Új Szó, 1974. december (27. évfolyam, 284-307. szám)
1974-12-24 / 303. szám, kedd
MARIÉ KRATOCHVÍLOVÁ: HAZÁNK Karácsony estéjén a folt nélkül, tisztán hazatértek újra, hatan ültünk együtt... hisz otthonunk csak egy van Édesanyánk felvágta az almát, a földön. - Egyetlen. mindnyájunknak jutott egy darabka: Hogyha, gyermekeim, Hazánk, valaha eltévednétek te hőn szeretett! kint a világban, Maradjanak hozzád hűek a hegyekben, összes gyermekeid. erdőnek S ozok, kik eltévedtek a ködben, vagy ködnek sűrűjében találják meg ismét a helyes utat. jusson eszetekbe, Tiszta homlokkal menjünk, egységes hogy kivel osztoztatok az almán, menetben. és ismét ráleltek a helyes útra . .. Hisz hazánk csak egy van. Egyetlen. FÜGÉD. ELEK fordítása z ismeretlen férfi zihálva, bosszúsan és zavartan állt ott. — Alig találtam meg magukat. Ebben a sötétben az ember a saját házát se találná — mondta s a havat veregette a sapkájáról — Ez hát a szülőotthon, ugye? — Ez - felelték. — Miről van szó, elvtárs? — Miről van szól Egy asz- szony vajúdik ott a sikátorban. Arról van szó .. . — Es maga kicsoda? — En épp arra jártam. Ejje li műszakból jövök. Siessünk. Megmutatom az utat maguknak. Micsoda história!... Megyek az utcán, az meg ott fekszik, és senki sincs mellette, rajtam kívül. En pedig nem vagyok bába. Egy perc múlva Irina, a sza- nitéc és a hírhozó már gyorsan haladtak a hóbuckák között. A sötétség sűrű volt. A házak úgy meredeztek, akár a sziklák. Sehol semmi fénysugár. Hóvihar sepert, a sötétben hópelyhek gomolyogtak, s úgy rémlett, mintha lopakodó alakok áttetsző, hideg, fürge árnyai suhannának át az utcán. Leültek egy hóbuckára, háttal egymásnak támaszkodtak. Finom, egyenletes, erősödő búgás közeledett. Behúzták a nyakukat. Valahol a sarok mögött vörös lángnyelv csapott fel, robbanás döreje vágott végig az utcán. Az egyik házról jégcsapok hulltak le és csengve törtek szét odalent. — faj, csak el ne találja valami! — rebegte Irina. — Nem, ö a másik oldalon van, ott keresse — mondta a hírhozó. — Ott ni! A lámpaoszlop mögött. De én megyek. Micsoda ítéletidő! Majd ledönti az embert a lábáról. Irina nem sokat értett a szülés levezetéséhez. Sokszor volt már ügyeletes szülő nők felvételénél, de most ki kellett mennie az éjszakába, ahol gránátok robbannak, megkeresni azt a vajúdó asszonyt, segíteni raj ta mindenáron. Nem volt mire várni. Senki más nem jön segí teni. Szuroksötét éjszaka. Hóvi har, fagy, lövöldözés. Csattogva, sivítva húztuk el feje fölött egymásután a gránátok. Irina egyik hóbuckától a másikig fu tott, vele a szanitéc; a lány meg-megállt, figyelt. Onnan jobbfelöl nyöszörgés hallatszott. Odarohantak és ahogyan az az ember mondta: ■ a lámpaoszlop mögött, a zárt kapu tövében, szorosan a falhoz támaszkodva egy asszony ült a hóban. Irina térdre rogyott előtte, bele a hóba. Es az asz szony megragadta a kezét, fór ró, remegő szorítással. Igen, ezt az asszonyt már késő volt a szülőotthonba szálTÖRÖK ELEMÉR; Tükörként dereng a folyó partján a bokruk dagadó fehér vitorlák varjú se károg ki látott ily dermedt néma világot ezüstként csillanó magányos nyárfa jut-e még eszedbe pipacsok pirosló lángja lítani: már szült. A hóban szült, vaksötét téli éjszakán, amelyet meg-megvilágítottak a robbanó lövedékek villanásai. Irina hátrapillantott. Olyan volt az egész, mint egy komor mese. A hó a nyakába hullt, erős széllökések csapták meg arcát, a keze megdermedt, a szíve úgy vert izgalmában, hogy hallotta a zakatolását. Ügy rémlett, Lenin- grád nincs is, hanem ez itt végig holmi vad, sötét pusztaság, ahol a téli förgeteg szánt és ellenséges lövedékek sivítanak belé a szurokszínü sűrűbe. Hiábavaló volna ezen a bezárt, SSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSl* Nyikolaj Tyihonov: IRINA megláncolt kapun kopogni, hiábavaló volna hívni valakit: az utca kihalt. Meglehet, reggelig egyetlen lélek sem megy rajta végig. S itt, ebben a sötétségben, ezen a széljárta helyen új élet születik. Meg kell menteni, ki kell ragadni a hideg, a szélvihar és a harc karmaiból. Ő már nem is hallotta a lövéseket és a robbanásokat. Az asz- szonyhoz hajolt, úgy, mintha szobában történne az egész. Ügy, mint máskor ... Magasra emelte a gyermeket, mintha meg akarná mutatni a sötétségbe burkolt, nagy városnak. Melléhez szorította, bundájába, takarta, s vitte, vitte ezt a forró, szipogó életet. Ment a havon, amelyet még nem érintett emberi láb. Mögötte, a szanitéctől támogatva, mint valami nagy, borzas madár, ott vánszorgott az asszony. Lerogyott a hóbuckákra, cserepes szája ezt suttogta: „Majd én magam..." A szanitéc is kimerülve, halálos fáradtan egyre csak azt hajtogatta: „Mindjárt ott leszünk“. A förgeteg csomóstul szórta arcukba a száraz havat. Valahol, egy becsapódás mennydörgésszerű robaja után, zápor módjára hullott az üvegcserép. S ők csak mentek, mint akik legyőzték az éjszakát, a hóvihart, az ágyútüzet. Ha kell, végigmentek volna az egész városon, magukkal hordozva ezt a kicsiny új embert, aki oly csodálatos órában jelent meg a világon. Az anya már tudta, hogy kislánya született. Néha a gyereket vivő Irina felé nyújtotta a kezét. Végül megérkeztek a szülőotthonba. Es amikor az asszony már az ágyban feküdt s mindannyian ott sürgölődtek körülötte, hogy kényelmesen elhelyezzék, akkor magához hívta Irinát és szigorúan, szinte nyersen kérdezte tőle: — Hogy hívnak? — Miért kíváncsi rá? — kérdezte Irina. — Tudni akarom! — Irina vagyok. De miért kell a nevemet tudnia? — Rólad nevezem el a lányomat, hogy emlékezzék rád. Szívemből köszönöm neked, Irina! — s háromszor megcsókolta. Majd a csecsemő felé fordult, akit már fehér pólyába bu- gyoláltak. — Irina!... Ez neki szólt, az új Irinának. Most szólította először a nevén. És mosolygott. GELLÉRT GYÖRGY fordítása □ □SODDDDDDDDDDOdO- Ű 1 FILMEK□ □BDDDDDDODDDCIDGD A LEGJOBB EMBER, AKIT ISMEREK (bolgár) Várnában, a bolgár filmek fesztiválján a múlt évben nagy érdeklődést keltett Ljubomir Sarlandzsijev alkotása, A legjobb ember, akit ismerek. A film Liliana Mihajlova írónő regénye alapján készült; a mű már a megjelenése után magára vonta a szakmabeliek figyelmét. A fiatal írónő hat évig egy bányavárosban pedagógusként működött a dolgozók esti iskolájában. Az itt szerzett élmé ról, jóllehet saját magának is van éppen elég problémája (férjével, egy bányászmérnökkel lakás hiányában egy szálló kis szobájában szorong). Az osztály így alakul egy mikrovilággá, melyben kisebb- nagyobb események zajlanak le,; örömök és bánatok váltják egymást. A hétköznapok realitása próbára teszi a közösség tagjainak magatartását, akaratát, jellemét, közntetvn pp-vmásJelenet A legjobb ember, akit ismerek című bolgár filmből. nyeit és tapasztalatait dolgozta fel regényében. A film főhőse egy fiatal tanító (Nevena Kokanova játssza), akit az oklevél megszerzése után komoly próbára tesz az élet: tanítványai ugyanis nem gyermekek, hanem felnőttek, bányászok és munkások, akik a föld mélyén vagy az üzemben végzett munkájuk után este beülnek az iskolapadba, hogy tanuljanak, képesítést szerezzenek. Többségük már nem is egészen fiatal, régi szakmunkások, akiket munkahelyükön tisztelnek, becsülnek. S egy- szercsak szemtőű szembe kerülnek egy náluk jóval fiatalabb tanítónővel. Az érdemjegy számukra nem csupán a tudás, a tanulás fokmérőié, ennél több, a helytállás, a szülői tekintély kérdése. Ám a tanítónő helyzete is kissé visszás: fiatal kora, tapasztalatlansága ellenére meglett embereket komoly családapákat kell oktatnia, nevelnie. A helyzet megkülönböztetett pedagógiai módszereket, eljárásokat, bánásmódot feltételez. Ezzel tisztában van a tanítónő is, ezért arra törekszik, hogy közelebbről megismerje az emberek munkáját, életét a közvetlen kapcsolatot alakítson ki önmaga és egy-egy „tanítványa“ között. Gyakran találkozik velük a tanítás után is, hogy elbeszélgessen gondjaikPÄL ÉS PAULA hoz az embereket, vagy éppen eltávolítja. A tanítónő ebben a világban inkább csak egy bensőséges barát szerepét tölti be, tanáccsal látja el „növendékeit“, nem tör pálcát felettük, igyekszik megérteni helyzetüket. A film a mindennapok „kis világát“ feltárva természetesen mentes a nagy drámai feszültségektől, konfliktusoktól és fordulatoktól. Az alkotók arra törekedtek, hogy a szürke hétköznapok egyhangúsága mögött megmutassák a mai élei formálódó új vonásait, a hétköznapok realitásait, társadalmunk értékeit. Szándékuk töb- bé-kevésbé eredménnyel járt, ugyanis sikeresen elkerülték a mesterkéltséget, a külsőségek helyett inkább kortársaink értelmi és érzelmi világát igyekeztek feltárni. Napjaink egyszerű embereinek erkölcsi arculatát azonban nem sikerült eléggé színesen megrajzolniuk; noha a sematizmus buktatóit elkerülték, ögy-egy alakot azonban túlságosan leegyszerűsítve ábrázoltak. A bolgár film az említett fogyatékosságok ellenére figyelmet érdemlő lélektani mű, mely a hétköznapok szürkeségéről elmélkedve felvillantja ezek szépségét is. A film egyik erőssége. Nevena Kokanova játéka, aki a halványan megrajzolt tanítónő alakját önmagával teszi teljessé. (NDK-beli) Pavol Hasko feivéteie Egy modern lakótelep előterében összeomlott ódon házat látunk; ez a jelenet többször is látható a filmen, szimbolikusán jelezve azt, hogy Pál és Paula szerelmi története elveti az ósdi erkölcsi normákat és a tiszta, őszinte, az új kor emberéhez méltó érzelmek kifejezése mellett száll síkra. Elhamarkodott, rosszul sikerült, megalkuvó házasságok; Pál és Paula múltja ebben a tekintetben nagyon hasonlít egymásra. Találkozásuk az igaz szerelmet kínálja mindkettőjüknek. De vajon boldogok lehetnek-e egymással? Pálnak kockára kell tennie hivatali karrierjét, le kell mondania gyermekéről, szakítania kell feleségével; de erre csak hosszú és keserves vívódás után szánja el magát. Addigra viszont Paula törik meg. Nem tudja kiheverni egyik gyermekének halálos balesete miatt érzett lelkiisme- retfurdalását és Pált elutasítva, inkább egy régi ismerőse, egy idős férfi mellett dönt. Pál makacs kitartása, rendíthetetlen szerelme azonban végül is győzedelmeskedik. Boldogságuk rövid: Paula az orvos tanácsa ellenére gyermeket akar szülni Púinak, de belehal a szülésbe* Ulrich Plenzdorf és Reiner Carow forgatókönyve napjaink egy jellegzetes magánéleti problémáját dolgozza fal, mégpedig nem szokványos fordulatokkal. Csakhogy Reiner Carow rendező túlságosan kerülte a közhelyeket, s mindenáron eredetiségre törekedett, emiatt a film a legjobb szándék ellenére vitatható értékű. Az alkotás keresettségét a néhány érdekes, szép jelenet sem ellensúlyozza. A rendező a jellemeket, a helyzeteket annyira sarkította, hogy minduntalan a mesterséges beavatkozás érzetét kelti. A meglepő fordulatokból szőtt történet nem áll össze egységes cselekménnyé, és bármennyire is világos az alkotói szándék, ez nem jár teljes sikerrel. A színes film legnagyobb élménye Angelika Domröse játéka. Paulája valóban modern asszony, aki megpróbálja fiatalkori tévedéseit helyrehozni, aki megalkuvás nélkül, tiszta érzelmi életre vágyik, s érzelmeinek szabad utat enged mindaddig, amíg úgy véli, hogy ezzel nem károsít meg védtelen, ártatlan embereket. Partnere, Winfried Gentzeder érzékenyen és hatásosan játssza Paul szerepét. — j/m — 1974. XII. 2<L
