Új Szó, 1975. január (28. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-30 / 25. szám, csütörtök

Törvényesített esztelenség

„Amikor Hu magához tért és Jtíléfe hajló társa mellén megpillantott egy Mao cetungot ábrázoló jelvényt, mintegy önki?, viliéiben jelkiáltott': ,,Éljen Mao elnök!“ — és meghalt.“

(A KÍNAI SAJTÖBÖL)

Az ember azért születik, hogy éljen. Embereiket arra kényszeríteni, hogy ne féljenek a haláltól, sőt, megvádolni azért, mert jobban szeretik az életet a halálnál, hihetetlen embertelenség. „Az ember jellemét a körülmények formálják, következésképpen emberivé kell tenni a körülményeket.“ Mély igaz Ság rejlik Marxnak ezekben a szavaiban: nem lehetnek emberiek a körülmények ott, ahol sz ii kség t el en n él k ül öz ésekhez, áldozatokhoz és halálhoz szoktatják az embereket.

Márpedig a pekingi „humanisták“ éppen ezt teszik népükkel. Arra szólítják fel a kínaiak tömegeit, hogy „nem kell félni a nehézségektől, nem kell fél- ni a haláltól", „Készülni ícell a háborúra, készülni kell az éh-■ ségre", „tűrni kell a nélkülözéseket“ stb. „Ha a kínai nem fél a haláltól, milyen csapástól kellene még tartania?“ — kérdezik a maójsták. Meglehet, az egyszerű kínaiak számára éppen az a legnagyobb csapás, hogy a mai Kínában élnek: a „nagy kormányos" arra törekszik, hogy 800 milliós népéből 800 millió hajóvontatót csináljon, akik zúgolódás nélkül húzzák az igát, vagyis az ő, valójában már zátonyra jutott hajóját.

„Vang Kuo-fu verejtékező arccal dolgozott tovább azután is, hogy este megtudta: a felesége meghalt. Családi ügyeink miatt nem hagyhatjuk abba a munkát — kiáltotta."

(A KÍNAI SAJTÓRÓL)

A kollektíva eJsődlegességé- ről, a magánjellegű problémák visszaszorításáról, „a néppel és a világ forradalommal szembeni kötelességről“ való fecsegés leple alatt a maóisták szétrombolják az emberi egyéniséget. Mao cetung munkáiban sok sző esik a „tömegekről". De egyik helyen sem tesz még csak kísérletet sem arra, hogy meglássa benne az egyes embereket az anyagi és kulturális igényekkel, bonyolult szellemi világgal rendelkező egyéniségeket. Nem véletlenül akarja Mao cetung az „igénytelen, könnyen termő tökhöz“ hasonlítani az embert. Egyszer azt mondta: „Legyen csak egy falat kenyér, hiszen mi forradalmi párt vagyunk, és az az elvünk, hogy senki se haljon éhen. Amíg valaki nem halt éhen, társunk lehet a forradalomban“.

Mao cetung sehol, még csak meg sem említi a szocializmus fő gazdasági törvényét, melynek az a tartalma, hogy mindig teljesebben kell kielégíteni a nép növekvő anyagi és kulturális szükségleteit. Mi több, egy alkalommal kijelentette: „Rettenetes arra az időre gondolni, amikor mindenki gazdag lesz".

Mao cetung miközben magát marxista—leninistának nevezi,

gyakorlatilag cáfolja és tagadja a marxizmus—-leninizmusnak azt a tételét, hogy nemcsak az anyagi bőség elérése szükséges, hanem a társadalom minden egyes tagjának teljes szabadsága, minden oldalú fejlődése is. A maóizmus még csak ki sem tűz maga elé ilyen feladatokat. Számára az egyes ember csak a kalandor célok elérésének eszköze, „engedelmes bivaly“, ahogy ezt a maóisták szívesen ismételgetik.

Ez mutatkozott meg például a „nagy ugrás“ és a „népi kommunák“ szervezése során. Akkor nemcsak a dolgozók érdekeit, nemcsak az egyén érdekeit, hanem az egész kínai nép érdekeit feláldozták a „nagy kormányos“ kalandor tervednek. A közoktatás és a kultúra fejlesztési terveit enyhén szólva, későbbi időkre halasztották. A maóisták hatalmas munkahadsereggel manipuláltak, s az adminisztratív eszközöket, gyakran pedig a közvetlen katonai erőszakot tették fő eszközzé az ország társadalmi életének irányításában. Kína egyre inkább hatalmas kaszárnyára k^dett hasonlítani, melynek falai mögött a maóisták arra törekedtek, hogy a maoista eszmék fanatikus végrehajtójává tegyék a kínai népet.

„Vang Kuo-funák erősen fájni kezdett a gyomra. Három napig egy falatot sem tudott magához venni. Amikor azonban tudomására jutott, hogy a hangszóróban Mao cetung legújabb tanításait fogják közölni, félretolva lányát, aki őt visszatartani igyekezett, verejtékezve, támolyogva, elment a gyűlésre, mert tudta, az ember kibírja az étlenséget, de Mao elnök eszméinek szellemi tápláléka nélkül nem élhet.“

(A KÍNAI SAJTÖBÖL)

1904-ben Mao cetung utasítására kampány indult Feng Ting filozófus ellen, mert „A kommunista nevelésről“ című könyvében felvetette a személyiség értékének kérdését, valamint azt, hogy a személyiség érdekeit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ez a kritika a „kulturális forradalom" előkészítésének egyik szakasza volt. A kulturális forradalom során aztán különösen tisztán megnyilvánult, milyen nihilista módon kezelték a maóisták a munkásembert, az egyéniség problémáját. 1966 nyarán Mao cetung „meggyújtotta a kulturális forradalom tüzét“. A „kulturális forradalom" nemcsak gazdasági hanyatlást eredményezett, nemcsak a munkások és parasztok életének további rosszabbodását idézte elő, hanem a maóisták heves rohamát is az alapvető emberi jogok ellen.

Az ember személytelenítését a maóisták a „kulturális forradalom“ véghezvitele egyik legfontosabb feltételének tartották. És nem véletlenül közölte akkoriban az egyik kínai újság egy kínai dolgozó alábbi levelét: „Olyan vagyok, mint egy kis csavar. Ha az megfelel a párt érdekeinek, bárhová csavarjanak is, egy puskába, mezőgazdasági gépbe, autóba, szerszámgépbe, beleegyezem, mindenütt teljesíteni fogom a kis csavar feladatát."

Az ember személytelenítésére, az embernek a „tömeg“ tehetetlen. részecskéjévé való változtatására irányultak a kulturális forradalom legfőbb célkitűzései. Nincs szükségünk az agyunkra.

— volt olvasható az egyik ta- cepaon (nyilvános helyeken, köztereken kifüggesztett, kollektív szerkesztésű faliújság — A szerk.j —, ha elsajátítottuk Mao cetung eszméit.“

A „kulturális forradalom“ füzében a kínai kultúra felbecsülhetetlen értékei égtek el, feloszlatták a néphatalom alkotmányos szerveit, a dolgozók társadalmi szervezeteit. A hatalmat tehát kiragadták a dolgozó nép kezéből. Mao cetung kezdeményezésére felszámolták a közoktatási rendszert. Minden eszközzel azt sugalmazták, hogy meg kell vetni a szellemi munkát, általában az ismereteket. A maóisták szándékosan és tervszerűen mindent kiirtottak az emberből, ami emberré teszi, mesterségesen terjesztették a tudatlanságot és a kegyetlenséget.

„Hsziang Ven:haj, a dicső harcos, híven a pártoktatás nagy ügyéhez, még alig térve magához a súlyos műtét után, máris forrón magához ölelte a Mao cetung elnök mondásait tartalmazó idézet gyűjteményt, és lelkesülten nézte a Vörös Nap portréját." . ,

(A KÍNAI SAJTÖBÖL)

séhez. A személyi szabadság állandó korlátozása normává vált a maóista Kínában. A maóisták azonban erről hallgatnak, ök valami mást mondanak. És ez a képmutatás legteljesebb megnyilvánulása.

Miféle szabadságról lehet szó, ha millió és millió tanult fiatalt erőszakkal eldugott, távoli vidékekre küldenek a lehető legrosszabb körülmények közé, ha túlnyomó többségüket megfosztják attól a lehetőségtől, hogy továbbtanuljanak, hogy elhivatottságuknak megfelelő pályát válasszanak?

Lehet e szabadnak tekinteni azt az embert, akit gyakorlatilag megfosztottak attól a jogtól, hogy szabadon utazhasson szülőhazájában, s akinek csak hatósági engedély felmutatása esetén adnak jegyet a vasúti pénztárak?

Szabad-e az az ember, akit arra kényszerítenek, hogy pénzét betegye az állami bankba, s akit megfosztanak attól a lehetőségtől, hogy azt onnan tetszése szerint bármikor kivegye?

Szabadok-e azok az emberek, akiknek megtiltják, hogy legjobb belátásuk szerint családot alapítsanak, gyermekeket hozzanak a világra, hogy boldogok legyenek?

Szabadié a nyolcszázmilliós kínai nép, amelyet arra kényszerítenek, hogy háborúra készüljön és koplalva éljen?

Nem az elmúlt hónapok az első időszak, hogy a maoisták állhatatosan propagálják „Mao nagy stratégiai tervét“, a háborúra való felkészülést. Mao cetungnak hadseregre van szüksége ehhez a háborúhoz. Millió és százmillió lélektelen robotemberre van szüksége. Ezekké akarja változtatni a kínaiakat. Ezért megfosztja őket legelemibb emberi jogaiktól. Mao cetungnak nem emberekre van szüksége, hanem sakkbábukra, neki nem lelkek kellenek, hanem üres papírlapok, melyekre felrajzolhatja „eszmei" hierogliféit. Ezeknek az eszméknek „zseniálisan" egyszerű az értelme: a kínai nép jelene erőn felüli munka, nyomorúságos fogyasztási színvonal, holnapja pedig a háború. így aztán nyilvánvaló, hogy a maóisták nem törődnek az emberek érdekeivel, még kevésbé a személyiség szabad, harmonikus fejlődésé- vel.

Mao cetung valahogy így fogalmazott: „Nem jó, amikor az atombomba diktatúrájával fenyegetik a népet". így van, ez valóban nem jó.

BORISZ GOMESZ (APN)

A VDK mezőgazdasági dolgozói azon fáradoznak, hogy tovább növeljék a hektárhnzamot. Ez magas igényeket ró az ország gép- és vegyiparára. A foszfát- műtrágyák nagyon fontosak az ország mezőgazdasága számára. A hanoi Van-Dien üzem dolgozói kötelezettséget vállaltak, hogy az idei év első negyedében 30 százalékkal több foszfátterméket állítanak elő, inint a tavalyi év azonos időszakában^

Felvétel: CSTK — VTK

Igor Grossmann felvétele

AKI TOLLAL GYÓGYÍTOTT

CSEHOV ÉLETMŰVÉRŐL

Tolsztoj még Ismerte, Gorkijnak kortársa volt. Az előbbi a kritikai realizmus utolsó nagy mestere, az utóbbi a forradalmi realizmus indítója. És a kettő között ott áll az impresszionizmus legkülönösebb, legtisztább képviselője — Anton Pavlo- vics Csehov, a taganrogi szatócs fia, a novellairodalom egyik legnagyobb fejlesztője, az „orosz szomorúság“ legművészibb kifejezője. Száztizenöt évvel ezelőtt született és az üres légvárakat építő apa kegyetlen szigorúsága, a hitelekböl- kölcsrtnökből tengetett élet nyomora kísérte gyermekkorát. Erről az időről vallotta egyszer: „Gyermekkoromban nem volt

— gyermekkorom“.

Segített a vevők kiszolgálásában és mert apja végül már taníttatni sem tudta, leckeadással kereste meg a tandíjat. Megismerte a cári Oroszország kisvárosának típusait, megismerte a tétlen várakozás ólmos szükségeségét és akkor kezdett írni, amikor a haladó orosz értelmiség legjobbjai öngyilkosságot követtek el, vagy megőrültek. Az „Ivanov“ hőse agyonlövi magát, ,,A 6-os számú kórterem“ orvosa megadja magát, mert Oroszország egy hatalmas tébolyda és aki nem olvad be a csinovnyikok alantas társaságába, annak tűrnie kell az ápoló ütéseit.

Az impresszionizmus a hangifiatok, az atmoszférikus élmények stílusa, a legköznapibb dolgok is idegenek, nincs „nagy alkalom“ és ha néha akad, azt mindenki elszalasztja, az embert kirekesztették a világból, nincs tett, csak tehetetlenség, nincs siker, csak sikertelenség, reménytelenség, akaratbénaság, passzivitás. „Nem történik semmi, mert nem történhet semmi, állóvíz az életünk, amelyre szürke eső esik.“ (Szerb A.)

Pályakezdésekor könnyed, humoros írásaival tűnt fel, de legjobb novelláiban már ekkor érezni a „felesleges emberek“ szürke világának hangulatát. Minden bomlik, pusztul, de ezt az egész erjedést beborítja valami megejtő édesség. Nem hősök vonulnak fel, hanem átlagemberek átlag-tragédiákkal. A részeges esztergályos kórházba viszi a feleségét, miközben megfogadja, hogy a jövőben már jó lesz hozzá, de az asszony meghal a szekéren és az úton visszafelé a férfi keze-lába lefagy (Fájdalom). A „Bánat“ hőse, a bérkocsis, aki szeretné elmondani a bánatát, hideg közömbösségbe ütközik — csak a lova hallgatja meg. És milyen szomorú „boldogság“ jut osztályrészül a „Pöszmétebokor“ hősének, aki z&agoriságával a feleségét is a sírba juttatja, hogy saját birtokot vásárolhasson és vacsora után a savanyú, élvezhetetlen pöszmétét csipegethesse. „Csehov novellái látszólag jelentéktelen eseményeket tartalmaznak, csakhogy az események vélhető súlytalansága mögött súlyos valóságok lappanganak“ (Sőtér I.)

Csehovval kezdődött az a korszak, amelyben a realista dráma értelme kitágul és jellege megváltozott. Az új hangot a négy nagy dráma — a Sirály, a Három nővér, a Ványa Bácsi és a Cseresznyéskor! — jelenti. Nem az esemény esség a cse lekmenybonyolítás legfontosabb követelménye, hanem a bensőséges árnyaltság, a finom és a merőben új lélekrajz. De a halk impreisszlonista hangulatok ellenére minden darabja az ábrázolt világ haldoklását hirdeti és valami más, új, szebb világ érkezését jövendöli, bár kimondani még nem tudta, hogy milyen lesz az az új világ.

A Vűnya bácsiban Szonya és Ványa bácsi a nagy csalódás, saját életük drámai törése után a munkában keresnek vigasz talást, Olga, Mása és Irina — a Három nővér — sem veszti el a reményt, hanem bízik egy emberségesebb, tisztább eljövendő életben.

Téves a polgári irodalomtörténészek tétele, miszerint Csehov nem tudott választ adni kora és társadalma nagy kérdéseire. A Cseresznyéskert, amelyben fázósan dideregnek a fák

— maga a cári Oroszország. A birtokosoknak pusztulniuk kell, mert léhák, pazarlók, tehetetlenek, mert sajátmaguk is siettetik a pusztulásukat. Pusztulnia kell Ljubov Andrejevnának, mert bár emberségesebb vonásokat mutat, saját osztálya bilincseitől nem szabadulhat, és pusztulásra ítélt átmenet Lopahin, a jobbágy ivadékból lett gazdag kereskedő is, akinek létjogosultságát Petya Trofimov magyarázza meg nagyon leplezetlen

szavakkal: ......a természet körforgásában ragadozó állatokra

is szükség van, mert lenniök kell olyanoknak, akik az útjuk- ba kerülő többi élőlényt felfalják, éppen úgy magára is szükség van a szociális élet körforgásában“. És míg Firsz, a vén inas a végső útra készül a beszegezett ablakú kúriában, zuhogni kezdenek a fejszék, döntik a cseresznyefákat — döntik a régi Oroszország meddő, terméketlen fáit. De éppen a Cseresznyéskert Trofimovja mondja ki a választ a kor kérdésére: ......a napnál világosabb: ha csakugyan a jelen igazi és eleven életét akarjuk élni, akkor először le kell zárnunk a múltat ... le kell vezekelnünk... és ezt csak kemény szenvedéssel, fáradhatatlan, megfeszített munkával érhetjük el...“

Egy évvel a halála előtt írta le ezeket a szavakat Anton Pavlovics Csehov, vágyva, remélve, hirdetve az emberi élet megszépítő, az értelmes tetteket korparanccsá avató forradalmat, amit már nem érhetett meg.

Nem volt forradalmár. Korának pontos diagnosztája és a jövő látnoka volt, PFTERFI GYULA

A „kulturális forradalom* gyakorlatilag megfosztotta a kínaiakat azoktól a gazdasági,

társadalmi és kulturális feltételektől, amelyek nélkülözhetetlenek a személyiség fejleszté-