Új Szó, 1974. december (27. évfolyam, 284-307. szám)
1974-12-15 / 50. szám, Vasárnapi Új Szó
SZABÓ BELA Mészáros Károly Most, negyvenedik születésnapja után a párt utasítására Steiner Gábor többet tartózkodott otthon. Szükség volt rá, a járási pártszervezet két fontos akcióra készült. Az egyik: nagy előkészületeket tettek november hetedikére, a Szovjetunió fennállása tizedik évfordulójának méltó megünneplésére, a másik: a községi választások, amelyeket 1927. november 20- ra tűztek ki. A két akció párhuzamosan folyt már hetek óta. A munkás műkedvelők egy szovjet színdarab betanulásával voltak elfoglalva, a dalárda forradalmi dalokat tanult be, s egy kórus is alakult az ifjúmunkások szövetségében, amely Majakovszkijt akarta szavalni. A munkásotthonban naponta folytak a gyűlések, összejövetelek, próbák. Soha még a munkás- otthon nem volt olyan népes, mint ezekben a hetekben. Közben a választási munka is folyt, az ifjúmunkások hajnalban plakátokat ragasztottak a falakra, a hirdetőoszlopokra, illegális röplapok kerültek forgalomba. A csendőrség és szemfüles detektívek hada kereste, kutatta, a tetteseket, de sehol nem akadt nyomukra. Közeledett november 7-e, az izgalom egyre nőtt. A párt november 6-ra kérte a tüntető felvonulás és népgyűlés engedélyezését, de választ csak 5-én kapott. A válasz úgy szólt, hogy csak a Kossuth téri népgyűlést engedélyezik, de a felvonulást megtiltják. / Ez az engedély is nagy eredményt jelentett, mert a pártba érkező jelentések úgy szóltak, hogy ezen a napon mindenütt megtiltották a gyűlést, a kocsmák és a községi terek körül csendőrök cirkálnak. — Ügy látszik, rettegnek — szólt Steiner Trencsik Jánoshoz, aki az esti órákban segített a munkásotthont feldíszíteni. — De még hogy — válaszolt Trencsik —, tegnap Uhrovics, a rendőr- spicli ólálkodott a kikötő körül, és igen barátságosan elbeszélgetett a kikötőmunkásokkal. Gyanús volt nekem, arra gondoltam, mit is akarhat ez a ragadozó ... Odamentem hát... igen megörült, amikor meglátott... Hogy le nem sült a pofájáról a bőr... de hát nem sült le, mert azt kérdezte tőlem: „Készülünk, készülünk?...“ Mondon neki: .Semmi köze hozzá,“ hátat fordítok neki, és továbbmegyek, erre az ostoba utánam kiáltott: „Közöm van hozzá, mert ón is ott le* Részlet a szerző Mindhalálig című regényéből szék." Innen sejtem én, hogy valami nagyon a begyükben van. Bizony, a begyükben volt a Szovjetunió, és mindazok, akik szívükön viselték az ügyét. Ezek közé tartozott Steiner Gábor is. A mozgósítás tehát az ünnepség megakadályozására és a közelgő községi választási kampány megzavarására irányult. Noha a választásokig több mint két hét volt még hátra, a jelek azt mutatták, hogy a komáromi kommunisták valamennyi párt közül most is az elsők. Plakátjaikat hiába szaggatták le, hajnalban újra ott voltak, és virítottak nagy betűikkel, számaikkal. Nem lehetett őket megfékezni. Minden úgy ment, mint a karikacsapás. És Soltész meg a város fejesei váltig hangoztatták, hogy ennek a nagy aktivitásnak Steiner az irányítója. Kétségbeesetten a megyéhez fordultak segítségért. Könyörögve kérték, hogy az 1925-ös táblai ítéletet — a nyolchónapi elzárást — most hajtsák végre. Ez a legalkalmasabb idő ... Soha még ilyen aktuális nem volt Steiner lakat alá helyezése, mint most, hogy a város a Nagy Októberi Szocialista Forradalom tíz- esztendős évfordulójának ünnepére készül. Miután Steiner megtudta, hogy sem Gútán, sem Aranyoson nem engedélyezik az ünnepi nagygyűlést, azt üzente az ottani pártszervezetnek, hogy irányítsák a népet Komárom felé. Az üzenetről persze más falvak is értesültek. Az eredmény az volt, hogy mire november 6-a lett, Komárom nyüzsgött a falvak népétől. Mindenki arról beszélt, hogy meg akarja nézni a munkásotthon kultúr- programját. Bárki megállapíthatta, hogy a munkásságban és a földművesekben sosem tapasztalt mértékben megnőtt ezen a vasárnapon a kultúra iránti érdeklődés. A délelőtti órákban a munkásotthon előtt gyülekezett a nép. Fél tizenegyre volt meghirdetve a Kossuth téri népgyűlés. Tíz órára közel ötszázan voltak együtt, jó volt így együtt lenni, jó volt, annál is inkább, mert látták, hogy az ellenfél is készül valamire. Látták, hogy a Kossuth téren és a munkásotthon közelében néhány háj oda be nej elhagyta a közben újr tót — figy a déli órá! vánvaló le hogy szúrd mibotos re hogy megf hassanak, nepet. A helyz sejtette, he ra kerül j kor a tön Gábor hala a többiek, mentek eg teikben, ts még annyi kilométert utazni. De a vezetőség csa,k a professzorokra meg a főorvosokra gondol. A szanitéc sose kerülhet sorra. Egyik ilyen alkalommal egy idős hölgy a városból — miután megvigasztaltam, hogy a vakbéloperációba nem fog belehalni [ami nem biztos) —, elmondta, hogy tud egy eladó szövetkezeti lakásról; az ő fia meg akarta venni, de az illető — egyik körzeti orvos itt az alsó emeleten — sokat kért, és nem tudtak megegyezni. A főorvostól — akivel jó viszonyban voltam, mert időnként elmegyek dolgozni a kertjébe — megérdeklődtem, nem tudja-e, ki akarja eladni a lakását. A főorvos úr tudta: X. doktor, a nyolcadik körzet orvosa. Nem nagyon ismertem X. doktort, ápolónőjét annál jobban, még legénykoromból. Ót kerestem fel délután. A lakásról nőm tudott semmit, de megígérte, érdeklődik a doktornál. Hálás szívvel megtapogattam kövér tomporát. Másnap a váróteremben ültem, amikor belibegett a maga kilencvenöt kilójával. Titokzatosan mondta: — Mindent tudok! — Mit tud? — szegeztem neki a kérdést. — Mindent. A doktor úr ide költözik az új lakásokba, és eladja a városi házát. Említettem neki, hogy magát is érdekelné a dolog... Nagyon örült neki, mert nem tud dűlőre jutni a mostani vevővel. Azt mondta, alkalomadtán keresse fel. — Nagyon helyes. Okos lány maga, Izabella... majd meghálálom. De nem tudná megmondani, ki a másik igénylő? — A doktor úr mondta, elfelejtettem. Valaki innen a kórházból. Megköszöntem Izabella szolgálatait, és meg- ígértettem vele, hogyha valamit megtud, azonnal szóljon. Délután Tivadar rontott be hozzám. Felrúgott két széket, egy asztal a falhoz vágódott..* — Remélem, tudja, miért jöttem? — Hogyne.. — Mennyi pénze van? — Húsz korona és néhány fillér... — Mondja, maga megbolondult, mondja, maga... A ház miatt jöttem! — Nekem nincs házam! — De venni akar! Az enyémet! — Eladja? Egy szék halk sóhajjal összeroppant. — Mondja, maga igazán hülye, vagy tényleg nem tud semmit? — Főiskolára jártam, kérem, kérdezzen! — Mennyi egy meg egy? — ??? • — Mennyi a havi fizetés — Ezerötszáz. — Az enyém háromezer — Gratulálok ... — Maga csak ne örüljöi lesz; az a bitang ugyan majd megpuhul. Egész éle most is keresni akar. Ne egész vezetőség mögötter vele, mondja neki, hogy lakásra, mert sokkal mélt Különben, mondjon amit ; képp se lesz ... attól ma, — De kérem ... — Ne beszéljen! Reszke' dárka szállott rá, reszket mit? Egyezzünk meg! Ma ról, én meg fizetek... egy kis sört. Rendben? — Hogyne. Mikor? — Az nem olyan sürgős. Lám, Tivadarral lehet nyers, de jó szíve van. Izabella loholt íitíinam. — A doktor úr kéreti, ŕ — Parancsoljon, szép 1 amúgy úriasan, és követte — Akarja a lakást, vág; Már ez is szaval. — Nagyon is akarom, č — Akkor írjuk meg a s Megírtuk. Aztán még eg ben leszögeztük, hogy hús tek a lakásért. Elvittük a zetőség elővett egy másik ] ta a kettőt, és azt mondta Vártunk. Tivadar megtuc nem fogadja köszönésemé mindig azt kérdezi: no, n Szerda. Mondom. Ha me kor azt mondom: csütörtt Egy hét óta a doktor ť id ott. Nem tettem lépésekei a bíróság lenne a legjol lakása van ... Ostobaság, cutok, a fene se kezd velü vár. Hagyja érni az ügyet gát61 is megérik. Ebbe megrohadt és lehullott. A a hét elején a Vezetőség doktor úr szövetkezeti h dtirt illeti, tekintettel kii X, doktor úr felrohan* t BARÁTOM, TIVADAR Tivadarral a borozóban ismerkedtem meg a névnapomon. A dolog úgy történt, hogy a második liter végén lehajoltam a gyufásdobozo- mért, és észrevettem, hogy Tivadar is keres valamit az asztal alatt. Ott térdeit a csillogó parketten, és Petőfi-verset szavalt félhangosan: Ott essem el én, a harc mezején ... Érdekelt ez a vers; térdre ereszkedtem, és mereven figyeltem. A vers végére annyira felhevült, hogy sími kezdett. Mivel fiatal koromban én is írtam verseket, hivatottnak éreztem magam, hogy megvigasztaljam: — Kedvess ba-barátom, ne vegye úgy a szívére... a költők se mindig úgy gondolják ... — Ml baja? — hangzott a nyers válasz. — Semmi... semmi... csak szeretném megvigasztalni. — Nem lehet, ma a nevem napja van! — Nekem is! Ki maga... és mit aikar? — Hornyák Tivadar szanitéc, jelentem, a helyi kórházból. — Hogyhogy?... A kórháziban dolgozik, és nem ismer engem? — Nem láttam soha a képét! — Kázmér Tivadar főápoló... magánúton szavalóművész. összeborultunk, és törökülésben elhelyezkedtünk a finomra csiszolt parketten. Eszembe jutott az ifjúságom, amikor a fa alatt így ültünk Marival, és rágcsáltuk a füvet; a szellő lágyan fújdogált, a pillangók libegtek, a Nap ránk szórta sugarát... — Barátom — mondta érzelmes hangon —, azt szavald, hogy Van egy szőke asszony ... Elszavaltuk közösen. Valaki ránk üvöltött, majd tépni kezdték a kabátomat. Nincs sok ruhám, így védekeztem: nekem senki ne tépje szét a ruhámat! Ezt kikérem magamnak. Tivadar is kikérhette — mégis, egy szavalóművészt verni! —, mert rövidesen ott hevertünk mindketten a borozó bejárata előtt. Mit tehettünk? Elbúcsúztunk, és mentünk a magunk útján. Másnap az ügyeletes orvos csontrepedést állapított meg a karomban, és hosszú hetekre munkaképtelennek nyilvánított. Nem tudtam meg, mi lett Tivadarral. Két hónap után munkába álltam. Tologattam a betegeket a műtőbe; a hosszú folyosón elmondták bajaikat, gondjaikat... rettenetes, hogy mennyi baja van egy betegnek... Mindenkit meghallgattam, vigasztaltam őket. Nekem is gondjaim vannak, a feleségem folyton hajszol a lakás miatt; meg könnyebb is volna, ha a fárasztó Jiapi munka után nem kellene Nagy Márton: A KIRAKAT ELŐTT
