Új Szó, 1974. december (27. évfolyam, 284-307. szám)
1974-12-22 / 51. szám, Vasárnapi Új Szó
— ...uz otthon... az otthon... kívülről tudom íi nótád! Majd megbánom, majd visszajönnék... és a gyerekek, ezzel tartasz a kezedben! A bilincs, mi? Hát . a gyereket vállalom továbbra is. Arra nem számítok, hogy átengeded nekem. A -tisztelt bíróság feltétlenül neked ítélné meg. Mert azt kifelejtették a Iöi"0frftykönyvből, hogy mit csináljon egy olyan ember, akibe leszeret egy habtestíí. madonnaarcú asszonyba, akinek a nevetése bele- furakodik az ember bőre alá, ami egeti, marcangolja még akkor is, ha u folyó jeges vize alá is dobja magát. Mát mit csináljak, ha nem tudok nélküle élni? Azt a keserves úriste- nit ennek az egész világnak... Az asszony szó nélkül kiment a szobából. Ami most következik, azt már ismerte. István most mosdatlan szájjal fogja védeni az igazát. Ezt pedig még hétéves házassága után sem tudta megszokni. Pistikére ráadta a bundácskáját és kihúzta a kamrából a szánkót. — Várj rám kisfiam itt kint a fo lyosón, míg felöltözöm. Aztán becihelődtek a liftbe. — Apu nem jön velünk? — kér dezte a gyerek, bár tudta jól, hogy apu nem jön, mert most valami rossz történt. De azért csak megkérdezte, és várt egy megnyugtató, kegyes hazugságra. — Apu fáradt és aludni megy — vette elő az asszony a legkevesebb meggondolást igénylő hazugságot, és akkorát sóhajtott, hogy a kisfiú gyorsan elhallgatott. Lent az utcán eltilt a gyermekben a szorongó érzés. Az ívlámpák fénye tündér! táncot lejtett a frissen porzó havon, melyhez a hólapátolók még hozzá sem nyúltak, és az autók ke rekei cifra nyomokat húztak keresz- lüi-kasul rajta, mintha egy óriási tortára valami hatalmas tölcsérből habot fecskendezett volna egy mesebeli cukrász. A szomszédos bérházakból is özön lőttek a szánkótulajdonosok. Csak ritkán a felnőttek kíséretében. A nagyobbacskák egyedül húzták a magukét lejtősebb tájakra, a kisebbeket az idősebbek vették pártfogásukba. — Néni, jöhet a Pista hógolyózni? — kiáltott a házmesterek Ferije. — Most nem, Ferkó, most sietős az utunk — szólt fáradtan az asszony és meggyorsította lépteit, úgy, hogy a szánkón ülő gyerek elragadtatással kacagott. — Gyorsabban anyuka, szaladj . . . hőőő ... hahó ... És ň szaladni kezdett. Ha most valaki azt kiáltja rá, hogy feküdjön a # villamos alá, bizonyára azt is megteszi. Mire hazaértek, a lakás üres volt, a szekrényajtó tárva-nyitva, a férfiruhák hiányoztak belőle. Még ogy sor írás sem feküdt az asztalon. Érdekes — gondolta az asz szony — mindig azt hittem, hogy nem tudnám végigélni. Már egy év vei ezelőtt is megtörténhetett volna . .. így képzeltem el, épp így . . . El fog rohanni és nem jön többé vissza. Az a másik szebb, mint én gyereke sincs, jobban kedvébe járhat ... De ki kell bírni, itt van Pis tike. Pistike most fél... Pistike éhes... szép sorjába, hogy meg ne őrüljek. Mit is kell most tennem? Pistike fél, Pistikének nem szabad félnie! Tehát azt kell mondanom; Pistike van finom sütemény. Csokoládét reszelek rá, vagy málnaszörppel akarod? Pistike sajnál engem, Pistikének nem szabad sajnálkoznia. Tehát azt kell mondani neki; Most megmosak szunk, te lefekszel és én mesélek neked, a liliputi emberkékről. Jó? Pistikének mindent meg kell ten ni, hogy legalább ö ne érezze azt a szörnyűséget, amit én. . — Ide jöhetek, anyukám? — Igen, Pistike, ma itt feküdhetsz apuka ágyában, ő ma nem jön haza. Pistike nem kérdezte, hogy apuka miért nem jön haza. Ö boldog volt. Pistike már a harmadik éve fekszik az apuka ágyúban. Az élet megy tovább. Az asszony jár a hivatalba, úgy mint azelőtt. Férjéről nem beszél, nem kutat utána. Nem jelent hivatalosan semmit. Kicsit szűkösebben élnek, de ezt csak az asszony tudja, Pistike nem érzi ezt, anyuka most egészen az övé. Reggel együtt mennek az iskoláig, délután anyuka jön érte a napközi otthonba. Bevásárolni is együtt járnak, utóbbi időkben anyuka vele beszéli meg terveit. Pistike eleinte még kérdezősködött apuka után. Aztán észrevette, hogy anyuka arca ilyenkor elsápad, szemét behunyja, kedve elszáll. A gyermek finom ösztönével felismerte, hogy jobb, ha nem kíváncsiskodik. Nem is hiányzott neki az apja. Sőt! Ügy érezte, hogy kiváltságos gyerek a többi között, hogy neki jobb dolga van, mint az olyan gyerekeknek, akiknek van apjuk. Az ilyen helyeken este a szülők elmennek színházba vagy moziba, és akkor a gyerekek egyedül maradnak otthon. Vagv ha vendégek jönnek, a gyerekeknek gyorsan le kell feküdni. Bezzeg náluk! Anyuka soha nem megy el este, és ha néhanapján látogató jön az korán távozik, mert anyukáról tudják, hogy az estéjét Pistikével akarja tölteni. És a szépséges vasárnap délutánok! Nyáron kirándulnak, télen moziba meg szín házba járnak. Már korcsolyázni is lúd! Milyen ostobaság is Teri nénitől, hogy ilyen beszédekkel trnktálja anyukát: — Ez nem élet ilyen fiatal kor- lást és menj férjhez. Az özvegy Pe* terdy szép szál ember ma is, különb mint az a jómadár... Meg annak a kisfiúnak sem jó így, férfi nélkül felnőni ... Te meg elfonnyadsz, mint egy vénasszony. — Ha az édesapja itt tudta hagyni őt, hogyan bíznék meg egy idegenben — felelte az asszony halkan, abban a hiszemben, hogy Pistike nem hallja. — Bolond vagy, idealista voltál mindig... csak azért beszélsz így, mert visszavárod. Hova lett a büszkeséged? De akkor meg miért nem futsz utána? Most is ott hentereg annál a cifránál, -olyan lakást rendezett be neki, mint egy grófnőnek, ő maga meg nyeszlett mint egy agárkutya. Hiába helyeztette át magát a város másik végére, nekem otí is vannak jó ismerőseim, mindent tudok! Pistike okos gyermek, mindent megért. így azt is szó nélkül veszi tudomásul, hogy minden évben kétszer, az ő születésnapján és karácsony este, anyuka három terítéket tesz az ünnepi asztalra. És a fa alatt mindig marad egy kibontatlan csomag, mert nincs jelen, akinek szánták. Nem Teri nénitől, hanem egy szűkszavú hivatalos írásból tudta meg az asszony, hogy férjét sikkasztás miatt két és fél évi börtön- büntetésre ítélték. A bíróság a vádlott kérésére eltekintett az asszony kihallgatásától, mert évek óta nem élnek együtt és így a bűntett részleteiről nem is lehet tudomása. A sikkasztott pénzt a vele egy háztartásban élő nőre költötte, aki. a tárgyalás kezdetén férjhez ment egy régebbi udvarlójához. A bíróságnak könnyű dolga volt, a vádlott bevallott mindent. Előbb csak kis összegeket tulajdonított el a rábízott vállalati pénzből, aztán mind többet. Megpróbálta a péhzt visszaszerezni, kártyán, sorsjegyen, lóversenyen ... Mind mélyebbre süllyedt. A két és fél évi büntetés ellen nem fellebbezett. — Mondja öregem — szólította meg a börtönudvaron séta közben egy örökké jókedvű rabtarsa — magához sose jön be a szeretője vagy az anyja, vagy legalább... a keresztanyja térdkalácsa ...? Maguknál kihalt az egész família? Hiszen ha lopott, vagy rabolt, valakire csak ráköltötte! Szép kis némber lehet az a maga babája! Én úgy orrba vágnám, ha kisliszolok innen, hogy menten vihetnék a jégre! A megszólított nem felelt, mire a hóri horgas megvetően köpött egyet 1974. lAňr esteledett, amikor o Iliül Száraz hídnál felvettem 07. utolsó utast. Finoman szitált az eső, a járdákon az emberek felhajtott gallérral siettek, s nemigen törődtek azzal, mi történik körülöttük. Csakhogy egy igazi taxisofőr figyelmét nem kerülheti el semmilyen mozdulat. Utolsó utasom bizonytalan intése sem. Megelőztem, s a járda szélénél megvártam. A férfi jelezte, hogy mellém akar ülni. Jobb lett volna, ha a hátsó ülésre ül. Van ugyanis egy kellemetlen tulajdonságom: gyorsan beleélem magam mások sorsába, hangulatába, s ezért inkább azt szeretem, ha utasaim távolabb ülnek tőlem. Különösen ezen az estén éreztem, hogy e tulajdonságom bensőmet is várakozásteljesebbé tette a szokottnál. Az este, alighogy besötétedett, szokatlanul hosz- szúnak, de egyben meghittnek is tűnt, s úgy éreztem, hogy egyszeriben családiason, bensőséges, a bőséges ajándékozások páratlan hangulatú estjévé változott. Otthon feleségem és gyermekeim vártak rám és én gondolatban már körükben is voltam. Addig is egyedül, utas nélkül szerettem volna maradni. Utasom, egy idősebb férfi, esetlenül szállt be a kocsiba, s izgatottnak látszott. Kétszer is megkérdeztem tőle, hová vigyem, de nem válaszolt. Lehet, hogy nem hallotta kérdésemet, avagy útja céljáról csak most kezdett el gondolkozni. Jelenlétemet alig vette tudomásul. Merően előrenézett, » így oldalról csak arcának elmosódó élét láthattam Csendben várakoztam tehát a félhomályban, míg úti társam meg nem szólalt:- Liliom utca tizennégy. Tudja hol van? - törte meg végre a csendet.- Igen, uram.- Nikodým - egészített ki tompa hangon.- Igen, Nikodým úr - bólintottam, s bensőm legmélyén elkomorodtam. A legtöbbször névtelen embereket viszek, akik, ha valamiről beszélnek, azt Qsak néhány percig hihetem, akárcsak a könyvekben olvasott történeteket. De a névhez mindig emberi sors kapcsolódik. Elindultunk, körülöttünk nem történt semmi figyelemre méltó. A járdákon megritkultak a járókelők, a város zaja is alábbhagyott. Mintha a rohanó életre egyszeriben nyugalom szállt volna. Az esőcseppek közt hó- pelyhek szállingóztak. Már Klá- rov felé jártunk. Reménykedni kezdtem, hogy útitársam idegen marad számomra. Csakhogy Nikodým úr mégis megszólalt:- Esti sétára indultam a városba, hogy könnyebben aludjak el.- S közben megeredt az eső - egészítettem ki.- Nem szeretem a karácsonyestét - jelentette ki gyorson. Ha rajtam múlna, mindjárt felcserélném egy hétköznapi estével. Talán meg kellett volna kérdeznem, miért nem szereti o karácsonyestet, csakhogy nem kérdeztem meg. Hallgatásba merültem, s (elhajtottam a lolyót átszelő hídra. A Moldvo homály fc>a burkolózott, de méltóságteljes folyásának már a képzelete is ünnepi érzéssel töltött el.- A folyó vize bizonyára boldog - mondta Nikodým úr. És tudja-e, hogy miért?- Erre nem tudnék válaszol ni.- Boldog, mert semmire sem kell várnia. A választ nem ereszthettem el a fülem mellett. Megéreztem, hogy mögötte valami rejlik. Megnyomtam a gázt, hogy a motorzúgás elnyomja a kérdést, amellyel ki kellett volna most rukkolnom. Nem könnyű a taxisofőr élete. Önmagára is vigyáznia kell. A Liliom utcában megálltam a tizennégyes szám alatt. Egyemeletes ház, boltíves kapuval. Felhajtottam a járdára, nehogy eltorlaszoljam a szűk utcát. A motor zaja elhalkult, s a taxamé tér jelezte, mennyit kell utasomnak fizetnie. Nikodým úr azonban mozdu latlanul ült a kocsiban. Odakinn közben a havas eső finom permet- té változott, s jól láthattuk az Óváros épülettömbjeit. Követtem utasom tekintetét. Az első emeleten egy sor kivilágított ablak, semmi más.- Élnek - mormogta Nikodým úr - s ez elég nekem.- Nem megy fel? - kérdeztem csodálkozva.- Nem.- Pedig lehet, hogy vór|ák. Igyekeztem meggyőzően szólni hozzá. Sejtettem, hogy Nikodým Úr és a kivilágított ablakok mo Julo Sloboda illusztrációja
