Új Szó, 1974. november (27. évfolyam, 258-283. szám)
1974-11-10 / 45. szám, Vasárnapi Új Szó
— Csak ... Nem sikerült férjhez mennem. — Hát gyerekek? — Miféle „gyerekek“? — csodálkozott az aszszony. — Gyerekeid vannak? — Nincsenek. Az én gyerekeimnek tőled kellett volna születniük. — Én sem nősültem meg, és nekem sincsenek gyerekeim. — Ez természetes — mondta az asszony. — Miért? Az asszony nem válaszolt. Üres taxi suhant el mellettük. Lépkedtek a lármás, vidám utcán, a lombjuk- vesztett akácok mentén, melyekről hegyes, barna magtoklándzsácskák csüngtek. Sokáig kószáltak. Csendes sikártorokba tévedtek, a parton üldögéltek, az üres, szunnyadó Cirkusz kerítésénél ácso- rogtak, a mozik kirakatát nézegették, kiballagtak a Matrózklubhoz, és a Hajósnegyed fényeit figyelve, megálltak. A sötétben láthatatlan házak ezernyi fénye vibrált előttük: sárgák, fehérek, égszínkékek, és mind magasabbra, mind messzebb kúsztak a hegyoldalon. Reszkettek, hunyorogtak, hol fellobbantak, hol kialudtak, és mintha csak egytől egyig oda igyekeztek volna, ahol a Malahov-kurgán vörös fénye szökkent a magasba. Olyan volt az, mint egy távoli zászló, mint a soha ki nem alvó világító- torony fénye. 'Örök láng azok sírja felett, akik vérükkel öntözték ezt a földet. Tisztán, vidáman lobogott, örvendezve az életnek. — Boldog vagy? — kérdezte az asszony, miközben tenyerét a férfi kezére tette. — Nem tudom. Nem nagyon. Hát te? — Én sem nagyon — felelte az asszony. — Mondd csak te semmit sem sajnálsz? — De igen. Sajnálom, hogy nem találkoztam veled. Azt hittem, elpusztultál akkor. — Semmit sem érdemes sajnálni ... — Az asszony gyöngéden megsimogatta a férfi kezét. — Hallgasd csak, micsoda csönd. Nem találkoztunk, és mégis .. ^.Micsoda csönd, hallod? — Hallom. ;* Éjszaka volt már, amikor a fél várost bebolyongva, az asszony lakására mentek. A Felkelők utcájában lakott — egyedül —, a két nyikorgó padíójú, csendes szobácskábán. A díványon doromboló macska bóbiskolt. Az asszony azelőtt is szerette a macskákat. — Mit csináltál ott a kikötőben? — faggatta a férfi. — Kikísértél valakit? — Mindent elfelejtettél — mondta csodálkozva az asszony, és elmosolyodott. — Mindent. Hisz mindig ki szoktam menni a hajók elé. Hát tényleg elfelejtetted? Hisz megígérted, hogy egyiken magaddal viszel... — Emlékszem. — Fáradt vagy — mondta az asszony. — Feküdj le. A díványra ágyazott neki, ő pedig a szomszéd szobában tért nyugovóra. Sötét volt és csend. Valahol messze, az ablakon túl, nagy ritkán autók lármáztak. A férfi nem bírt elaludni Nyitott szemmel feküdt, hallgatta az éjszaka neszeit, és megmoccanni sem mert, nehogy megreccsenjen a dívány, és felébressze a szomszéd szobában alvót. Végül is elszunnyadt. Lehet, hogy mindössze egy pillanatra nyomta el az álom, lehet, hogy sokáig aludt, ám hirtelen felriadt: valami érthetetlen aggodalom fogta el, különös szívdobogást érzett, és éles fájdalmat a hátában. Mintha csak hátba vágta volna valaki, mintha golyó fúródott volna a testébe. Kissé kinyitotta a szemét, és úgy rémlett neki, nem a csendes szobában, a díványon, hanem a hideg homokban fekszik. A hideg homokban fekszik, és a kövek mögül idegen egyenruhás alakok rohannak feléje minden irányból, és vadul, bőszen üvöltenek valamit. Kábult- ságában szinte nem Is hallja kiáltásaikat. Látja, hogy ordítanak, ám csupán alig érthető suttogást hall. — Miért mentél el? Hol vagy? — kiáltotta szinte, és behunyta a szemét, ós rájött, hogy a suttogás, melyet' hallott, a másik szobából szűrődik áit. És voltaképpen nem is suttogás, hanem szipogás: zokogását elfojtani igyekezve, az asszony sírdo- gált ott. — Nem érdemes — mondja —, ne sírj. Semmit sem érdemes sajnálni. Az asszony meghallotta, és elnémult. Újból elcsendesült minden. És hirtelen megpillantotta az asszonyt: az ajtót kinyitva, mezítláb, egy szál ingben jött feléje. Rémült, nagy szemei csillogtak a félhomályban. Kezét gyámoltalanul, leeresztve, félelemtől és szégyentől remegve közeledett, mintha csak egy hőstett végrehajtására vagy kivégzésre jött volna. Lefeküdt a férfi mellé. Ö megölelte: a lélegzet- tó is elállt, amikor az asszony forró testéhez ért. Az asszony is átölelte. Az asszony volt a tenger, ő pedig az úszó. Sokáig úszott a viharos tengeren, szelte a hullámokat, elvakulva a fényes naptól, és megmámorosod- va a tengervíztől. A nap is ő volt, és mintha csak feloldódott volna a hullámokban, melyek sodorták — tengerré vált. Majd pedig kiúszott a partra, és két kezét tarkóján összekulcsolva, a meleg homokban hevert. Körülötte daloltak a fák, dalolt a fű, és dalolt a szíve. — Te semmit sem sajnálsz? — kérdezte az asszony. — Nem — felelte. — De azt hittem, elpusztultál akkor. — Nem érdemes — mondta ijedten az asszony. — Ez igaz, de nem érdemes, ne siess, ne tekints vissza!. Várj! A férfi azonban belefáradt a várakozásba. Visz- szatekintett. Felemelte súlyos fejét, és visszatekintett ... ... Messze a háta mögött Szevasztopol égett. Itt viszont géppisztolyból tüzelve hat idegen egyenruhás alak futott feléje. A golyók átjárták a testét, és nyöszörögve fúrta arcát a tengeri kavicsba. — Elmész? — kérdezte valahonnét a távolból fáradtan az asszony, miközben kisírt, boldog szemmel fürkészte a férfi arcát. — Igen, ideje — mondta a férfi, azzal felöltözött, és kilépett a kihalt éjszakai utcára. Égtek a lámpák, ós láncként húzódtak a messzeségbe. Aludtak a fák, szenderegtek a hajók az öbölben, és az emberek a fehér házakban. Ment a csendes utcán, fintorogva a mellébe, hátába hasító fájdalomtól, vérben ázva. Lépkedett, és előtte egymás után hunytak ki a lámpák. Egyre sötétebb lett körülötte, és a csend egyre súlyosabbá vált. Egész közelről hallolta már a tenger moraját, utolsó erejét is összeszedte, és amikor egy hullám az arcához ért, beállt a sötétség. Enyedy György fordítása A csípős, hideg szél végigsüvített a táLÁ jón. Lassan megindult a hóesés ts. Ebben a kellemetlen időben egy ember ballagott az ütőn. Jól behúzta a nyakát a prémes gallérjába, hogy valamiképpen védje magát a széltől. A lassan baktató ember idegen volt ezen a vidékért. Csak ment, ment előre, majd letért eqy ösvényre: itt körülnézett, de senkit sem látott, talán nem is kívánta, hogy valaki közelében tartózkodjon. Pár lépésnyire eqy útjelző táblát vett észre, odaballagott, és tanulmányozni kezdte. Kis idő múlva ismét elindult... Körülötte a fák ágaira fehér hó tapadt. Az idegen szórakozottan megrázta a hótól lecsüngő ágakat. Kis idő m'úlva egy hatalmas márvány emléktáblát pillantott meg. Megtorpant előtte. Erős nyomást érzett a mellében, fejét felemelte, és nézte, nézegette az emléktábla körüli sírhalmokat. A keresztek félelmetesen hullámoztak a szeme előtt. Az idegen suttogó, rekedtes hangon mormolta: „Ne haragudjatok rám, hogy ilyen későn érkeztem: nem az én hibámból késtem eddig, de most itt vagyok. Hiszen jól ismertek, együtt szenvedtünk hosszú éveken át. Nekem talán szerencsém volt, mert sikerült átvészelnem a borzalmakat — de ti...“ — Fáradtan legyintett, szinte bocsánatkérően folytatta: „Én mindnyájatokat a szívembe zártam.“ — Elhallgatott, s nézte a sírhalmokat. Fáradt mozdulatokkal emelte le a sapkáját, és a kabátja alól virágcsokrot húzott elő, és elhelyezte a többi közé. Aztán olúas- ni kezdte a márványba vésett aranyos nyomású betűket... Könnycseppek tolultak a szemébe: fájdalmasan sóhajtotta: „Itt pusztítottak el benneteket, kedves barátaim.“ Hangja elcsuklott, de a szeme tovább betűzte a neveket... Egyszerre csak elvörösödött, és dühösen felkiáltott: „WernerI Werner?" — az arca vad görcsbe rándult. Töprengve kutatott keserű emlékeiben. „Hogyan történhetett, hogy ennyi év után sem vették észre?“ — Szemlesütve mormogta: „Nemi Nem tévedekl? Ez a név nem tartozik ide, Werner aljas áruló volt!“ — Körülpillantott a hótól beezüstözött tájon. „Örült kápó volt!“ — mondotta. Pár lépésnyire fekvő fatörzseket vett észre, leporolta róla a havat, és rátelepedett. Megborzongott a hideg szélben, de már nem sokat törődött az időjárással. Tekintete a messzeségbe révedt... mintha egy ellenszenves arc körvonalait ismerte volna fel... Halkan motyogta: „Mintha most is látnálak, Werner! Hogy ordítottál. Egy, kettő... Hé! emeld azt a nyavalyás lábad!... Nehéz a lapát? Holnap vaskalapácsot kapsz! Jól betanulta a nyomorult. Es azok a jelentések annak a tábortisztnek: ... — Alázatosan jelentem: a munkacsoport létszáma harminc, ebből három beteg. — Csak ennyit jelentettél, Werner. A fölösleges fecsegésért úgyis beléd- rúgtak. Mocskos alak voltál. Hogy is volt tovább? ... Berontottak a szobánkba azok az emberbőrbe bújtatott sátánok ... Hol vannak azok a betegek? — kérdezték. — És te, Werner? Vigyázzállásba meredve mutattál a remegő áldozatokra. A hóhérok ordítoztak ... — Kifelé, disznók! — Nekirontottak a félholt embereknek: ütötték, verték őket... Szörnyű látvány volt. A három embert lábon fogva ráncigálták ki a helységből, az még kinyögte: — Ne aggódjatok... Semmi sem maradt utánuk, csak a vértócsa. Látod, Werner, nem kellett azoknak segíteni, lecsaptak azok nélküled is!“ Az idegen megborzongott, és sóhajtva fel- emelkedett a fatörzsről. Meghajolt az emléktábla előtt, és elindult visszafelé az úton... A hó már sűrűn hullott, de ő csak ment, ment reszkető térddel — vissza-visszanézve. Halkan motyogta a fehér hóesésben: „Ki is mondta? ... a természet fenntartja az életet, de mennyi szenvedés és halál árán...“ Alakját lassacskán betakarta a szürke köd... A szél, mintha kissé megnyugodott volna. G. Boridéin: Előre Dohány Tibor:
