Új Szó, 1974. december (27. évfolyam, 284-307. szám)
1974-12-16 / 296. szám, hétfő
T ommaso Landolfh SZTÁS Igor Grossmann felvétele I smertein egyszer egy asszonyt, a neve... de különben mit számít? Szomorkás nő volt, és egy picit húzta a egyik lábát. Gyakran előttem ment el, mikor a népkertben üldögéltem, mindig körülbelül ugyanabban az időben;nem volt csúnya, még fiatalos, és mint említettem, megvolt benne a szomor- kásság különös varázsa. Én minden határozott szándék nélkül néztem, de semmi több; ő éppen hogy csak visz- szapillantolt. De egyszer leült mellém, gondolom, puszta fáradtságból, s így jobban meg tudtam figyelni (az arcélét). Hirtelen felém fordult — talán mert zavarta még a puszta nézésem is —, és fűtő mosollyal mormogott valamit; ha nem csalódom, azt mondta: látta, hogy ilyenkor ott szoktam tartózkodni, vagy valami ilyesmit. Szóval beszédbe elegyedtünk, de csupán úgy, mint két udvarias ember, aki néhány szót vált a parkban. Bármennyire is jól beszélte nyelvünket, látszott, hogy külföldi, távoli országból való. S mivel azokban a napokban volt egy kisebb földrengés, természetes, hogy beszélgetésünk erre és hasonló természeti csapásokra terelődött; úgy látszott, ezekről a dolgokról rendkívül sokat tud. Kevésbé látszott természetesnek az a makacs kitartás (mivel két-három napon át találkoztunk), amellyel ezekhez a témákhoz tapadt, és hamarosan rájöttem, hogy földrengés, tűz, hajótörés és egyéb szerencsétlenség különös fájdalmas vonzalmat ébreszt lelkében. Aztán mikor utoljára találkoztunk, elmesélt egy bizonyos történetet, melyet most elmondok, s az egyszerűség kedvéért az ő szavaival, vagy majdnem úgy. „Ott lenn (mondta) gyakoriak a tüzek; maga a nap ereje is szítja, és az sem ritka, hogy az erdők maguktól tüzet fognak. S aztán feltámad a szél ... Ez itt is megesik, mondja maga, de bárhogy is van, az valóban a tüzek hazája. Hány tüzet láttam már életemben: egyszer éjszaka három gyerek az ablakpárkányba kapaszkodva tartotta fenn magát, mert az egész ház lángokban állt. Nem volt idő, hogy kimentsék őket, leestek a harmadik emeletről, egyik a másik után, s csak egy maradt életben közülük ... De minek emlegessük a mások bajait? Nekem is van közvetlen tapasztalatom: a lángok a húsomba martak, s mellettem égtek a gyerekeim. Akkoriban egy nagy ház hatodik emeletén laktunk a városban. Nem szerettem azt a helyet, látja, ilyenek a véletlenek. Két gyermekem volt, egy kisfiú és egy kislány, az egyik három-, a másik négy és fél éves. Az apjuk aznap távol volt. Hirtelen irtózatos lárma, zűrzavar hallatszott a felső emeletekről, kétségbeesett sikolyok, tüzet kiabáló hangok. Kirohantam a szobából, ahol csodálatosképpen mit sem sejtettünk e pillanatig, magammal vonszoltam a gyermekeket; a folyosó végén a padló már borzalmas robajjal szakadt le, s lángnyelvek törtek elő. A lejárathoz rohantam, lépcsőnek nyoma se látszott, a helyén füsttel, lángokkal borított félelmes űr tátongott. Felesleges, hogy töviről hegyire elmondjak mindent. Végül is a legelső szobába menekültünk. De a tűz egyre terjedt, s ezt az utolsó menedékhelyet is elárasztotta a fojtogató füst; közben a hőség elviselhetetlenné vált. Rémülten fürkésztem a szabadulás egyetlen lehetséges útját — az utcára néző ablakot. Illuzórikus megoldás, nyilvánvaló, inkább újabb szenvedés, hiszen a hatodik emeleten voltunk. Kétségbeesetten kiabáltunk le, próbáltuk felhívni magunkra a figyelmet; de a zűrzavar, lárma akkora volt, hogy senki sem hallotta meg, senki sem törődött velünk, legalábbis azt hittem. Mit tehetnék, hogy megmentsem ezeket a kis teremtéseket, ha magamat nem is? Semmit, semmit. Rémes szívdobogás jött rám, elhagyott az erőm, úgy éreztem, a következő pillanatban elveszítem az eszméletemet is, és még mindig nem tettem semmit, semmit nem próbáltam tenni értük. Egyszer csak ott az ablakban megjelent egy lángvörös, szakállas arc, most is előttem van. Tűzoltó volt, egy nagyon hosszú létra tetején, amely veszélyesen ingott. „Ezt a két gyereketl“ kiáltottam. „Csak egyiket — válaszolta gyorsan —, mozgás!“ Látva tétovázásomat, hozzátette: „A másikat utána, rögtön visszajövünk: most nem lehet, mindannyian lezuhannánk. Gyorsan, gyorsan!“ Jaj, de melyiket a kettő közül? Választanom kellett abban a pillanatban, melyiket akarom két egyformán szeretett gyermekem közül; választani, melyiket mentem meg a haláltól, mert abban biztos voltam, hogy ha a mentők valóban vissza is jönnek, akkor már késő lesz. Embertelen volt — lehetetlen. Persze hogy lehetséges volt: abban a végső pillanatban mégis választottam, tudtam választant. A fiamat választottam, hogy megmentsem ... A férfi megjelent a batyujával, időt sem hagyott, hogy megszólaljak, hogy kérleljem; görcsösen vártam, aztán elveszítettem az eszméletemet. A többit gondolhatja, ügy mesélték el. Mikor visszajöttek, én még lihegtem az ablak közelében; és hát itt vagyok — szép eredmény ugye (kiáltott fel keserű, torz nevetéssel)? De amint előre láttam, a másik gyermek már halott volt, megfulladt, talán el is égett, soha nem tudtam meg. Egy olyan parányi teremtés; nem volt meg benne az én átkozott szívósságom.“ Az elbeszélést hosszú csend követte. Másfelé nézett, nem volt nehéz elképzelni, mi ment végbe benne; de én őszintén szólva nem tudtam, mit is mondjak. Minden szokásos frázis, minden vigasztalás értelmetlennek látszott. Talán igazolnom kellett volna a választását, vagy vigasztalnom magáért a választás tényéért, vagy egyszerűen szánakoznom a kis teremtés borzalmas halálán, akit bizonyos értelemben ő maga ítélt halálra? — És most isten áldja — mondta végül, s ridegen felállt. — Gondolom, nem akarja, hogy valami köze legyen egy olyan anyához, aki tudott választani. — És ismét fájdalmas, torz mosolyra húzta száját. — Ugyan, nem — hebegtem. — Persze szörnyű, de ha belegondol, hogy milyen lehetetlen helyzetbe került ... — Lehetetlen helyzet; és mit számít az? Nem is arról van szó most már, ami velük történt, hanem ami velem történt, bennem ... Érti? Értettein, és mégsem tudtam, mit feleljek. De éppolyan ridegen újra leült. — Szerencsére — folytatta nyu- godtabban — van idő. Az idő nagy dolog. Azt mondják, a halálhoz visz; ellenkezőleg, éppen ellenkezőleg: életet ad, mikor meg kellene halnunk. Ügy látszott, mintha a beszélgetés általánosabb mederbe terelődne, és ezt ki akartam használni. De tévedtem: nyugalma színlelt volt. — Igen, teljesen igaza van —* mondtam ostoba hévvel —, mit ér gyötrődni, mikor ... — Mikor ...? — Mikor ... mondhatnánk, ön úgysem... — Éppen ez a baj. — Hogyan, inkább elveszítette volna mindkét gyermekét? — Mint inkább! Hagyja ezt, és ne tegyen úgy, mintha nem értené, és ne akarja másra terelni a beszélgetést. Tudom magamtól, mit képzei, hogy nincs mentség egy ilyen szörnyűséges dologra: szörnyűséges, főleg, ha én nem vagyok felelős, ha nem vagyok bűnös. Keményen, komolyan nézett rám; kínosan éreztem magam, nem tudtam merre fordítsam a fejem. — Ugyan — dadogtam —, látja, ön azt mondja: baj. De minden baj magában rejti saját kárpótlását, és én biztos vagyok.., mikor történt ez, amit mesélt? , — Évekkel ezelőtt, miért? — Akkor — folytattam ünnepélyes hangszínre törekedve —, akkor a gyerek most már nagy lehet. — Eddig ér nekem — válaszolta szárazon. — És mit csinál, tanul? — Igen ... színésznő szeretne lenni. Azt hittem, rosszul hallottam. — Hogy mondta? — Azt mondtam, színésznő szeretne lenni, és ezért a színművészeti főiskolán tanul. — De ne haragudjon, kiről beszél? — A lányomról. — De... de nem úgy mesélte, hogy abban a borzalmas pillanatban úgy döntött, eldöntötte, hogy a kisfiát menti meg? — Dehogynem. És következésképpen a kislányt mentettem meg. Ez volt a legkevesebb, amit érte lehettem, nem gondolja? És egy utolsó kétségbeesett fintor ral felugrott, s anélkül, hogy egyetlen pillantásra vagy köszönésre méltatott volna, elment; a szokásosnál kicsit jobban húzta a lábát. ZIRIG ÁRPÁD Vissza a naphoz cseréptörő jégszomjas időben jött a csikód hegyek hátón menekültél tőlem csak ültem hideg fázós lélek belül a csend kívül a tenger hóborgott érted meghaltak a mesék termettek kemények szúrósak döfdösnek érzem vérszagúak Szemed nézném fohászkodom magomhoz barlangom mélyéről térnék vissza vissza a naphoz + ■ UJ Szeresd az arcod verd félre tapsoló kezed akár a harangokat szeresd az arcod köd arcod éveid köd-éveid hajnalót ha kitisztul megszüli újjászüli magót a világ mit érsz vele neked már nem lesz nappalod csak éjszakád versei Ez a nap is folyóban már ez a nap is hideg arcokat dobál az éjszaka körülvesznek az árnyak a füzes bozót mint egykor most nem vezet haza kisimulnak a drótok ráncoi reggelre havat ígér az ég alföldekig terelgeti o kárpátok o bezárt birkák bégetését újak Ecker Ildikó lordftása
