Új Szó, 1975. február (28. évfolyam, 27-50. szám)
1975-02-24 / 46. szám, hétfő
A kis gömöri falu úgy lapult meg az erdős, gyümölcsös dombok között, mintha szégyellte volna eldugottsá- gát. Mintha félt volna ettől az új, hangosabb világtól. Messze esett a fő útvonalaktól, apró gyümölcsöseivel, lankás dombjaival, a kertek alatt ballagó kis folyóval, a vasárnap délelőtti istentiszteleteivel, istentelen pletykáival. A régi időket csak a templom és a malom vén falai őrizték, no meg az ezredes tanyája. Ez egy nagy gyümölcsös volt, egy futásnvira a falutól. Közepén romba dőlt ház állott. Hiányzott a teteje, a falakat is széthordták, csak néhány kőhalmaz árvállott a csalántenger közepén. Itt eredt a patak is. Apró virgonc patak volt. A kertből kibukkanva a szántók között kacskaringózott, be a kertek alá. onnan a házak között ki a falu főterére. Innen az út közepén szaladt pimaszul tovább. Sokat gúnyolta érte a környék a falut. Télen is sok bosz- szúságot okozott, rendszerint befagyott, s a jég elterpeszkedett az egész út szélességében. Mégis a falué volt, éppúgy, mint az őszi párás hajnalok, s a tavasszal rügyét bontó almafák. Egy kút is állt a falu közepén, a Lázárék udvara • előtt. Eredetéről senki sem tudott, nem is firtatta senki. Volt, mint egy matematikai törvény- szerűség. Alkonyattájt nagy te- referék színhelye volt a faluköz. Vízre várva sorban álltak az asszonyok, s élénk pletykával tarkították a várakozást. Gyakran már nem is lehetett eldönteni, mi az elsődleges — a víz, vagy a pletyka. Itt adták tovább a legfontosabb híreket, pőrére vetkőztetve mindenkit, akit arra érdemesnek találtak. A kút tehát senkié sem volt, helyesebben mindenkié. Nem is volt vita fölötte, mígnem egy napon furcsa esemény bolygatta meg a falu nyugalmát. Ennek az eseménynek a kút volt a főszereplője. Azon a tavaszi délelőttön ugyanolyan szép idő volt, mint máskor. A kertekben rügyet bontottak a szilvafák, a fű egyre zöldebben serdült, s a vén malomárokban ezrével virágzott a gólyahír. A szél alig mozgott, csak néha futtatta végig finom ujjait a temető hársfáinak levelein és a kertekbe kiteregetett száradó ruhákon. Csönd lepte a falut. A kéményekből füst szitált, tyúkok káráltak a porban. Néha egy motorfűrész hangja har- sant föl, majd elhallgatott, hogy kicsit kifújja magát, s újra kezdje. Az alvégben ácsok kopogtak egy udvaron. Tetőgerendákat faragtak. Nagyék a vasárnapi ebédhez készülődtek. Az öreg éppen ebben a pillanatban lépett ki a kapun, két üres vödörrel a kezében. Mosolygósán, talán kicsit sunyisan nézett körül, s leballagott a falukúthoz* A vödröt letette a folyó vízsugár alá, FIATALOK IRODALMI ROVATA Örömmel vettük tudomásul, hogy Vetés című rovatunk élénk visszhangra talált olvaséink, különösen a fiatalok körében. Számos levelet és még több verset kaptunk. Szeretnénk ismételten felhívni olvaséink figyelmét, hogy rovatunkban a verseken kívül helyet adunk más irodalmi műfajoknak is: elbeszéléseknek, recenzióknak, tárcáknak, fordításoknak stb. Továbbra is érdeklődéssel várjuk a fiatal tehetségek jelentkezését. újból körülnézett. Fürge, apró szemei voltak, szinte lerítt róla mókás természete. Benézett a Lázárék udvarába. Ott nagy volt a sürgésforgás. Az egész rokonság dolgozott. Betonkeverő vartyogott, furikok nyikorogtak; lapátoltak. Igaz is, jutott eszébe, Pista szomszéd említett valamit, hogy megcsinálják a kerítést a ház elé. — Azt képzelik, bekeríthetik csak úgy, mintha az övék vó- na? — Hogy lehet ilyesmit csinálni? Még egy óra múlva is ott hadartak, sőt egyre többen gyülekeztek. Csak a Lázár-házban nem látszott mozgolódás. Miután az asszonyok jól ki- veszekedték magukat, s szétszéledtek, úgy látszott, megKövesd! Károly: A FALU KÚTJA — Adj isten, Pista szomszéd! Dógozgatunk? — Hát, csak van az embernek tennivaló. Gondótuk, ideje vóna már megcsináni a kerítést. Meg oszt a sógor is itthon van. Estére összecsapjuk. — Jó darab munka egy napra — mondta elismerően az öreg Nagy. — A biaz, de csak meglesz! — Hát akkor jó munkát — mondta a kalapját megemelve — no, isten ágya. — Minden jót! Az öreg hazaballagott a teli vödrökkel, az udvaron pedig serényen folyt a munka tovább. Hamarosan készen állt az új kerítés, estére be is festették. Másnap megbolydult az alvég. Lázárék bekerítették a falukútat. A felbolydulás első epizódja reggel zajlott le a Lázárék háza előtt. A szomszédasszony vízért indult, s ahogy a kúthoz ért, meglepetten bámulta az új kerítést, s a kutat bévül az udvaron. Habozott, nem tudta, mitévő legyen. Aztán mégis lenyomta a kilincset. A kapu be volt zárva. Félóra múlva nagy veszekedés támadt. Talán egy tucatnyi asszony vitatkozott az új kerítés előtt. Hadonásztak, egymás szavába vágtak. — Miféle -'disznóság ez? — kiabált egy apró fiatalasz- szony. nyugodtak a kedélyek. De ez csak a látszat volt. Vihar előtti csönd. Délután már az egész falu fortyogott. Kelemenné szerint a titkár keze is benne van a dologban. Mások, azt bizonygatták, hogy a szövetkezet pénzén húzták az új kerítést. Hja, nem hiába elnök a fia. A vén zsivány. A nyugtalanság hullámai egyre magasabbra csaptak, s estére népgyűlést hirdettek a tanácsterembe. Esteledett. A nap utolsó sugarait is behúzta a domb mögé, sötét lepel ereszkedett a falura. Néhol tehénbőgés hallatszott — fejés ideje volt —, s az elbitangolt libák sértődötten gágogtak a patak partján. A szél is megmozdult, futkosott a mogyoróbokrok és a gyümölcsfák között. Fejkendős asszonyok vitatkoztak a kapukban. Sietős embereket lehetett látni mindenütt. Már nyolc felé járt, mire az öreg Nagy is elindult. A ta- nácsbáza elé érve hallgatta, amint éppen a titkár beszél. — Én jót akarok mindenkinek ... szóljatok emberek, jó lesz így? A kutat bekeríthetik... bent lesz az udvarban ... ettől még hordhat mindenki vizet. — Az isten haragja lesz jó... semmiféle kerítés nem lesz Akkor fogom magam, oszt elkerítem a szomszéd kertjét... Nem tudom mit mondana rá ... — Hogy lehet elkeríteni a közöst? — De az a rész a miénk... nem tehetek róla, hogy beleesik a kút is ... Lázár reszke- teg hangját hallotta bentről. Talán még nem késett el. Benyitott az ajtón. Ott már vágni lehetett a füstöt. Forró volt a levegő, szinte lüktetett. Köszönni is elfelejtett. Már éppen be akarta tenni az ajtót maga után, mikor lecsapott egy nagy hang: — Emberek, az istenét nekil így nem jutónk sehovál Verjük szét a kerítést! Döbbent csönd. Aztán kitört a zsivaj, kétszeres erővel. — Ez az, verjük szét! — Mit fogunk itt veszekedni, mint az asszonyok! — Helyes, szét kell verni! — Majd mi megmutatjuk! Lázárt elsodorta az ajtón kiáramló tömeg. Állt bambán, tehát mégis elkésett. Vagy talán mégsem? Hisz csak most kezdődik! Rohant ő a többiek után. Áramlott a düh, mint egy folyam. Meglobbant, nekirugaszkodott, most már nem lehetett megállítani. ,. Csákányos, fejszés emberek rohantak, néhol asszonyok is. A kocsma is egy-ket- tőre kiürült, jött onnan is mindenki. Látni akarták a murit, részt akartak venni benne. Egyhamar összeverődött a tömeg, kiabáltak, cirkuszoltak. Aztán mintha egy intésre, nekilódultak. Megragadták a kaput, bedobták a patakba. Nekiestek a kerítésnek. A markos kezek alatt jajongott, nyikorgott a vas, de nem engedett. Izzadt férfifejek tűntek elő a sötétből. Zilált hajú, izgatottan káráló asszonyok a hátuk megett. És mindenki kiabált. Az utolsó részegek is előtántorogtak a kocsmából, s ott lábatlankod- tak hátul, nagyokat röhögve bíztatták a többieket. A kerítés azonban állta a dühödt rohamot. Nyögött a sűrű csapások alatt, s lassan egy csorba, rossz fogra kezdett hasonlítani. Volt, aki fejszével verte, mintha fát vágna az erdőn. A nagy zajban valaki észrevette a házból kilopakodó öregasszonyt. Lódult utána. Az, amikor látta, futni kezdett. Elrohantak a ház mögött, végig a kertek alatt, s a felvégben ki az utcára. Beérte, s egy követ ragadva azzal csépelte. A hátát verte. Ügy futottak, lihegve. Két öregasszony a csöndes, kihalt utcán. Az első elérte az autóbuszt, s felugrott rá. A másik kint rekedt. Mérgesen húzogatta a kendője csücskét, aztán sietett vissza, elújságolni győzelmét. Eközben a traktor már harmadszor indult neki. Mindhá- romszor elszakadt a lánc. Előhoztak még vagy hármat. Üjra felzúgott a motor, s a kerítés nagyot reccsenve a földre zuhant. Megragadták az összevissza görbült ócskavasat, s bedobták a patakba azt is. Ügy hevert ott, mint egv nagy, esetlen állat. A kiérkezett rendőrök döbbenten nézték a komédia utolsó mozzanatait. Beavatkozni eszükbe sem jutott. Elkéstek. Majd holnap megtárgyalják az ügyet, most csak a népet kell hazaterelni, s megőrizni a nyugalmat. Mikor befejezték a rombolást, lihegve álltak a kerítés kiszaggatott csonkjai fölött. Csak az asszonyok vitatkoztak tovább, s valaki ezt kiabálta: — Éljen a falukút! Most már végleg a falué! A ház csöndben állt, ablakai sötéten néztek az éjszakába. Lakói rettegve bújtak meg a védelmet nyújtó falak között. De vajon milyen védelmet nyújthat egy téglahalmaz? A kaput, kerítést szétverték, mért ne tudnák a házat is? Hogy dühöngtek odakint! Akár a vadak. De ez még a kisebb hiba. Mi lesz az eljátszott becsülettel? Egy felhő mögül előbújt a hold. Vigyorogva nézte a kis patak partján zsibongó csoportot. Hadonásztak, kiabáltak. Megtették, amit akartak. Aztán lassan hazaballagtak. Csak a fekete kendőt lobogtatta még reggel is a szél, amit valaki odatűzött a kút mellé. Dúdor István: HÍD A MOLDVÁN Dusza István versei: Szavak terhével Almagerezdek merész ívein szendereg a mozdulat. Szűz a csend. Csábít a megszólalásra. Toliam alatt, szavak terhével zizzen a papír. A sarokban megbújnak anyám sóhajai, a szürkék, a fáradtak, s a tegnapi egyszerűek. Körém ülnek a lámpa fényei, puhán, mint ahogy a sápadton lebegő fellegek simulnak az égre. A barna asztal a tűz-források völgye, izzik a születő szó, s felvillannak örök szerelmeim: Gömör és az Ös-hajnal. Edit. Opus: 1. Vaksi árnyak lobognak a réteken, köztük az út. Rajta lábnyomod forró kráterei. Utánad lopakodom, zsebemben a gyűrött szavak melegével. A borzas füvek tövén megmozdul a tavasz. Lehetősegek A csorduló tehéntej habjón elsápadt az éjszaka. De távol még az örök fehérség. Az ébredések kesernyés magánya belémrejti a lehetőségeket:’ a szót és a szerelmet 1975. II. 24.
