Új Szó, 1974. december (27. évfolyam, 284-307. szám)
1974-12-01 / 48. szám, Vasárnapi Új Szó
Mezopotámia az en.^beri civilizáció bölcsője volt. A képen a Tigris keleti partján Bagdad közelében hevernek az ősi Parthia fővárosának. Ktesziphonnak romjai. T ikkasztó hőségben rohan az autóbusz északra, az olajvidék és Kurdisztán felé. Elhagytuk Bagdadot, a portalanított út a történelemkönyvekben „Termékeny Félhold“-nak nevezett mezopotámiai "síkságot, a Tigris és az Eufrátesz medencéjét szeli ketté, hosszában. A fülledt kopárság — a si vatag bemerészkedik az út pereméig — mintha gúnyolódni akarna; hol van itt a termékenység?! Való ban, a nyár végén, amikor ez a környék a Föld legforróbb övezete kétes elnevezésre tesz szert, a növény, a vegetáció visszaszorul közvetlenül a folyamok medre köré és az öntözőcsatornák mellé. Nem légkondicionált az autóbusz: nyálkahártyánkban érezzük a forróságot. Pedig vendéglátóink mindent megtettek, hogy kényelmesen, jól érezzük magunkat. Negyven külföldi újságírónak, akik önként jelentkeztek, hogy vállalják az északi vidékekre vezető út megpróbáltatásait és — némi túlzással úgy is mondhatnánk: kockázatait — két Mercédes-buszt biztosítottak. Nem kellett zsúfoltan egymás mellé préselődnünk, de ami még ennél is fontosabb volt: a kocsik hűtőszekrényét sziliültig megtöltötték üdítő italokkal. Iraki sör, import Cola, narancslé oltotta a szom j at. Árnyékra csak a katonák számíthattak, akik az utakat őrizték. Bagdad után nem messze az első ellenőrzési pontnál megállt a busz, — a sorompó mögött egyenruhás őr várta, hogy kísérőnk bemutassa a bagdadi hatóságok igazolását. Az őrhelyek, az ellenőrzési pontok egyre sűrűsödtek, ahogy távolodtunk a fővárostól. Két őrállomás között egyszer csak váratlanul megáll a busz: a gyengébb ideg- ctűek már azt hihették: minden valószínűség szerint most következnek el azok a pillanatok, amelyek miatt az utazással kapcsolatban sokan a kockázatot emlegették... Szó sem volt erről: a buszról leugrott a „büfés“, — öt perc múlva harmadmagával, két burnuszos, galabijás férfi társaságában tért vissza. Nem messze tőlünk oázis lapult a porban: az oázis hűtőgépéből cipelték azokat a jókora jég- rudakat, amelyek gyorsan a hűtőszekrénybe kerültek, hogy hidegen tartsák az innivalót. A hőségben odaragadtunk az ülésekhez. Nem unatkozik senki: mindenki magával van elfoglalva. Né- hányan nézzük a magunk elé terített térképet: mint afféle turisták, kipipáljuk azokat a helyeket, amiket éppen most hagytunk el. Egy spanyol kolléga a fényképezőgépét csavargatja, és — véletlen lehet? — akkor emeli szeméhez a gépet, amikor egy út menti katonai tábor előtt fékez a busz, és az ablakból mindent jól lehet látni: a nehézfegyvereket, a járműveket, a kirajzolt utakat. Iraki kísérőnk csodálkozik, szovjet kollégánk lehűti a madridi újságíró izgalmát, a fényképezőgép visszakerül a helyére. Akik a Mercedes-buszokkal rójuk az északi utat: önként jöttünk el Bagdadból. Kilencvenen lehettünk talán az iraki kormány vendégei, valamennyiünket meghívtak a forradalmi évfordulókra, — de az északi túrára csak azok jöttek el, akik akartak. Svéd kollégám próbálta meggyőzni dán barátját az utazás hasznáról, de a koppenhágai újságíró úgy ítélte meg a helyzetet: nem éri meg a kockázat. Néhány újságíró az el nem kötelezett országokból ka- tegórikusan elutasította az utazást, mert azzal, úgymond, túlzottan is elkötelezné magát amellett, hogy amit északon lát, azt le kell írnia. De akiket igazán érdekelt az, hogy „mi van Északon“, mi történik valójában Kurdisztánban, és hogy fest az a vidék, amit „olajbirodalomnak“ becézünk, — vállalták az utat. Negyvenen lehettünk, japánok, szovjetek, spanyolok, olaszok, magyarok, lengyelek, németek és még számtalan ország lapjainak tudósítói, akik az első órákban feliratkoztunk az útilistára. AZ OLAJVIDÉKEN Ahogy közeledünk az olajvidékhez, — komorabbá válik a táj. Sűrűsödnek az ellenőrzési pontok, és a kopár sivatagi terepen az avatatlan szem is észreveszi az őrállomásokat. Itt még elevenen él a hetvenes évek eleje kurd kalandjainak emléke, amikor is egy-egy kurd kommandó aknavetőtámadást intézett az olajtelepek ellen, és a közvetlen közelből kilőtt gránátok tetemes kárt okoztak mind a kutakban, mind pedig a finomító berendezésekben. Most, a mélységben tagolt védelem eleve lehetetlen né teszi az ilyesfajta próbálkozásokat. A nagymér vű katonai biztosítás célja éppen ez: megakadályoz ni mindenfajta beszivárgást. A kurd frontra felvn nult gépesített dandárok messze északra kinyom ták az arcvonalat, az olajmezők jól megszervezett védelmén pedig fennakadnak a beszivárgó kisebb kurd alakulatok is. Az olajvidéken tehát — teljes a nyugalom. Mikor Kirkukba beérünk, egy álmos arab város leverő nyugalmát érezzük, nem gondol már senki a kurd hadműveleti terep közelségére, sem arra, hogy most világviszonylatban is jelentős kincsek közelében, az olaj „előszobájában“ van. A város reprezentatív szállodája előtt jóleső megkülönböztetésben van részünk: a szocialista országokból érkezett vendégek tovább utaznak, szállásuk az egykori királyi vendégházban lesz, pár kilométernyire innen. A vendégház; valóban királyi hely, annak minden kényelmével, rafinált étel- és italválasztékával. Ahogy kifordulunk a tágas térségből, — mert most, este hat után indulhattunk csak el az olajvidékre, ahol a nappali hőségben felizzott csövek, acéltornyok már megközelíthetetlenek — katona engedi el leeresztett fegyverével a buszt, és fegyveres őrség állít meg bennünket az olajvidék bejáratánál is. Az út az olajbirodalomban — múzeumi sétával kezdődik. Nem messze az aszfaltcsíkoktól, ahol a busz vesztegel — áll az olajvidék első számú ipari műemléke: az első olajkút, amely a húszas években elkezdte ontani a fekete aranyat. Nem messze tőle áll a Baba Giirgül szobra: az olajkincs felfedezőjének személye és az első üzemelő olajkút — együttesen utalnak a kezdetekre, a húszas évek zűrzavaros időszakára, amikor a hagyományos gyarmati szférában megjelent a következő évek nagyhatású tényezője, az üzemanyag. Brit befolyás érvényesült itt hosszú ideig, — és persze, a második világháború idején a nácik próbálkoztak. Történelmi pech, hogy az olajbirodalom egyik „trónkövetelője“ — pusztán földrajzi közelség miatt — a kurd nemzetiség és annak is elsősorban feudális kiváltságokhoz ragaszkodó uralkodó rétege. Az olajleválasztó harminc méter magas olajtornya mellett egy mérnök tartja kezében az ötliteres tégelyt. Megengedi a csapot, a tartály megtelik fe- ketésbarna folyadékkal. A folyadék alul tömör fekete — felette pedig párolgó, pattogó, bűzlő gáz gomolyog: a kirkuki mezők kincse a földgázzal együtt tör a felszínre. A berendezés leválasztja a gázt: külön-külön hasznosítják mindkettőt. A nagy gázleválasztó nem mostanában épült: hatalmas torony mégis a fényképezőgépek pergőtüzébe kerül: ezer féle változatban örökíti meg az olajsóvárgó orszá gok gyermekeinek kamerája. SAJTÓÉRTEKEZLET A KIRKUKI KLUBBAN Főleg az olasz kollégák élénkek. Érdeklődésük nem lankad akkor sem, amikor a kirkuki olajklubban az exporttervekről faggatjuk a kormányzót és az elnökigazgatót. Csak akkor nyugszanak meg némileg, amikor megtudják: Olaszország, Irak első számú olajvásárlója továbbra is számíthat előkelő helyezésének megtartására a vevők listáján. A késő éjszakai interjú legnyugtalanabb figurája a brazil újságíró, aki — mintha csak a Petrobras brazíliai olajtársaság küldte volna ide — a brazíliai olajvásárlási lehetőségekért izgul folyamatosan. Rio de Janeiró-i kollégám lelki nyugalmát Portugália helyzete is zavarja; nem is habozik megkérdezni: várható-e a közeljövőben a Portugáliával szemben érvényesített iraki olajembargó feloldása. A válasz kiábrándítóan őszinte: az embargó továbbra is vonatkozik a gyarmattartó hatalmakra és a fajüldöző re- zsimekre. Márpedig Portugália mindaddig gyarmat- tartó hatalomnak tekintendő, ameddig valamennyi gyarmata el nem nyeri függetlenségét. A kirkuki olajklub nemzetközi közönségekhez szokott: a sajtókonferencián a legtöbb kérdést most is a szocialista újságírók teszik fel. — Milyen lesz az ország olajpolitikája a szocialista országokkal szemben? Az olajvidék kormányzója, a társaság elnöke, a klub vezetője, a Baath Párt kormányzósági vezetője csakúgy, mint az Iraki Kommunista Párt képviselője egybehangzóan állítják: Irak olajkereskedelmében és olajpolitikájában nem sematikusan jár el: alkalmazkodik az ország kereskedelmi és külpolitikai érdekeihez, célkitűzéseihez. Márpedig ebben a tekintetben a legközelebbi szövetségeseket és harcostársakat a szocialista világban találja meg. Éppen ezért Irak a szocialista országok vonatkozásában messzemenően előzékeny. Az antiimperial'ista frontban egymás mellett elfoglalt hely következtében Bagdad továbbra is rendkívül előzékenyen bírálja el az egyes szocialista országok energiaigényeit. Emiatt még az árpolitikában sem tesz egyenlőségjelet vásárló és vásárló között. A nemzetközi olajtársaság kirkuki klubja a lcg- fényűzőbben berendezett trópusi klub, amit valaha is láttam. Akik már többször jártak itt, a kabinba siettek, átöltöztek, megmártóztak az úszómedencében. Az asztalok közt zajtalanul közlekedő pincérek hordták a hűsítőt, a klub bejáratánál pedig csakúgy, mint az olajtartományba vezető utak mentén, őrség strázsált. A LEGFONTOSABB SZÖVETSÉGESEIK — Tehát: Irak milyen olajpolitikát folytat a szocialista országok viszonylatában? — Differenciáltan foglalunk állást, minden állam esetében külön-külön döntünk. Ez egyebek közt azt jelenti: megvizsgáljuk minden esetben Irak és az illető ország kapcsolatainak politikai, gazdasági és ideológiai vonatkozásait. A szocialista országok esetében arról van szó, hogy közös helyen, egymás mellett állunk az antiimperialista frontban. Amiből az következik, hogy a szocialista országokat tartjuk a legfontosabb szövetségeseknek. De az egyes szocialista országok álláspontját is külön-külön értékeljük, aszerint, hogy milyen álláspontot foglalnak el a közel-keleti válság közvetlen és távlati megoldásában, a palesztin nép nemzeti jogai kérdésében, az izraeli agresszió következményei felszámolásának problémáit illetően. Ebben a kérdéscsoportban a leginkább a szocialista országokkal találjuk meg a közös hangot. Amiből az következik: a szocialista világot tartjuk a legmegbízhatóbb, a legszámottevőbb szövetségesnek. Az a véleményünk: olajügyben is meg tudunk egyezni minden esetben ezen az alapon. Magyarul: az olajügyletekben nemcsak a pillanatnyi gazdasági konjunkturális érdekek lesznek a döntőek, hanem a távlati távolabbramutató, elsősorban politikai érdekek — hangzott a többször is elmondott válasr 1974. XII. 1. A Tigris árterületén, lapályon élő arab telepesek gyér mekei. (Zentralfoto) 14 Krajczór Imre iraki riportja
