. — Az iskola által szerettük meg. fő a kollektíva. És ez sokat tesz. Többször is csábították más munkahelyre, újsághoz, fordítónak. De maradtam.

— Egy tankönyvön szerzőként olvastam a nevét.

— Igen. Idősebb kolléganőmmel, Fóris Ferencnével, akit édesanyámként szeretek és példaképemként tisztelek, módszertani segédkönyvet (Magyar nyelv és irodalom) szerkesztettünk az alapiskolák 7. osztálya számára.

— Szerencsés dolog, ha gyakorló pedagógusok írják a tankönyveket. Ojabb terveik?

— A Pedagógiai Kiadó idén jelenteti meg Magyar nyelvi munkafüzet című publikációnkat.

— Problémák?

— Azok is akadnak. Nehéz munka- körülmények között dolgozunk ...

Elnézem optimizmustól ragyogó arcát, mely olyan üde, mint a gömöri táj.

Arcképéhez még az is hozzátartozik, hogy az iskolán kívül is számos helyen tevékenykedik. A Járási Módszertani Központban, a CSEMADOK- ban, a Nőszövetséqben. És bizonyára az iskolán kívül sem adja alább. Ezt bizonyítja az Ezüstplakett is, amellyel a Csehszlovák Nőszövetség 1973-ban kitüntette. A régihez is és az új kitüntetéshez is gratulálunk.

KÖVESDI JÁNOS