Új Szó, 1975. március (28. évfolyam, 51-75. szám)

1975-03-18 / 65. szám, kedd

ÚJ FIL MEK A FEN ÉVAD (szovjet) GISELLE KLASSZIKUS BALETT AZ SZNSZ SZÍNPADÁN Á Szlovák Nemzeti Színház balettegyüttese nem egészen kilenc év után ismét bemutatta Adolphe Adam (1803—1858) neves francia zeneszerző G i - selle című balettjét, ami ma már a műfaj klasszikus alkotá­sának számít, hiszem az 1841. évi párizsi ősbemutató óta az. egész világon sikert aratott és minden balettegyüttes állandó repertoárdarabja. Az új bemu­tató Jozef Zajko érdemes mű­vész koreográfiáját, Boris Slo- váknak, az SZNSZ balettegyüt­tese művészeti vezetőjének a rendezői képességét, P. M. Gá­bor díszletterveit és G. Poló- nyiová kosztümtervező fantá­ziáját dicséri. Ez a mü a 19. századra jel­lemző fantasztikus-romantikus balett. A librettóját Th. Gau- tier Heine nyomán írta. Két egymástól teljesen eltérő vilá­got ábrázol: a reálisat, és a ter­mészetfeletti lények, álomké­pek fantasztikus világát, és ez lehetővé teszi a művészi fantá­zia szabad szárnyalását. Az el­ső* felvonásban megismerjük Giselle-t, az egyszerű és vidám lányt, aki szereti a táncot és szerelmes Albertbe, nem is sejtve, hogy szerelme az ál- ruhás Albert fejedelem, a her­cegkisasszony jegyese. Amikor megtudja, elméje elborul és meghal. A második felvonás­ban befogadják maguk közé a tündérek, akik táncot lejtenek a hold fényében fürdő erdő­ben. A tündérek életükben mát­kák voltak, de esküvőjük előtt meghaltak. Éjfélkor kilépnek a sírból és táncolva várják az első férfit, akin megbosszul­hatják szerelmi csalódásukat. Giselle azonban, a halálon túl is élő szerelemtől vezérelve, megmenti Albertet a tündérek halálos táncától, ami előzőleg Hilarionnak, Giselle sikertelen és féltékeny kérőjének a halá­lát okozta. A mű annak köszönheti hal­hatatlanságát és népszerűségét, hogy szerencsésen egyesíti a romantikus balett legjobb sajá­tosságait, ugyanakkor a lib­rettó harmonikus összhangban áll a táncbetétekkel, a színpad eseményeivel és a kísérőzené­vel. Jóllehet Adam zenéje csu­pán középszerű, kiválóan meg­felel a balettzene követelmé­nyeinek: a táncformák és a történet igényeihez alkalmaz­kodik tagoltsága, melodikus, ritmikus, kiemeli és gazdagít­ja az atmoszférát, romantikus bája van, tehát kiválóan alkal­mas arra, hogy a tánc eszkö­zeivel fejezzék ki. Külön ki­emelést érdemel a koreográfiái „szöveg“, ami rendkívül kifeje­ző és lírai, és amit az ősbemu­tató óta alkotó beleérzéssel korszerűsítenek. Az eredeti ko­reográfia J. Coralli és J. Per­ről munkája, ezt dolgozta át M. Petlpa, a híres pétervári ko­reográfus és az együttesek többsége ma ezt a verziót vi­szi színpadra. Az SZNSZ három évtizedes működése alatt J. Zajko érde­mes művész már harmadszor tanította be ezt az alkotást. Először a rövidített változatot 1956-ban, másodszor immár ki­bővítve 1966-ban és harmadszor az idei február végén, amikor is érvényesítette a Szovjet­unióban szerzett " tapasztala­tait. A librettó, a rendezés és a koreográfia problémáinak alapos ismerete révén most is megfelelő művészi színvonalat ért el, ami egyben azt is bizo­nyítja, hogy az SZNSZ megfia­talodott balettegyiittese ered­ményesen fejlődik. Zajko — néhány kivételtől eltekintve — tiszteletben tartja Adam zené­jét ós koreográfiáikig kifeje­zően, esztétikailag hatásosan tolmácsolta, mind a magánszá­mokban, mind a tömegjelene­tekben a reális, valamint a fantasztikus-romantikus esemé­nyeket. Igaz, hogy az első fel­vonásban a pantomim nem minden esetben meggyőző, de a második felvonásban Zajko — a hagyományok szellemé­bein — plasztikusan, érdekfe­szítően és hatásosan alkalmaz­ta a klasszikus táncművészet kifejező eszközeit. A szólisták és a tánckar teljesítménye nem volt öncélú, hanem a zenéből és a librettóból indult ki és hozzájárult a mű központi esz­méjének — a tiszta, önzetlen, síron túl is tartó szerelem gon­dolatának lírai gazdagításához. A siker természetesen elvá­laszthatatlan a szereplőktől. Giselle figurája minden príma- balerina legnagyobb vágya, mi­vel ezzel a szereppel bizonyít­hatja táncművészetét és sokol­dalú színészi tehetségét is. Az új betanításban ez a szerep G. Demoviöovának és V. Kólára­vának jutott. Mivel csak a má.- sodik szereposztásban láttam a darabot, csak az ambiciózus V. Kolárová teljesítményét értékelhetem. V. Kolárová bi-> zonyította nem csekély tehet­ségét, fejlődését és valóban csodálatra méltó módon alaki* totta a címszerepet. Teljesít» ménye technikailag szinte hi- bátlan, könnyed, fennkölt és mély érzésektől fűtött és kifo­gástalan volt a nehéz őrülési Jelenetben Is. Albert herceget kiválóan alakítja /. J. Plavnik, a Bratislavában működő szov­jet táncművész, Myrtha szere­pében megbízhatóan jó volt. A. Sebestiková, J. Dolinsky, Hi- larion inkább pantomimszerű - en értelmezett szerepében vált be, a kedves falusi pás de deux-t pedig — kisebb műsza­ki botlásokkal — H. Hazucho- vá és Nagy Zoltán táncolta. A kisebb szerepek alakítói közül említést érdemelnek E. Pribá- hová (anya), Z. Jaczová (Ba- thilde), D. Hoffstadter (kur- landi herceg), M. Bueek íWil- fried), valamint A. B'JSkoviöo~ vá és V. Dobálová (I. 4s II. tün­dér). Mivel a darabot a jövő­ben két szereposztásban lát­hatjuk, nem feledkezhetünk meg az első bemutató szerep­lőiről sem: D. Pilzová (Myr­tha), P. Dubrovnik (Hilarion), Z. Innemanová és M. Vojtek (pás de deux). Érdemes meg­említeni, hogy a bratislavai Giselle állandó ven d égszer ep- lői a prágai M. Drottnerová és V. Harapes, akiket a bratisla­vai közönség már A hattyúk tava című balett bemutalója óta ismer. A tervek között sze­repel a budapesti és más eu­rópai rangú balettművészek vendégszereplése is. A zenei betanítás G. Auer munkája és hangsúlyozni kelti, hogy érzékenyen, ütemesen és kiegyensúlyozottan járul hozzá a mű sikeres bemutatásához. Dicséretet érdemelnek G. Po- lónyiová újszerű kosztümjei, viszont csalódást okoztak P- M. Gábor díszletei. Az első felvonás erősen giccses, a má­sodikban kevés a poézis és a romantika. A bemutató igazolta, hogy az SZNSZ balettegyüttese mű­vészileg jelentősen fejlődik és arra törekszik, hogy elérje i szolid hivatásos színvonalat. ALFRÉD GABAUER Ismét IBSEN AZ ÜJ SZÍNPAD STÚDIÓJÁNAK BEMUTATÓJA Évtizedekkel ezelőtt, még az Októberi Forradalom előtt ját­szódik a film története; magas hegyormok között, világtól el­zárt völgyekben — egy kis kazah faluban. Nehéz soruk van itt az embereknek. Nem­csak a kietlen vidék sanyargat­ja őket, hanem a feudális cá­ri hatalom, a földesúr is, aki a földet, a termést, a jószágot magáénak tekinti. Ebben a fenevad világban él Ahangul, a bátor, nyílt szívű, szabadságra vágyó, ám kegyet­len, rideg, önző ember öreg édesanyjával és árva unoka öccsével, Kurmassal. Ök is, akárcsak a falu többi lakója, sokat nélkülöznek. Nyomorú­ságuk tette őket vad, részvét­len emberekké. A vad és el vadult emberek környezetében mivé serdül majd a kis Kur más? r Egy napon Ahangul farkas­kölyköket talál az erdőben; gondolatokat rejt magában a humánumról. A kisfiú és a farkaskölykök barátságának motívuma azon­ban csak háttér, a mondaniva­ló fonalát erősítő szál. Mert az igazi mondanivaló a film­ben a humánum drámája, ez pedig szinte kimondatlanul fe­jeződik ki. Az alkotók meg­őrizték a gyermektörténetek naiv romantikáját, amelyet a vad és szép kazahsztáni táj látványa még csak felfokoz. S ebbe a romantikus történetbe ügyesen beleszőtték a nyers, rideg, de realista korképet a kazah pásztorok egykori éle­téről. Szép, őszinte és együttérzés­re indító film A feneved. Muh- tar Auezov klasszikus elbeszé­léséből Andrej Mibalkov-Kon- csalovszkij és Eduard Tropi- nyin írta a forgatókönyvet, a filmet pedig Tolomus Okejev, a Kazahfilm-stúdió egyik leg­Jelenet A fenevad című szovjet filirjből; jobbra a kis Kurmas (Kambar Valijev alakításában) a farkaskölyökkel. sorban agyonveri a tehetetlen, védtelen állatokat. A farkas­fészek utolsó, magára maradt kölykét a kisfiúval akarja el- pusztíttatni. Kurmas szíve azonban megesik a kis álla­ton, az árva gyerek szeretetre vágyik, s gyöngéden hajlik minden védtelen kis élőlény­hez. Addig könyörög, amíg nagybátyja beelegyezik, hogy a farkaskölyköt magukhoz ve­gyék és felneveljék. A kisfiú ettől kezdve minden szerete- tével a farkas felé fordul. E különös barátságról szól a film. A történet azonban olyan, mint a keleti mesék, bölcs és szép tehetségesebb rendezője készí­tette. Az alkotás igazi szépsé­gét, hitelességét azonban a fő­szereplő, a kis Kurmasl alakí­tó Kambar Valijev játéka adja meg. Őszintén fejezi ki, szin­te ösztönösen éli át azt, ami benne és vele történik. Töké­letes színész: szeme, arca, sí­rása meggyőző — igaz. Jók a felnőtt színészek is, különösen Szujmenkul Csokmorov, Ahan­gul alakítója, akiben remek jcllemábrázoló művészt ismer­tünk meg. A szovjet-kazah film az afroázsiai országok múlt évi fesztiválján, Tbilisziben fő díjat nyert. Szabályos western, a műfaj minden jellegzetességével. A hajdani cowboy-filmek hangu­latára emlékeztető amerikai alkotást John Sturgers rendez­te; jól ismeri a vadnyugati ka­landfilmek „receptjét“, a mű­faj sajátosságait. A sztori a hasonló jellegű filmekből is­mert, a hősök szintén tipikus mivel sem nyújt többet, mint a hagyományos westernek, a „halhatatlan“ kalandfilmek. Még a főhős ábrázolásában sem jutott előbbre, a kitapo­sott úton halad. Joe Kidd jel­legzetesen romantikus hős, a maga erejére támaszkodó, az igazságért és a becsületért ma­...ülj ide T orvaid, sokat kell beszélnünk egymással — mondja Nóra, és ez az egy­szerű mondat sorsdöntő drá­mai fordulatot jelent a Helmer házaspár életében. Henrik Ibsen a polgári drá­mairodalom egyik legkimagas­lóbb egyénisége, szenvedélyes igazságkereső volt. Valóságos forradalmat előidéző drámái miatt kritikusai kiüldözték ha­zájából, ahová csak harminc év után, világhírű drámaíróként tért vissza. Több drámájában foglalkozott a házasság kérdé­sével és főleg a nő helyzetével a házasságban. Éppen Nóra — eredeti norvég címe a Baba- ház — egyik legmarkánsabb léleplezője a csillogó hazugsá­gok mögött lejátszódó tragé­diáknak. Ez az első olyan drá­ma, ahol a házasságot nem holmi szerelmi bonyodalom, hanem az erkölcsi szemlélet különbözősége szakítja szét. Nóra igaz emberré akar válni és elhagyja az aranykalitkát. E lélektani és társadalmi szempontból egyaránt jól ki­dolgozott eniberréválás folya­matát Ibsen tökéletes drama­turgiai tudással ábrázolja. A darab légköre szinte meg­kívánja a kamaraszerű elő­adást. Milos Pietor, a bratisla­vai előadás rendezője mozaik- szerűen bontja ki a figurák jel lem rajzát és mesterien ér­zékelteti a látszólag nyugodt felszín alatt megbúvó feszült­séget, amely a robbanáshoz ve­zet. Különösen a rendező két elgondolását értékeljük. Első­sorban a finom, halk tónust, sehol egy hangos szó — még a végső konfliktusnál sem —, hiszen a látszat fenntartása volt a polgári házasság alapja. Meglepett az is, hogy az elő­adás során Nórával együtt a férj is előtérbe kerül. Helmer nincs is tudatában figurák — régi ismerőseink, különösen a kemény öklű, bá­tor és rettenthetetlen, ám aranyszívű ifjú hős. Bár a film mentes az előre­gyártott fordulatoktól és be­vált sablonoktól, mégis kísért benne a sematizmus szelleme, a rendezőnek ugyanis nem si­került újat mondania ős sem­gányosan harcoló ember. Igazi western-liős, de egysíkúan áb­rázolva. Clint Eastwood sem él kellőképpen színészi eszkö­zeivel, csak az ismert fogáso­kat ismétli meg. A filmnek az említett fogya­tékosságok ellenére is azon­ban sikere lesz, különösen a fiatalság körében. —ym­korlátolt deszpotizmusának, ő lepődik meg a legjobban, ami­kor Nóra a szemébe mondja az iga«ságot. A Helmert alakító lvan Letko meglepően jól ka- rakterizálja az erkölcs, a val­lás és a törvény barikádja mö­gé búvó nyárspolgárt, aki csak az ő talmi tökéletességét di­csérő embereket tűri maga kö­rül. Még a nyomorék Ránk doktort is — tudat alatt — azért kedveli, mert éles kont­rasztot jelent az ő duzzadó életerejével, szemben. Letko különösen a pezsgős éjszaka Alžbeta Barthová és Ivan Letko a Nóra egyik jelenetében» birtoklási jelenetében kísérte­tiesen élethű. Ránk doktor fi­gurája Martin Huba formálá­sában egyike a fiatal művész eddigi legszebb a laki fásadnak. Finom eszközökkel érzékelteti szemérmes szerelmét, közben maró öngúnuyal álcázza rette­gését e közeli haláltól. Éva Dulková (Lindenué) és Jozef Cut (ügyvéd) az élettel már megalkuvó házaspárt keltett életre kitűnően. Oľga Vronská a dada epizódszerepéből ezút­tal is nagyszerű alakítást for­mált. A címszerepet játszó Alžbeta Bar­thová hol si- mulékony baba­asszony, hol rettegő, a tár­sadalmi frázi­sokon elcsodál­kozó gyermek. Csapóiig, sze­ret, szenvedé­lyesen táncol, a híres Tarantel- la koreográfusa Lívia Klassová, de a legmeg- rendítőbb ak­kor, mikor rá­jön, hogy imá­dott férje nem társa, hanem egy idegen. Ekkor ez a tö­rékeny terem­tés, a sze­münk láttára alakul át cél­tudatos, bátor asszonnyá. Oto Sujan színpadképe korszerű. Jók a kosztümök is, csupán Nóra ruháit tartom túlságosan egy­szerűnek, szűr­1/ áriiPiV SIMKO MARGIT 1975. III. 18. A Jó« Kidd című western egyik kockája. JOE KIDD (amerikai

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents