Új Szó, 1974. december (27. évfolyam, 284-307. szám)
1974-12-22 / 51. szám, Vasárnapi Új Szó
Mindenki ismeri a kék színű villogó jényt, s a szívbe markoló szirénázó hangot. Ha egy ilyen szirénázó mentő végigsöpör az úton, majdnem mindnyájan egyre gondolunk: mi történt? Életben marad e az ismeretlen ember? Markotán Lajos mentős fáradtan hunyorog az őszutói napsugárba. Kérdezés nélkül mondja: . — Most fejeztem be az éjszakai szolgálatot. Igaz, alig pihentem valamit, de mégsem volt túlságosan megerőltető ez a mai éjszaka. Nyolc alkalommal mentünk ki beteghez, egyszer pedig egy vajúdó fiatalasszonyt vittünk be a szerdahelyi szülészetre. — A somorjai ambulancián levő készültségénél szolgál. Van-e valami különbség, hogy hol teljesít a mentős szolgálatot? — Talán csak annyi, hogy a kisvárosokban mi csak villogással kérünk elsőbbséget az utakon. Aztán itt a nagy körzetünk. Felsőpatonyrét hozzánk tartozik, pedig harminc kilométerre van innét. A közeli presszóba hívom. Amikor valami szíverősítőt akarok rendelni, hiszen már letelt a szolgálata, megrázza a fejét: — Köszönöm, inkább egy feketét kérek. Nálunk sohasem lehet tudni, mikor hívják be az embert. A munkájáról kérdem, mert mi, ki viilállók, csak annyit tudunk erről, hogy fehér köpenyben ülnek a volán mellett, szállítják a betegeket. — Látszatra valóban csak ennyi. Igazán nem közhelyként mondom, de a mentős nem szakmát, hanem hivatást választott. Elsősorban emberség, gyorsaság és türelem kell ehhez és csaknem ideális életmód, mert a reflexeket csak így lehet rendben tartani. Nálunk egy perc valóban egy életet jelenthet. Persze, mások segítségére is szükség van. Vannak olyan autósok, akik nyugodtan poroszkálnak az úton, habár látják a villogó fényt. Nem adnak nekünk előnyt. Ilyenkor szörnyű düh és keserűség fog el. Mondjuk egy súlyos sebesültet viszek és nem tudok gyorsan menni, mert előttem egy személygépkocsi lassítja a forgalmat. Látja, ez mind a szakmához tartozik. Ha már itt tartunk, hadd említsem meg azokat a lelkiismeretlen embereket, akik indokolatlanul hívják ki az orvost. A múltkor történt például, hogy egy faluba hívták bennünket, mert az egyik illető állítólag görcsöt kapott. A szó szoros értelmében kirohantunk, s ott azt mondja az asszony, hogy fáj a lába ... Kezdődő reuma volt, semmi más. Nyugodtan elmeheteit volna másnap a körzeti rendelőbe. Ezalatt az URH-adón onnan húsz kilométerre levő faluba hívtak egy igazán súlyos beteghez. Hát ilyen történetek borzolják föl az idegeinket. Természetesen jobb példákat is elmondhatok. Nemrég egy elgyengült, beteg nénikéhez hívtak ki bennünket. Az ügyeletes orvos rosszallóan mondta: — Miért nem hívott már hamarabb bennünket? Mire a nénike alig hallhatóan suttogta: — Nem akartam magukat zaklatni, doktor úr. Szótlanul forgatja a kávéscsészét, mintha magában újra visszapergetné a történteket. Kis idő múlva folytatja: — Ilyen a mi munkánk. De minden fáradtságot, bosszúságot elfelejtünk, ha látjuk az idős emberek hálás tekintetét, vagy a szerencsétlenül járt emberek reménykedő pillantását: — Megjöttek a mentősök. Nehéz erről szavakban beszélni, ezeket látni kell, úgy a szép, úgy az igazi. Ezután arról érdeklődöm, hogy mit csinált tavaly karácsonykor. .— Szolgálatban voltam. Nagyonxsok munkánk volt. Jellegzetesen karácsonyi esetek fordultak elő. Kisgyermekek égési sebeket szenvedtek, mert kigyulladt a karácsonyfa. Másokat epe- görcsökkel szállítottunk kórházba. Volt olyan ember, aki szigorú diétán élt, de karácsony este jóllakott diós kalácscsal. Öt is kórházba kellett szállítanunk. Nem akarok ünneprontő lenni, amikor ilyen történeteket mesélek, de a ml hivatásunkban inkább az ünnepi fény árnyoldalát látjuk. Tavaly ugyan sok dolgunk volt, de azért kollégáimmal együtt sikerült úgy beosztani az időt, hogy mindegyikünk hazaugrott tíztizenöt percre az ajándékosztásra. Nekem tavaly az a tíz perc jelentette a karácsonyi ünnepet. Talán ezért volt olyan szép. Míg ügyeltem két gyermekem boldog arcát, örömteli érzés töltött el: nincs nagyobb ajándék az egészségnél és a meghitt családi légkörnél. Mondataiból adódik az újabb téma: a családja. — Két kiskorú gyermekem van. A feleségem óvónő, tehát a mieinken kívül még húsz-huszonöt emberpalántát nevel. Keveset vagyunk együtt, de talán ezért tudjuk becsülni az együttlét perceit. Hosszú idő után az idén nyáron két hetet töltöttünk együtt Körtvélyesein a víz mellett. Semmi sem pihentet úgy, mint a természet és a gyermekeim kacagása. — Amikor a saját kocsijába ül, akkor is mentősnek érzi magát? —- A hivatástudatot, a beidegződött reflexeket nem lehet a fehér köpennyel „levetni“. Néhány hónappal ezelőtt egy sérült férfit vettem föl Püspöki előtt. Cserben hagyta őt az is, aki elgyúrta, s az előttem levők is továbbhajtottak, önkéntelenül fékeztem, s beszállítottam az illetőt a kórházba. Szerencsére nem volt súlyos sérülése. Ugyancsak az idén történt, hogy egy bicikliző gyermek az utcán hirtelen elém vágódott. Fékeztem, kiugrottam a kocsiból, megvizsgáltam, s láttam, hogy csupán kisebb ütéseket és horzsolást szenvedett, ugyanis lassan hajtottam. Azért bevittem az ambulanciára és csak aztán jelentettem az esetet a rendőrségen. Ott elmondták, hogy voltaképpen szabálytalanságot követtem el, mert a kocsimmal együtt az eset színhelyén kellett volna maradnom. Elnézést, mondtam, de én mentős vagyok, nem tudatosítottam, hogy most a saját kocsimban ülök. — Munkájának velejárója az izgalom, a szinte állandó feszültség. Mégis nyugodt embernek látszik. — Nekünk különösen kell tudnunk uralkodni az idegeink fölött. Elsősorban a betegeink látják a kárát, ha elvesztenénk a fejünket. Egyébként nem vagyok olyan nyugodt ember, de szerencsére ezt csak én tudom, mások ezt nem veszik észre. Azt hiszem, minden mentős így van vele. — Mennyi a fizetése? — Az úgynevezett alapbér nagyon kevés. A különböző juttatásokkal együtt már nem olyan rossz a fizetésem, de nem is túl sok. Aztán ezt a hivatást csak pénzért nem lehet végezni. Tudja, mi nálunk a legnagyobb fizetés? Amikor ránk köszön egy mosolygós, piros arcú ember. Ha látja, hogy hirtelen nem ismerjük föl, mert naponta nagyon sok emberrel találkozunk, akkor örömmel újságolja: — Nem emlékszik rám? Tavaly vittek be, lábtörésem volt, meg belső sérülésem. Akkor nagy jók voltak hozzám, s nézze, ma már makkegészséges vagyok. — Látja, azt az örömet, amit ilyenkor érzünk, pénzzel nem lehet kifejezni ... szilvássy jűzsep 1974 XII. 22. 9 Egy jövendő karácsony Jön a karácsony fehéren S én hozzám is jön talán majd Valaki a régiekből. Csöndesen lép a szobámba S én köszöntőm: „Béke, béke." A küszöbön sápadt orvos. És szorongva szól a vendég: „Ma karácsony van, karácsony, Emlékszel a régiekre?“ És bámulva.és vidámon És kacagva mondom én majd: „Ma karácsony van, karácsony. És szorongva szól a vendég: „Valami tán fáj a múltból?“ Megmozdul a -sápadt orvos. És bámulva és vidáman És kacagva mondom én majd: „Hiszen én még sohse éltem.“ És hörögve mondom én majd: „Ki a szobámból, pogányok.“ Döng az ajtóm és bezárul. És hörögve mondom én majd: „Hiszen én meg se születtem. Karácsony van, száll az angyal. És a nagy, szomorú házban Zsoltárokat énekelve Hajnalig várom az angyalt. A fenyőkön hegyes süveg Fölvették bő köpenyüket Akár a csillagászok S köszöntik kidőlt vérüket A Rajnán úszó sok naszádot Tudják a hét ars titkait Mestereik a bátyjaik Vén fenyők nagy poéták Sorsuk hogy ragyogjanak itt Pompásabban mint a planéták Ragyogjanak behavazott Ágakkal és mint csillagok Karácsony örömére A bűvöletbe ringatott Tártkarú fenyők ünnepére Háborús karácsony Rajnai fenyők Szép muzsikusok a fenyők Öszesti szélben zengik ök A korácsonyt a régit S zord mágusok vihar előtt A morajlő eget igézik Télen a szárnyuk leng suhog Ilyenkor fehér kerubok Váltják föl a fényöket Nyáron mint bölcs rabbinusok Vagy mint öreg lányok tűnődnek A fenyők kóbor orvosok Kínálják a jó balzsamot Mikor a hegy vajúdik És az orkánban fölzokog Egy egy vén fenyő s földre hullik Rónay György fordítása Ezt a hivatást nem lehet csak pénzért végezni. (Kontár Gyula felvétele) * _____ EL ETET JELENTHET Puskából lőtt tüzes istennyilák csapkodták körül az isten fiát. A három király német volt, s nekünk elkötötték egyetlen tehenünk. Én tízévesen sírtam, az anyám negyvenévesen tépte a haját, apám osztrák földön tetvesedett, nyomorgatták veszett heródesek. Karácsony volt, és megváltót kívánt az önpiszkában fetrengő világ. Vártuk, de fölénk csillag nem futott, vad tort ültek az antikrisztusok.
