Új Szó, 1974. december (27. évfolyam, 284-307. szám)
1974-12-15 / 50. szám, Vasárnapi Új Szó
kapuját bezárták, senki mehetett, és ha valaki ázat, a házmester — mi- kulcsra zárta be az aj- meztette az illetőt, hogy vissza nem jöhet. Nyil- hát mindenki számára, os csendőröket meg gu- őröket helyeztek el ott, 3lő időpontban kirohan- megzavarhassák az iinfeszült volt, mindenki itt kemény összecsapás- , de pontosan tíz óraelindult. Elől Steiner néhány elvtárssal, aztán 'Jégyen, nyolcán, tízen ;gy sorban, mégis lép- isukbgn fegyelem, rend uralkodott. Jelszavakat nem kiáltoztak, de a néma menet minden hangos tüntetésnél többet mondott. Ezt a csendet a csend és a rend őrei nem tűrhették sokáig, és ahogy a menet a Kossuth tér felé tartott, útközben a rendőrkordon állta el útját. — Oszolj! — kiáltotta el magát az egyik rendőr. De Steiner Gábor előrement: — Előre, elvtársak! — kiáltotta. — Felvonulásunkat senki meg nem tilthatja. Az „Oszolj!" felszólítás újra elhangzott, s ugyanakkor Steiner Gábor is kitartásra biztatta a menetelőket. Hangos szóváltás támadt a rendőrök és a menetelők közt, de sikerült továbbjutniuk. Ekkor a Szent András- templom előtt újabb erősítés érkezett, az „Oszolj!“ ismét felhangzott. Most azonban már nemcsak Steiner, hanem az egész tömeg dühös és ingerült lett. Válogatott kifejezéseket vágtak a rendőrök fejéhez, ugyanakkor többen harsányan elkiáltották magukat: „Éljen a Szovjetunió!“. „Éljen, éljen!“ volt rá a lelkes válasz. Erre a gumibotok működésbe léptek, dulakodás támadt, Steiner egy hatalmas rendőrrel viaskodott, Tren- csik és Patkó a segítségére sietett. Kiszabadították, és vonultak tovább a Kossuth térre. A kiállt izgalmak ellenére Steiner- ben volt annyi lelkierő, hogy az emelvényre lépjen, és rövid beszédet intézzen a hallgatósághoz, amely mindvégig híven kitartott mellette. Jobb szeme akkor már dagadt volt, és egész arca a dulakodás nyomait viselte magán, hangja azonban ércesen csengett: — Ököllel és gumibotokkal támadtak nekünk — mondotta —, mint a rablóknak, mint a közönséges úton- állóknak. Éppen ezért a mai napon kötelezzük magunkat, hogy követni fogjuk a szovjetet teljes győzelmünkig ... Addig — folytatta, miközben zsebkendőjével sérült szemét törülte meg —, amíg nálunk a gumibot fog uralkodni, amíg ilyen barbár eszközökkel fognak nekünk támadni, teljes erőnkkel harcolni fogunk az ilyen rendszer megdöntéséért. — Nem bírt tovább beszélni, sérült szeme sajgott, fájt. Bocsánatot kért a hallgatóságtól, hogy nem tudja tovább folytatni, de meg van arról győződve, hogy a történtek után mindenki még nagyobb tisztelettel tekint a Szovjetunióra. így ért véget a nyilvánosság előtt Komáromban a Szovjetunió fennállása tizedik évfordulójának a megünneplése. A kultúrprogramot elnapolták. Ä harc azonban tovább folyt. Az ünnepségen lezajlott eseményeknek folytatása volt. A város hivatalaiban lázas munka folyt, azon törték a fejüket, miképp tegyék félre az útból Steiner Gábort. A gumibot után valami erősebb eszközzel akarták fejbe vágni. Ugyanakkor azonban a párt is tántoríthatatlan kitartással folytatta a maga harcát, a községi választások győzelméért és azért, hogy Csehszlovákia felvegye végre a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval. Egy nap sem múlott el még a november 6-i események óta, de a rendőrség jelentése már ott volt Pozsonyban. A bizalmas jelentéshez bizalmas levél volt csatolva. A városi rendőr- biztos közölte benne, hogy a város a községi választások hadjáratát éli. Ebben a hadjáratban a kommunista fjárt tűnt ki, és Steiner képviselő, aki a jelölőlistán első helyen szerepel, igen élénk tevékenységet fejt ki. A rendőrbiztos, hivatkozva a november 6-i eseményekre, így folytait.'1 levelét: „Különösen hangsúlyozni kell, hogy Steiner mindjárt a felvonulás kezdetén, a botrányos összecsapás előtt civakodni kezdett Veliký rendőrfelügyelővel, s két ízben is mellbe vágta.“ A megyefőnök, aki máskor egy-két hétig heverni hagyta az iratokat, most sürgősen cselekedett. Már november 9-én továbbította a jelentést Prágába. A bizalmas jelentés Steiner Gáborra vonatkozó része nemcsak azt fejezi ki, milyen szemérmetlen eszközökkel dolgoztak ezek a jó modorú hivatalnokok, hanem azt is, hogy tisztában voltak Steiner Gábor jelentőségével. A komáromi választások idején nagyon kívánatos lenne — szólt a jelentés —, hogy Steiner rács mögé kerüljön, mert mihelyt eltűnik a városból, a helybeli kommunista szervezet elveszti egyetlen intelligens vezetőjét, és tüstént sokkal könnyebben fel lehet lépni a helyi kommunista bujtogatók ellen, akik elé már legfőbb ideje elrettentő példát állítani, hisz egyenesen meg vannak győződve arról, hogy Steinernek semmi baja sem történhetik, ezért vakon hisznek benne, és mindenben követik.“ A levél jó helyre került, megfelelő intézkedések történtek Steiner Gábor ellen. Ezek az intézkedések eredménnyel jártak. Néhány nap múlva a parlamentben a mentelmi bizottság hozzájárult Steiner Gábor letartóztatásához. száz! a lakás az enyém okát kér érte, de ben lopta a pénzt, sikerül neki. Az áll ... Ha beszél em tart igényt a b partnere van ... ar, magáé semmi- tökkelütöttebb... a bokor, mert ma- ! szívem ... Tudja lemond a lakás- ondjuk ... fizetek igyezkedni: kicsit messen! gy! — mondtam lem akarja? tar úr! rződést. t megírtunk, mely- :er koronát kifize- zetőséghez. A Ve- jirost, összeállítot- ’endben van. itott valamit, mert A doktor úr meg van? csütörtök van, akkerül. Megharagu- z ügyben. Szerinte Tivadarnak saját íz ügyvédek hun- A Vezetőség pedig Lz alma majd inamban féreg bújt: lyamat megindult: tesített, hogy: „X. isa Kázmér Tiva- ös egyéniségére tám: We hagyjam annyiban, ez disznóság! Menjünk a Vezetőségi Taghoz. A Vezetőségi Tag egy jólelkű kövér úr. Leültetett bennünket, kávéval kínált, és megérdeklődte, mi járatban vagyunk. Meggyóntunk mindent. Mit csináljunk, Vezetőségi Tag elvtárs? — Csúnya ügy, ügyecske — gügyögte —, azt javasolom, ne csináljanak semmit. X. doktor úr lenyelte ádámcsutkáját. Ájul- tan hörögte: — Menjünk a bíróságra! Megy a jó ég! Piszkos ügy, el lehet veszíteni is. Elengedtem a doktor urat, és elsétáltam a betegeimhez. Két hét múlva találkoztam Tivadarral. Szomorúan lógatta az orrát. — Nos, hogy van, hogy? Szép a lakás, jó a lakás? — Jó ám a fenét! A Prof beleköpött a levesbe. A mentőautósé lett, aki az ő szolgálatában áll. Szívből sajnáltam Tivadart. Vigasztaltam. Csak elfér valahogy abban a három szobában ... S mielőtt végleg elbúsulta volna magát, meghívtam a presszóba, hogy a régen megígért kis sört megfizessem neki. Szomorúan beleegyezett. KINEVEZÉSEK az autóbuszban állva aludt, a térde néiha megroggyant, és nekiütközött a mellette álló nőnek. — Bocsánat — mondta ilyenkor, s a következő pillanatban megint behunyta a szemét. A négyes ülésnél máriást játszottak. Az őszi hajnalderengésben csak halvány fény szűrődött be az autóbuszba, és a lapokat egészen közel tartották a szemükhöz. Az utasok gyakran keverték álmukban a betűit, a hetest, a durchmarsot. Miután negyedszer esett rá a nőre, nem merte többé lehunyni a szemét; az erőlködésbe csakhamar belefájdult a feje. Hátrább húzódott. A kanyarnál ráesett egy idős emberre, mert nem talált sehol kapaszkodót; később a bal szomszédja hasának támaszkodva, a kártyázó- kat figyelte. A fák egymás után rohantak el az autóbusz mellett. A hajnali köd ránehezedett az emberek lelkére, nehezen lélegeztek, és undorodva fordultak el egymástól. Zsibogni kezdett a lába; érezte, hogy a csontok elmerevednek a lábaszárában. Egy hete vették le róla a gipszet, s az orvos már kiírta; érthető volna, ha ott dolgozna valahol közel a lakhelyéhez. De így? Kiverte a verejték. A mankókra gondolt, melyek három hónapig hű társai voltak. Határozottan érezte, hogy szívéhez nőttek azok az éktelen fadarabok. — De jó volna rátámaszkodni, nekidőlni — sóhajtozta, s kilesett az ablakon, messze vannak-e még? Sokáig nem bírja a lába. Ez a láb is. ezzel valami nincs rendben, már másodszor törik el ebben az évben. S mindig milyen rossz pillanatban; mint a legutóbb is, az üzemi bálon, ahol jelen volt az igazgató. Éppen Mancikával, az igazgató titkárnőjével- táncolt, amikor valaki meglökte, és elvágódott a sikamlós parketten (persze előbb sokat ivott, hogy fel merje kérni). Fájdalmain az sem enyhített, hogy az igazgató halálra nevette magát a grimaszain. Az autóbuszmegállónál a nehéztáskás iskolásfiúk szinte lesodorták a lépcsőről: a diákok mindig sietnek, törekszenek, sohasem törik el a lábukat, neki meg elsatnyult mindkettő a hosszú irodai, szolgálat alatt. Sem versenyre kelni, sem kitérni előlük már nem tud. Zsörtölődött, szitkozódott, aztán sántikálva elindult az üzem adminisztrációs épülete felé. Az irodában Jolika nem fogadta köszönését, csak feléje biggyesztett; egyáltalán, úgy viselkedett, mint azelőtt, .amikor még nem volt osztályvezető, hanem velük egyívású irodai szolga. Együgyűen rágta a vajas kenyeret, és lapozgatta a képes újságot (máskor gyorsan az asztal fiókjába rejtette). Felhúzta a szemöldökét. Halvány sejtelem fogta el, hogy ezt a nőt egyszer megfojtja; vagy legalábbis kirúgja. Belépett az irodába. Megdöbbenve vette észre, hogy az íróasztala mögött — a nagy párnázott széken — egy ember ül... egy kövér emberke; sunyi képe meglepően hasonlít egy régi kolléga képére, akit valaha ő szerzett be az üzemhez, erre az osztályra. — Mit ülsz ott a székemen! — mordult rá, s egyszeriben elöntötte a forróság, az arca vörös lett, a torkában gombócok képződtek, mindenképpen közel állt a gutaütéshez. Ilyenkor nem tudott összefüggően beszélni. Kelecsényl kolléga méltóságteljesen felállt, előbbre jött (mozdulatai meglepően hasonlítottak a régi osztály vezető mozdulataihoz), és így szólt: — Tudod, Jenei... izé... míg te ... hogyismondjam ... beteg vodtál, történt egy és más... Ez már nem a te széked. — Nem az én székem? Hát kié? — Az enyém! Elsápadt... övé... övé, akit mindenki utál, aki tízig sem tud számolni; aki folyton izzad, mint a víziló ... — No, Jenei, ne izélj... a főnök akarta így... Én igazán nem... — Te nem? Nem hát... ismerlek! Hol a főkönyvelő? — Beteg. Kifordult az irodából. Jolika kárörvendően mosolygott. Mint egy pávián. Máj ő megmutatja... majd ő... Vele nem lehet így!... Húszévi gürcölés után... ez a hála? ... ez a köszönet? Fel a negyedik emeletre. Egyszeriben meggyógyult a lába. Az igazgató előszobája üres volt. Megszeppent. A párnázott ajtóra sandított, közelebb ment. Hallgatózott. Nevetés szűrődött á; a falon. A fenébe is, vendégei vannak. Mit csináljon? Éppen vissza akart fordulni, kisomfor- dálrni az irodából, amikor kinyílt a nagy ajtó, és Mancika jött ki rajta. — Á, maga az? A főnökhöz jött? — Igen ... illetve nem ... vagyis ... majd máskor. Látom, nem ér rá az igazgató elvtárs. — Ki keres, Mancika? — Az igazgató ki- préselődött az ajtón. No né! Ekkora meglepetés! Hogy van, hogy van? Meggyógyult már a gyomra? Nem jó betegség. .. néha nekem is fáj... Olyankor a lányok se kellenek ... heh ... heh heh ... — Igazgató elvtárs... a Kelecsényi... a székem ... Én velem mi lesz? — Heh ... heh ... Továbbra is élni fogunk, élni fog, nemde? Ez jó, nem? Magát is kinevezzük! No, minek is? íMnek is? Nem találja ki? — Főkönyvelőnek! —- Bravó! Okos ember maga. Kár hogy nem maradt osztályvezető. Mától ön a főkönyvétől De aztán el ne adja az üzemünket? Ez jó, nem? Visszatáncolt az irodába. A nyitott ajtón át látta, hogy az asztal körül többen ülnek, és előttük üvegek. — Gratulálok a kinevezéséhez — mondta Mancika, és kilökte az ajtón. Elégedetten indult az alsóbb emeletek felé. Kecskés Ágnes: BETYÁR
