Új Szó, 1974. december (27. évfolyam, 284-307. szám)

1974-12-24 / 303. szám, kedd

g m ideg, zimankós volt 1944 Ifi decembere. Emlékszem, rengeteg hó hullott. A felkelést elfojtották s ott rejtőztünk el, ahol csak lehe­tett. Jómagam és barátom, Vik­tor Zimančok, Polanský elvtárs­nál találtunk menedéket, a Voj- Žinai menedékházban. Termé­szetesen, itt sem rejtőzhettünk sokáig, hiszen állandóan élet­veszélynek voltunk kitéve. A gárdisták rohamosztagai napon­ta házkutatásokat tartottak. Barátom szintén nem érezte magát biztonságban, és éppen ezért egy szép napon eltávo­zott. Így héJ ^vdiil marad­tam. Polanskyne .slúu'tén félt. Tud­ta, mi vár rá és családjára, ha a fasiszták rámbukkannak. Hi­szen azok közé tartoztam, aki­nek a fejére magas vérdíjat tűztek ki. Egy ízben észrevet­tük a gárdisták egyik csoport­ját, amint a menedékház felé közeledik. Az erdőbe szökni már lehetetlen volt, pedig ott biztonságban éreztem volna ma­gam. Mitévők legyünk hát? ... Gondolkodásra nem jutott sok idő, cselekedni kellett. — Gyorsan, gyorsan, bújjék be az ágyba — kiáltott rám Po- lanskýné. Ügy is tettem. A németek az egész menedékházat felforgat­ták. Sőt, még az ágyneműt is felemelték, amelyet Polanskýné szépen elrendezett felettem. Ezekben a pillanatokban az egész életem lepergett szemem előtt. Gondolatban elbúcsúztam feleségemtől, három kisgyerme­kemtől, és a negyediktől is, aki még ekkor nem volt a világon. Sok minden jutott az eszembe. Mégis reménykedtem, bíztam benne, hogy nem hagy el a szerencsém. Ugyanakkor tudato­sítottam, hogy feltétlenül el kell hagynom a menedékházat. Ekkor észrevettem, hogy Po- lanskýné leemeli rólam a duny- hákat. Megkönnyebbültem léle­geztem fel. Estefelé elindultam Nová Ba- ftába. Jó néhány kilométernyire feküdt innen, de melengetett egy gondolat: találkozom a csa­ládommal. Hiszen már oly ré­gen láttam őket. A templom körül ismét német járőrbe üt­köztem. Kerülővel azonban mégis sikerült a házunk kertjé­be jutni, Óvatosan lopakodtam az ajtóhoz, és már-már meg­Karácsonyi; or történt... Egy partizán naplójából nyomtam a kilincsei, amikor a feleségem hangja felcsattant az ajtó mögül. — Du bist Schwein! — kiáltot­ta. Megijedtem. A házban néme­tek tanyáztak. Ugyanakkor örömmel töltött el feleségem bátorsága. Ám ez az öröm sem tartott sokáig, rögvest elképzel­tem. mi következik az éles sza­vak után. A német tört cseh nyelven válaszolt: „Te szuka, ezért lőni le téged, te megsérteni német parancsnok. Hol a férjed?...“ „Lőj csak te kutya — vála­szolta a feleségem — hiszen egyebet sem tudsz!“ Elöntött a méreg, egy pilla­natig sem kételkedtem benne: megölöm, megölöm. Lenyom­tam a kilincset, kinyitottam az ajtót, ám abban a pillanatban tudatosítottam, mit teszek, hi­szen ha a németek meglátnak, kiirtják az egész családomat. Azonnal el kell tűnnöm. Rög­vest hezártam az ajtót, és ami­lyen gyorsan csak lehetett, me nekültem. A fasiszták nem sze­rezhetnek tudomást rólam. Aho­gyan ugráltam át a kerítéseket, hallottam, hogy az udvarunkon lövöldöznek. Szerencsére sötét volt, és így viszonylag könnyen elillanhattam. Mit lehettem mást, visszatér­tem Polanskýékhoz, de nem szóltam róla, merre jártam. Nem akartam a családot feles­legesen elrémíteni. Ám eltökél­tem, hogy reggel odábbállok. Megkértem hát az Ifjabb Jožko Polanskýt, hogy reggel szalad­jon át Jakubékhoz, vagy Viglaskýhoz, és találjanak a szá­momra egyt másik rejtekhelyei. Ezen az éjszakán a padlás­szobában aludtam. De itt sem alhattam ki magam becsülete­sen. Üjabb „kaland“ várt rám.. Már a hajnali órákban további járőr érkezett. Meg akartak lepni bennünket, nyilván jő ér­tesüléseik voltak. Dörömböltek az ajtón, majd ketten beléptek. Egy parancsnok és egy katona. Megkezdődött a házkutatás. Jož ko rögvest felszaladt a padlás­szobába. Még aludtam, hiszen rendkívül kimerített az éjszakai gyaloglás. Amikor a fiú felrá­zott, kiugrottam az ágyból, ke­zembe vettem a kabátomat, ci­pőimet és szaladtam a padlás felé. A kabátot magamra öltöt tem, majd mezítláb, a cipőket a kezemben tartva óvatosan el­indultam lefelé a lépcsőkön. Éppen leértem, amikor a két katona befejezte az alsó szoba átkutatását. Egy pillanat mű ve volt és máris a lépcsők alatt termettem. Jól összehúz tam magam. Mellettem egy fej­szét pillantottam meg. ez volt az egyedüli fegyverem. Kél kézre fogtam. „Ha valaki észrevesz közü lük, annak vége van. Meg­ölöm.“ A parancsnok ment el mel­lettem elsőnek. Láttam, hogy az övében két gránát is van. Nem vett észre. > A katona kö vette őt. ö sem vett észre. A másik szobába mentek. Ezt a pillanatot használtam ki, és ki­szaladtam az udvarra Jól tudtam, óvatosnak kell lennem, hiszen a gárdisták nyilván nem egyedül jöttek. Vi­szont elbújtatott szemük elöl a sötétség és a sűrű köd. Mezít­láb, lábujjhegyen szaladtam az erdőig. Leültem egy fatönkre, hogy kissé megpihenjek. Csak ekkor vettem észre, hogy jég­hideg a lábam. Gyorsan felhúz­tam hát a cipőmet. Lassan vir­radni kezdett, a köd is fel­szállt. Fáztam, de tanácsosabb­nak tartottam az erdőben ma­radni. Kis felderítő útra indul­tam, hogy körülnézzek, merre jár az iménti járőr. Fölmásztam tehát egv közeli fára. Innen jól lehetett látni a menedékházat és a környéket. A ház kőirül katonákra ós golyószóróra let­tem figyelmes. A gyalogúton szintén két katona álldogált. Még szerencse, hogy menekülés közben a sötétben nem ütköz­tem nekik. Kisvártatva a házku­tatást végző két katona is ki­jött a házból. Mindannyian a golyószóró körül gyülekeztek, valamiről tanakodtak, majd pár pillanat múlva elindultak a gyalogúton. Mikor az erdőhöz értek, két kézigránátot dobtak a sűrű bozótba, s csak azután merészkedtek be az erdőbe. Né­hány pillanatig néztem utánuk, vajon nem térnek-e vissza, majd elindultam a menedék­ház irányába. Egészen átfagy­tam, rázott a hideg. Összekötőnk, Jozef Viglaský megérkezése után elindultunk Vígíaš irányába. Átmenetileg Viglaský testvérénél rejtőztem el. Napközben az istállóban laktam, csupán éjjel mentem be a házba. Egy hétig tartózkod­tam itt. Bár errefelé kevés volt a járőr, a ház mégis forgalmas volt, ugyanis Víglaskýné szü 1 észnő. Egy két elmúltával Dúbrav- kyba „költöztem át“. Itt már nvuKüdtabb volt a légkör. A ház. amelyben elrejtőztem, szintén előnyös helyen áll. Előtte nagy rét terült el, nagyszerű volt a kilátás — ez kedvezett nekem —, háta mögött közel volt az erdő. Itt találkoztam ismét régi barátommal Viktor Zimankók­kal. Egyszer, éppen karácsony es­te volt, ismét izgalmas perce­ket éltünk át. Az erdőben sé­táltam. egyszer csak észreve- szem, hogy néhány méterre tő­lem mozog valami. Egy fa mö­gé álltam, és onnan figyeltem, vajon mi az. Pontosan láttam, hogy ember, méghozzá fehér kö­penyben. Jobban szemügyre vet­tem, és kiderült, hogy egy né­met katona géppisztollyal a vál­lán. Vajon hogyan került ide? Hisz a fasiszták félnek az erdő­ben járkálni. Jól tudják, hogy az erdő sűrűjében mi vagyunk az urak. A katona egyszeriben megállt, körültekintett, mind­össze pár lépésnyire volt tő­lem. Gondolkodtam, vajon mit tegyek. Figyelmeztessem a mieinket? Adjak le riasztólö­vést? Ez veszélyes lett volna, hiszen ha észrevesz, lőni kezd. Mit tegyek hál, lőjek rá? ... Igen ám, de ha éppen megszö­kött az alakulatától és hoz­zánk szeretne csatlakozni? Igaz, ugyan, hogy ekkor in­kább a faluban keresett volna kapcsolatot. És vajon miért van fehér köpenyben? Vajon miért tért le a gyalogúiról? A feihérköpenyes katona is­mét megállít. A fák koronái fe­lé tekintett, úgy tűnt, hogy fél. Vagy pedig bizonyos benne, hogy senki sem látja. így töp­rengtem magamban, ám egysze­riben felgyorsult az érverésem. A géppisztolyos német ismét visszatért a gyalogúira és egye­nesen felém tartott. Csupán két lépés és itt áll mellettem, akár meg is érinthetem. Ö azonban csak hallgatott tovább. És ekkor villámgyorsan elöntöttem. „Állj!“ — üvöltöttem rá. — „Dobd el a fegyveredet!“ A német katona megmereve* dett. akár egv szobor. Géppisz­tolyát a hóba dobta, majd en­gedelmesen felemelte a kezét. A géppisztoly után nyúltam, felemeltem és rászegeztem. A német valamit mormogott az or­ra alatt. Megértettem, hogy fél, attól tart, lelövöm. „Piszkos fasiszta! Félsz a haláltól? ...“ Felém fordult. Egész testében reszketett. „Mit keresel itt az erdőben?“ — kérdem tőle németül. „Megszöktem ...“ Kiderült, hogy a partizánokhoz szeretne csatlakozni. Megkérdeztem, mi­lyen fegyver van még néla. Azt válaszolta, semmilyen. Elindul­tam vele a parancsnokságunk­ra, persze közben figyeltem. Amikor Veselýékhez érkez­tünk, gondoltam, leadok néhány lövést, hogy figyelmeztessem az őrséget érkezésünkre. Erre nem volt szükség. A mieink már jöt­tek is felénk. „Kit hozol nekünk. Ferkó?“ — kérdezték. „Nézzéek meg. nincse nála fegyver“ — válaszoltam. Az elvtársak átkutatták a zsebeit, majd a német hóna alól egy megtöltött revolver került elő. — Na látod, te jómadár — mondtuk neki — ez éppen meg­felelő ajándék lesz a parancs­nokunknak a karácsonyfa alá. FRANTIŠEK HOLÝNAK, a „Za slobodu Slovanov“ partizán- brigád komiszárjának az el­beszélése nyomán Irta: SOŇA RAJNOHOVA HOLÄ 1974. XI! 24. Bár 1944-ben már nyilvánvaló volt, hogy a hitleri Németország a „maga főzte“ háborút elvesztette a német hadvezetés tőle telhetőén igyekezett lassítani a szovjet csapatok előrenyo­mulását, súlyos veszteségek árán is el­odázni a vég bekövetkezését. Az eszte­len harc egyre nagyobb áldozatokat követelt. A „kiszemelt“ áldozatok közé tarto­zott Vinica (Ipolynyék) is. A község az Ipoly tágas völgyében fekszik, délről sík szántóföldek veszik körül, északról és nyugatról viszont 500 méter feletti hegyek koszorúzzák. Ezt a hadászati szempontból kedvező földrajzi adottsá­got a németek is észrevették és erős védelmi vonal kiépítését kezdték meg a község felett. Még a nyár folyamán a községből munkára kényszerített polgárokkal — gyerekekkel, asszonyokkal, a katonai szolgálatra alkalmatlan férfiakkal — mintegy 15 kilométeres hosszúságú gép­puskaállásokkal telitűzdelt lövészárok- rendszert építettek ki a községben el­szállásolt német katonák felügyelete mellett. Az emberek nem szívesen mentek lö- vószárkot ásni, ha lehetett, megszöktek a „toborzó“ katonák elől. Egy reggel nem is tudták összeszedni a szükséges munkaerőt, ezért aztán éjszaka lepték meg a községet, s az álmukból felvert, félig öltözött embereket a község szé­lén álló káptalan pajtájában őrizték reggelig a hűvös késő-őszi éjszakán, s onnan hajtották ki őket munkára. Hogy nem baráti alapon, azt a 14 éves Petre- zsél Laci esete is bizonyítja, akinek az őrködő német katona ásás közben biz­tatásként a combjába lőtt. A katona kórházba került, s valahol a Német­országban érte őt az előne nyomuló szovjet hadsereg. SCHWEINEREIN! A német hadigépezet emésztette a katonákat, újabb és újabb tartalékokat kellett behívni, a „rohammunkával“ al­kalmassá tenni frotszolgálatra. Kegyet­len sáros ősz volt, amikor újabb kato­nákat szállásoltak el a családoknál. Németek voltak, de nem volt mind fa­siszta. Mint ahogy nem volt az Knorr Pali sem, akit nálunk szállásoltak el. Szudéta területről hívták be, ahol mint technikus dolgozott az egyik gyárban. Pali minden röggel derékszíja mögé A község megmenekült dugta a saját maga, baltával faragta nyeles „kézigránátot“, s elindult a „csatatérre“. Este aztán jött sárosán, mérgesen. Jól beszélt csehül (feleségétől tanult), és tudott egy kicsit magyarul is, s jól megértettük egymást. Nem volt harcos teremtés, bármilyen fáradt is volt, az általam titokban beszerzett cseh folyóiratokat mindig átolvasta. Egyik este beállít egy szolgálatos ka­tona, valamit mond Palinak, s elmegy. Pali egy ideig némán néz maga elé, majd halkan megszólal: Schweinerein! — Mi baj? — kérdezzük. — Reggel megyünk a frontra — mondja. — De minek? Meghalni? És kiért? — És reggel elbúcsúzott. Ment, mint annyian mások, parancsra, a halál­ba... ÜRES VOLT A LÖVÉSZÁROK December közepén már a közelben dörögtek az ágyúk. Közeledett a front, jelezték azt a visszavonuló német csa­pattestek is. 24-én szovjet repülőgépek jelentek meg a község felett, hogy rá­ijesszenek a községben állomásozó né­met tankosokra. A karácsony békésen elmúlt, de min­den percben várható volt a szovjet csa­patok megérkezése, hiszen a géppuskák zaja már egészen közelről hallatszott. 26-án este egy négytagú őrs húzódott be melegedni. Sátorlapbn kötve lőszert, élelmet vittek a vonalba. Amíg társuk elment terepszemlét tartani, addig a többiek bóbiskoltak. Néztem őket, s eszembe jutott az a kép, melyet a Ma­gyar Futárban láttam: ingújra vetkő­zött, vidáman integető német katonák menetelnek Ukrajna földjén kelet felé. — Hát ezek volnának azok? Mekkora különbség van a két kép között! Rövi­desen visszajött társuk és elmondta, hogy „reggelre itt lesznek az oroszok, már itt vannak a kertek mögött“. S reggelre valóban megjöttek! A községben elszállásolt németek kap­kodva, félig öltözötten menekültek a ítéli ködből előbukkanó, zúzmarás kucs- májú szovjet katonák elől, akik a drót akadály és aknamező ellenére megál­líthatatlanul nyomultak előre. A község felett kiépített védelmi vo­nal némán fogadta az érkező harcoso­kat. Csak a Leklinc-tanya közelében, az országút mentén jelezte kilenc né­met katona holtteste, hogy kisebb ösz- szecsapásra került sor. Csak rövid idő­re, állt a front mert a nagy gonddal és szorgalommal előkészített védelmi vo­nalba — a vörös hadsereg bátor har­cosainak gyors előrenyomulása miatt — nem érkezhetett meg az erősítés, így a község alig érezte meg ,a front szelét, s a reá váró pusztulástól meg­menekült. ... ÉS ÉL Hazájukért élni, halni tudó, egyszerű, segítőkész, jószándékú embereket ismer­tünk meg a szovjet katonákban. Ilyen volt Mitya is, az alig húszéves szakács, akitől egy játék keretében az első orosz szavakat tanultam: nauka, umé- jet, mnogo. És aki e&y pár csizmával lepett meg Újévkor! És bizonyára ilyen volt az őrnagy is, a község első hősi halottja aki aknára kúszott, amikor támadás előtt a drót­akadályon vágott utat társainak. Méltó helyen, a liösök emlékművénél temet­ték el, onnan később a Slavínra vitték. Emlékét őrzi a község, akárcsak Mali- novszkij marsallét, aki vezérkarával a községben készítette elő a Garamon va­ló átkelés tervéi. jj£ 9 ^ Azóta 30 év telt el szorgos munká­ban, építésben. Teljesen megváltozott a a község képe, új házsorok, utcák bizo­nyítják a múló évek szorgalmát. És száz személyautó, mely gazdára talált a köz­ségben. A kitűnő eredményeket eierő földmű­vesszövetkezet és állami gazdaság mel­lett munkalehetőséget biztosít ma már a Bučina n. v. tavaly átadott új üzemrész­lege is. Az eddigi eredmények mellé a választási program további jelentős léte­sítmények felépítését irányozza elő. De megváltozott az elmúlt 30 év alatt a község lakóinak gondolatvilága is. A korszerű új kilencéves alapiskola gaz­dag tudással indít útnak minden esz­tendőben átlag ötven fiatalt, hogy szocialista hazánk hű építői, védelmezői legyenek. A község megmenekült, él, fejlődik. Lakói — a felszabadító szovjet hősök emilékét őrizve — tervszerű munkával formálják egyre szebbé, gazdagabbá. BÖJTttS JÄNOS Pavol Haško felvétele

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents