Új Szó, 1974. december (27. évfolyam, 284-307. szám)

1974-12-22 / 51. szám, Vasárnapi Új Szó

n

1974.

XII. 22.

gött lakók közt valamilyen kapcsolat van.

Nem várnak - mondta mosolyogva az öregúr. A fiam lakik ott. A felesége vert éket közénk. Először a bizalom szűnt meg közöttünk, s aztán lemondtunk a szokásos beszélgetésekről és kölcsönös látogatásokról is.- Lehet, hogy fia most éppen oz ön ablakát nézi így - vétettem oda mellesleg.- Nem néz - sóhajtott Niko dým úr.

Ügy tűnt, hogy fia gyengesé géért oly őszintén szégyenli magát, mintha a saját gyengeségéről lenne szó. Gyorsan magamhoz tértem. A bizalom erősödő szálait meg kellett szakítani.- Elvigyem még valahová?- A Pankrác negyedbe - bólintott Nikodým úr. Tudjae, hol van a Május 5. utca?- Tudom.- Huszonkettes házszám. ,

Igen - válaszoltam, s úgy tettem, mint aki mindent- Kiről van szó? - kérdeztem szinte kötelességtudóan.- A lányomról - sóhajtott fel Nikodým úr. Ügy tűnt, mintha súlyos sziklát akarna elgörgetni magától.- Hozzá megyünk? - kérdeztem gyorsan. Nem kételkedtem abban, hogy Nikodým úr szereti a lányát, s éppen ma este akar a közelében lenni.- Igen - bólintott az öregúr, de mindjárt módosította is válaszát - ... azaz nem.

Csak a Május 5. utcán értettem meg, mire vonatkozott az „igen" és mire a „nem". A ház, amely előtt megálltunk, semmiben sem különbözött a többitől. Az utcán egy árva lélek sem járt. Fejünk fölött egy tiszta égboltsávból néhány csillag pislogott.- Itt lakott - mutatott Ňiko- dým úr a földszint megvilágított ablakai felé.- És már nem lakik itt? - kérdeztem óvatoson, ügyelve, hogy hangomon ne érződjön a csodálkozás.- Már nem - válaszolt Nikodým úr. Mintha valami nagy súly nehezedett volna rá, Ügy tűnt, mintha akarata ellenére nyelt volna egyet.- Felkeressük?- Külföldön van - válaszolta Nikodým úr, s egy pillanatra elhallgatott, mintha nagy titkot akart volna közölni velem. Hatvannyolcban váltak el útjaink. Azzal vádolt, hogy nem tudom felfogni, mi történik nálunk.

Értem - válaszoltam, s szent igaz, hogy igyekeztem

megérteni útitársamat. Sőt, abban a pillanatban még orról is megfeledkeztem, hogy régen a családom körében kellene lennem. Nikodým úr ma gyermekei után vágyódott, noha azok őt rég elhagyták. Képzeleteit akarta feltámasztani. Lehet, hogy a múltat akarta kérdőre vonni: Miért történtek a dolgok úgy, ahogy történtek? Meg akart győződni arról, hogy nincs egyedül a világon, ámbár az élet naponta az ellenkezőjéről győzte meg.- Nem tudom, mi van ma velem - jegyezte meg fájdalmasan.

Megsajnáltam. Feloldódtam zárkózottságomból, s a legszívesebben megnyugtattam és csittít- gattam volna, mint gyermekeimet, ha valami fáj nekik. Szerencsére szűkszavú ember vagyok, s így Nikodým úr nem is sejthette, mi játszódik le bennem.- Nem voltam képes gyermekeim eltérő sajátosságaihoz alkalmazkodni, s ez az oka mindennek! - ocsúdott fel Nikodým úr, s hozzám fordult.- Indulunk vissza.- Hová?- Oda, ahol felvett. Emlékszik még arra a helyre?- Igen.

A Száraz híd felé vettem az irányt, a legrövidebb úton. A Palacký hídon keresztül, Sml- chovon át, onnan fel a Stra- hovra, majd a Pohorelecen keresztül ismét lefelé. Megint hó- pelyhek szállingóztak, most

esőcseppek nélkül. A taxi ablakát finom páraréteg vonta be, kívül lehűlt a levegő.

Visszafelé mindketten ■ mély hallgatásba burkolóztunk. A történet befejeződött, s belőle csupán keserű csepp maradt emlékezetemben. Milyen sors vár rám, ha gyermekeim felnőnek? Ügy járok, mint Nikodým úr? Ezt lehetetlennek tartottam. Felidéztem gyermekeim élénk, kedves arcát. Elképzelhetetlen, hogy valamikor is elidegenedjenek tőlem, hogy karácsony estéjén Prága utcáin kellene őket keresnem, Ennyire boldogtalan sohasem lehetek. S a boldog ember érzése szokatlan elhatározásra ösztönzött. Miután Nikodým úr kifizette a számlát, így szóltam hozzá:- Nikodým úr, jöjjön el hozzánk vacsorára. Feleségem és a gyerekek is örülni fognak.- Köszönöm - mosolyodott el az öregúr. Én már vacsoráztam, mielőtt sétára indultam. A karácsonyestet pedig ezzel a a kocsikázással, önnel együtt, el is töltöttem. Jó éjszakát!- Jó éjszakát! - viszonoztam köszöntését, s távozó alakja után néztem. Csendben lépkedett a fehér hótakarón, s lassan elnyelte az esti homály. Beültem a taxiba, s az üres ülésre tekintettem. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha Nikodým úr árnyéka még ott volna. A látomást a legközelebbi lámpa fénye szüntette meg.

SOMOGYI MÄTYÄS

fordítása

a földre, mintegy pontot téve az egyoldalú beszélgetés után.

Már két évet töltött le büntetéséből. Már nem is várt senkit és semmit. Az első év elmúltával bekerült a dobozkészítőbe. Talán ő volt az egyetlen, akinek soha nem volt semmi kívánsága, legfeljebb az, hogy a börtönkönyvtárból hetenként nem egy, hanem két kötetet kért a könyvtárostól.

Két év... aki még nem csinálta végig, az nem is értheti meg, mi megy végbe egy ember lelkében kétéves szabadságvesztés alatt. Főként az olyan ember lelkében, akinek azelőtt nem vonhatott senki korlátot, ki nem ismerte azt az érzést: ezt nem teheted, mert ebbe a másik belepusztul. Meghányta-vetette eddigi életét, jól érezte, hogy nincs visszatérés. Felesége és gyereke úgy tűnt fel neki a múltból, mint egy szépen kezdődő régi film, melynek csak az eleje maradt meg, a többi része egy könnyelmű ember kezében elégett..

Hányszor fogott ceruzát, hogy írjon, hogy leírja csalódását, bűnét, bánatát nagy megalázkodással. Minek? Kinek kellene egy ilyen rongy ember még? A feleségem még fiatal, biztos talált magának százat is helyettem, igaza van, nem érdemeltem mást. És most még ez a gyalázat ráadásul ... a fiamnak börtöntöltelék az apja .. Biztos halottnak hisz ... Jobb is lesz, ha a végén végzek magammal. Miért nem kéri a feleségem a válást? Szegény, mindig félt a bot ránytól ... és én csupa botrányt okoztam neki az életben ...

— A bőrtönigazgatóságra hivatják, Jöjjön velem — tette rá vállára a ke zét a műhelyfelügyelő.

— Igenis — állt fel a férfi, letet te a készülő dobozt, és megigazította rabruháját.

— Talán valami levél jött magá nak, vagy látogatója érkezett — szólt menet közben az őr.

A fogházfelügyelő hellyel kínálta.

— Üljön le kérem. Örömhírt közlök magával. Jó magaviselete jutalmául a holnap beköszöntő karácsonyi ünne peket családja körében töltheti. Ez meg fogja könnyíteni magának az utolsó fél év kitöltését. A törvény ragaszkodik a teljes büntetés kitöltéséhez. Példákat kell statuálni, mivel nagyon elburjánoztak az ilyenfajta bűnözések. Szóval holnap délután még jelentkezik nálam, adok a kezébe egy szabadságlevelet, maga viszont becsületszavát adja neßem, hogy az ünnep után visszajön. Ért engem kérem? — szólt az igazgató az élettelen szemekkel maga elé bámuló rabhoz.

Ez összerezzent és önkéntelenül felállt.

— Megértettem kérem — mondta tompa hangon —, de én nem megyek el innen, amíg ki nem töltöm a büntetésemet. Nincs hová mennem.

— De hiszen felesége van és gyermeke — szólt meglepetten a vezető.

— Kérem, én hozzájuk nem mohé tek vissza.

— Nézze, maga intelligens ember és tudja jól, hogy ez csak a fegy házban élő emberek legtöbbjében kialakult érzés. Kisebbségi komplexum, ami később elmúlik, főleg ha látja a kiszabaduló, hogy milyen türelmetlenül várnak rá otthon. Maga bűnt követett el a közvagyon elsajátításé val, büntetését példásan viseli, az állam bízik magában.

— Én ennél sokkal nagyobb bűnt követtem el kérem — szólt a férfi egyenesen az igazgató szemébe nézve — megcsaltam és elhagytam őket, sokkal előbb, mielőtt sikkasztottam ..

— Én ezt nem értem — döbbent meg az igazgató s egy pillanatra elgondolkozott — hm, nekem tulajdonképpen nem szabadna ezt mondanom, de ilyen körülmények között nem látom helyén a titkolózást. Egyenesen a felesége kérésére engedélyeztem ezt a kivételes szabadságolást. Mert magát tisztességes embernek tartottam. A felesége havonta ír nekünk levelet. Legutóbb arra kért bennünket, hogy az ünnepekre engedjük haza.

— A feleségem kért ki engem? — rogyott le a székre a férfi és olyan mélyen hajolt előre, hogy ha az igaz gató oda nem ugrik hozzá, zokogva zuhan végig a padlón.

— Anyukám, oszd már szét az ajándékokat — kérte Pistike vágyó szemekkel a karácsonyfa alatt — gyújtsd meg már a gyertyákat!

— Mindjárt fiacskám, csak né* hány percig légy türelemmel — szólt az asszony és újra megigazította az asztalon amúgy is szépen elrendezett terítékeket. Sült almát hozott be és fenyőgallyakat rakott a szalvéták mellé.

— Anyukám, éhes vagyok — sür gette a gyerek.

Az asszony ránézett az órájára. Már hét óra volt. Talán ...

— Anyukám, mire vársz?

— Semmire, kisfiam, semmire. No. add a gyufaskatulyát.

Pistike repült. A gyufa megser- cent és a gyertyák meleg fényét nemsokára a csillagszórók bolondos játéka törte meg. Pistike felkapott egy kis csomagot és odanyomta anyHelene Weigl: HAZATÉRÉS

ja kezébe. A selyempaplrosből egy kis doboz tűnt elő, melyre színes, himes szív volt rápingálva. Meg egy név: Ifjabb Berend István —- Anyukánakl Saját kezűleg! , '

— Igazán te csináltad, drágám? — szólt az anya, talán kicsit meghatot- tabban a kelleténél.

— Becsületszavamra — felelt Pistike, de már akkor kezében volt egy nagy csomag ezüst szalaggal átkötve, melyből minden kislegény álma, egy villamosvasút vagonjai tűntek elő.

— Biztosan fél évig nem ettél uzsonnát, hogy nekem ezt megve- hesd — mondta Pistike, mint aki tudja, hogy az ilyen ajándékok náluk csak sok lemondás árán valósulhatnak meg.

E pillanatban megszólalt a csengő. Az asszony keze megállt a levegőben. Aztán hirtelen kiment az előszobába.

Amikor bejöttek, Pistike már összerakta a vagonokat és elindította a vonatot a kis állomás épülete előtt. A vonat keringett, keringett, letért a mellékvágányra, onnan visszaszágul- dott a fősínre, majd kifáradva megállt a végállomásnál.

—- Nézd csak anyu, milyen furcsa — szólt a gyerek ragyogó arccal többszöri kísérletezés után — ez a vasút mindig oda Jön vissza, ahonnan elindult.

— Az a jó, fiam, hogy mindig oda jön vissza, ahonnan elindult — mondta gyorsan az asszony és tekintete a fia szemét kereste — apuka is megjött, hozom már a vacsorát.

Aztán leültek az ünnepélyesen megterített asztalhoz. Mind a hárman.

megértett, de nem szól egy szót sem.

Újra útnak indultunk tehát az esti városban. Közben megszűnt a szemerkélés, lehűlt a levegő. A felhőfoszlányok közt felvillant néhány csillag hideg fénye. Az utcákon itt-ott emberekkel találkoztunk, emberi formájukat a kocsiból is jól kivehettem.

Ismét saját gondolataimmal- voltam elfoglalva, s majdnem elfeledtem, hogy útitársamnak van egy fia, aki még karácsony estéjén sem akarja látni apját. De úgy látszott, Nikodým urat tovább foglalkoztatták emlékei. Szemét lehunyta, összekulcsolt kezét ölében tortotta, árnyéka néha eltakarta arcomat. A csen det a vasúti hídnál törte meg.

— Ha ismerné — szólalt meg halkan, mintha csak magához beszélne - erős termet, sóvárgó arc, nagyon szórakozott, azonban makacs természet: mindig letagadta, hogy gyermeket vár, noha már évek óta férjnél volt.