Új Szó, 1974. december (27. évfolyam, 284-307. szám)
1974-12-01 / 48. szám, Vasárnapi Új Szó
A padlasszoba tagas volt, szinte e'!ve szett benne a néhány bútordarab — a régimódi agy, amilyen ma már csak falust Öregek otthonában található, a barnára fényezett kétajtós szekrény, a rsip kelerítővel letakart asztal meg a kél szék. Az öregasszony a sarokban ült, oldalira az ablaktól. A lenyugodni készülő nap utolsó sugárnyalábjai szinte fénykeretbe vonták az öregasszony fekete ruhás alakját, amint ott ült roskatagon a kopott karossszékben. Csontos keze az ölé ben levő rozsdás villanymelegítő fülét markolta görcsösen, mintha földhöz akarná csapni a combját nyomó tárgyat. Az asszony mozdulatlanul lilt, csak vértelen ajka rezdiilt meg néha, mintha önmagával beszélgetne. Mély gödörben ülő szeme sarkának ráncai közül egy egy apró könnycsepp gördült le, hogy aztán nyomtalanul felszívódjék az álla alatt, a vastag fekete kendő csücskében. Az agg nő feje előre billent, a villanymelegítőre pillantott, melynek súlya elzsibbasztotta a lábát. A földre csúsztatta a rezsót, majd cipője orrával tovább rúgta. Eközben fölében megint visszacsengtek a rideg szavak, melyek a fialal no szójából hangzottak el, mikor az ócska villanymelegítőt a kezébe adta: „Maga ma felköltözik a padlásszobába, a lenti két szoba nekünk kell, mert mi hárman vagyunk. A konyhát meg lehetőleg kerülje el, mert két családnak szűk, másrészt meg nem tarthatok számon minden zacskó lisztet, főszert, meg miegymást. Magányos öregnek elég a villanyrezsó, főzze meg azon az ételét!“ Nem akart hinni a fülének, először azt hitte, rosszul hall, amikor a szavak ér telme eljutott a tudatáig, amikor világosan felfogta értelmüket: idegen, megtűrt ember lett a saját házában, nem léphet oda, ahova akar, kiirtották a konyhájából, melynek minden berendezését a nyugdíjából félrerakosgatott pénzből vette, ráadásul még azt is félté telezik, hogy hozzányúlna ahhoz, ami a másé ... A felháborodás hulláma öntötte el, szája már szóra nyílt, de a fiatal nő szigorú tekintete belefojtotta a hangot. Béketűrő természete volt világéletében, nem mondott ellent akkor sem, ha meg volt győződve igazáról. Az ura azt szokta mondani róla, hogy még a légy elől is kitér. A fiatal asszony, szúrós szeme mintha hipnotizálta volna, engedelmesen megindult abba az irányba, amerre a hideg szempár intett. Gépiesen emelgette lábát mindaddig, míg fel nem ért a legfelsőbb lépcsőfokra. Amikor visszapillantott, észrevette, hogy a fiatal férfi, akit családjával együtt nemrégen rokoni szere tettel fogadott a házába, közömbös arccal nézett utána. A nagyszoba nyitott ajtaján keresztül látta a kisgyereket, amint ágyacskájában a színes csörgő után kapkodott. A játékszert az öregasszony vette és ő maga kötötte az ágy hálójába. Éles szavak hasítottak utána, amikor lassan becsukta maga után a padlásszoba ajtaját: „Aztán ne nagyon mozgolódjon odafent, mert vékony a padló, minden nesz lehallatszik És vigyázzon arra is, hogy valahol el ne járjon a szája .. .1" Az öregasszonynak keserűen megrándult az arca. Ugyan kinek panaszkodna ó, amikor ebben a nagy városban senkit sem ismer közelebbről. Felötlött ugyan gondolatában, hogy az a barátságos képviselőnő biztosan meghallgatná panaszát, aki néhányszor elbeszélgetett vele, amikor elsétált a hóz előtt. Egy másik nő is érdeklődött a hogyléte felől. Ha jól emlékszik, azt mondta, hogy ő a polgári bizottság elnöke, s ha valamire szüksége lesz, csak szóljon vagy üzenjen neki. Az öregasszony azonnal elhessegette magától a gondolatot. Dehogyis terhel a gondjával valakit. Családon belüli ügy ez. A szomszédoknak sem szabad megtudni semmit. Szégyenné magát előttük, habár nem érintkezik velük, a nevüket sem tudja. Az utcára is csak akkor lep, ha bevásárolni megy, vagy amikor a temetőbe indul egy friss sírhalomhoz . . . mely alatt a lánya nyugszik. Ott a szomorú helyen nem érzi magát olyan egyedül . .. Ott mindennap elsírhatja panaszát, fájdalmas egyedüllétét. Mert a magányosság nagyon kegyetlen érzés, különösen annak, aki hirtelen, egyik napról a másikra maradt társta- lan. A zt a pillanatot soha nem felejti eil, mindig újra meg újra felidéződik emlékezetében. A férjét élete elválaszthatatlan részének érezte, mindig igyekezett a legjobban gondoskodni róla. Ez adott tartalmat élete minden napjának. Akkor reggel is a szokott időben az asztalra készítette férjének a reggelit-. A férfi pitymallat óta a kertben voit, hajnalhasadáskor mozgolódni kezdett >!az ágyban. Azt mondta, nem tud aludni, nem érzi jól magát, fejfájással ébredt... Igyekezett mielőbb kikerülni a friss levegőre. Nagyon szép kertjük volt, a falunak azon a részén ritkán álltak a házak, teret engedtek a zöldnek meg a napfénynek. Az ura — amióta nyugdíjba vonult — szinte minden idejét a kertben töltötte; nyáridőben csak enni meg aludni járt a lakásba. A házat a háború után építették. A régi kunyhó fazsindelye lángra lobbant egy német aknától, mikor megszűnt a lövöldözés, már nem volt mit oltani, a csupasz vályogfalak füstölögtek a télutói szélben. „Földönfutók lettünk!“ — kiáltotta kétségbeesetten az urának a pusztulás láttán. Nem váltak azzá! Segített az állam, összefogott a falu, és őszre már állt az új ház, olyan takaros épület, amilyenben azelőtt csak módos emberek laktak. „Miért nem jön mór reggelizni ez az embeir — türelmetlenkedett az asszony. — Kihűl a szalonnás rántottá, megfekszi a gyomrát, megint szedheti a szódabikarbónát.“ Kinyitotta az ablakot és kiszólt a kertbe. A hívásra nem érkezett válasz, csupán a nagy diófa leveJe\ neszeitek a reggeli szellőben. Kiment a kertbe, hogy előkerítse a férjét. Arcra borulva feküdt a férfi egy virágágyás közepén. Görcsbemerevedett keze erősen fogta a kiskapa nyelét. A sokszínű őszirózsák káprázatos koszorúba fonták gondozójuk sápadt arcát. Elment az ura ... több mint félszáz éves együttlét után magára hagyta ... A temetésen szinte eszét vesztette. A sírba akart ugrani, mikor a koporsót leengedték. A lánya karjára támaszkodva botorkált haza a temetőből az elárvult házba. A lánya akkor így szólt hozzá: — Nem maradhat itt egyedül anyukai A sírba vinné a bánat, elemésztené magát! Ebijén a házban soha nem enyhülne a gyásza, hiszen itt minden őrá emlékezteti! Jöjjön velem . .. együtt könnyebb lesz az életünk! L ánya az iskola elvégzése után a fővárosban kapott állást. Albérletben lakott. Nem volt férjnél, pedig szem- revaló teremtés volt még a negyedik ikszen túl is. De valahogy úgy alakult a sorsa, hogy faluja közösségéből kiszakadt, a nagyvárosi életbe pedig igazában soha nem tudott beilleszkedni, így aztán nem talált magának megfelelő párt A ház meg a kert ára és összespórolt pénzük együtt éppen kifutotta egy városA y ember szeret ábrándozni. Ab- rándozni valami fenségesről, vagy akár csak valamilyen földi gyö nyörüségekről. Persze, csak kivétele sen. Én is ábrándoztam arról, hogy lesz odahaza egy kis könyvszekrénykém. Kerestem én nekilelkesülten az összes üzletekben a megfelelő könyvszekrényt. I)e nem volt sehol. Ekkor határoztam el, hogy keresek szakembert, aki elkészíti. — Megbolondultál! — kiáltott rám a barátom. — Eljön hozzád valamilyen Vászja bácsi, amolyan ezermester, aztán _jól megfej. Amíg józan, még csak csinál valamit, de józan csak akkor marad, ha huszonnégy órán át őrt állítasz melléje. — Dehogyis — vetettem ellen. — Ma már más idők járták. Ogy is lett. A mester elegáns fiatalember volt, akinek a legendás Vászja bácsihoz semmi köze sem volt. Misának hívták. — Modern szekrényke legyen vagy klasszikus stílusú? — kérdezte. — Modern. — Megmutattam neki a fényképet. — Ismerem ezt — mondta. — Nemrég egy akadémikusnak készítettem ilyet. A szobájának kör alakú alaprajza volt. jól megkínlódtam. — Itt egyszerűbb lesz — jegyeztem meg. — A fal egyenes. — Így még bonyolultabb — jelentette ki nyomatékkai Misa. Nem tudtam, miért, de nem akartam firtatni. Minden munkának megvan a maga fortélya. — és mibe fog kerülni? A mester megmondta, mire szédülni kezdtem. Próbáltam lealkudni valamit. Ö azonban megmagyarázta, hogy olcsóbban senki sem csinálja meg, mert nehéz az anyagot beszerezni, a szerszámokat javíttatni kell, embert sem kapni a munkára és különben Is, ő nem mészárszéki üzletvezető, nincs tehát pénze fejen felül. Ez úgy hangzott, mintha én kizsákmányoló lennék, aki az ő vérét szívja. Elszégyelltem magam és beleegyeztem az árba, habár nekem csak annyi pénzem maradt, hogy már csak egy jegyet vehettem volna a „Hogyan lehet kibírni negyvenöt napig evés nélkül?“ című előadásra. — Ha ilyen valamit csináltat valaki, az a száz rubel már sem nem oszt, sem nem szoroz. Holnap elkezdjük. De he— Akkor hát udja nekem ezt a zakót és kvittek vagyunk. — Ezt a zakót száz rubel helyett? — kiáltottam fel. — Hiszen ez angol anyag! — Mit kiubál mindjárt? Hiszen a mellénye még megmarad. Az ember segíteni akar magán. De hu nem akarja, nem bánom. Megvárjuk, amíg a raktárost kiengedik a dutyiból. G. Geilender: lyet kell csinálni: eltolni a bútort a helyéről, áthelyezi a tv készüléket meg a telefont. — Ezt maga csinálja? Én asztalos vagyok! Hívjon szakembereket — jelentette ki. Másnap Misa még egy százast kért anyagra. — Annak a raktárnak a raktárosát, ahová eddig jártam, bebörtönözték — magyarázta — az új helyen pedig még nem ismernek engem. Még a bőrt Is lenyúzzák az emberről a latrok. Kezdett melegem lenni. Levetettem a zakómat. — Nincs több pénzem. Én megfizettem, amit kért. Misa elkontoroáctt, A zakót elegánsan a karjára vette és elment. A tv készüléket átvittem az új helyére. Az antennát egy rokonszenves fiatalember jött átszerelni. —- Ilyen kábelt most lehetetlen szerezni — mondta és vadonatúj félcipőmet kezdte nézegetni. Ez a kábel pedig rövid. Megsimogatta szépen fésült frizuráját és megkérdezte: — Hol szerezte ezt a félcipőt? — Az újházasok boltjában — feleltem. — Odahaza lenne egy darabka kábelem. Remek ihel. Mindent lehet vele fogni. Átadhatnám önnek. Megcsinálta az antennát és elvitte a félcipőmet. tkSBHBSafil •• - • V. • • A telefonistái Gyimának hívtak. Valahogy nem ment neki a munka. Tupo gatta a zsinórt, csóválta a fejét. — Mi van, Gyima, nem elég hosszú a zsinór? — kérdeztem. — Bizony nem — felelte és a sze me sem rebbent. — És lehet kapni? — Nem lehet — mondta. - Igen nehezenI Tíz perc alatt az ifjú telefonistu megoldott minden problémát, de en nek fejében lehúzta rólam a nájlon ingemet. Amikor a hely már elő volt készít ve, megérkezett Misa, az asztalos meg egy csapat nyi fürge legényke. Mind egyiknél volt egy egy kis koffer és úgy néztek ki, mini az edzésre siető sportolók. — Hát ezek? - kérdeztem. — A segédeim — mondta a mester. — Hány segédre van szüksége? — Mindre. Hadd keressenek a h génykék. Ad nekik egy kis csokoládé ra. — És enélkül nem menne a dolog? — Miért kedvetlent! enénk el az em bereket? Hu az embernek nincs kedve valamihez, ükkor nem tud produktiv lenni. Nehogy csökkenjen a produktivitás, elvette a mellényemet. Amikor a könyvszekrényke készen lett, azt mondta Misa: —- A gyalupadot itt hagyom önnek ... a nadrágjáért. Minek cipelném haza. Elkel az magának a házban! — De a nadrág még inkább — ki séreltem meg ellenkezni. — Semmiség — nyugtatott meg a mester. — Künn már melegebb van. Nem fog megfázni. Viszontlátásra! Ha még valamire szüksége lesz, csak szóljonI Ott maradtam u lakásban egyedül. És aligha jönne vissza az életkedvem, ha nem vigasztalna u remény, hogy minderről az emberek legalább olvasni fognak. Ebben az elbeszélésben. SÁGI TÓTH TIBOR fordítás*
