Új Szó, 1974. november (27. évfolyam, 258-283. szám)
1974-11-10 / 45. szám, Vasárnapi Új Szó
G. Vascsenko: A szvetlogorszki szövőgyárban . ögötte Szevasztopol égett. Elöl viszont, lent, a tenger volt, és egy keskeny parti sáv. Onnan, akár a pokolból, már jó néhány órája kúsztak, egyre kúsztak a németek. Egyedül volt, azok pedig... Az áttüzesedett géppuskából kivette a závárzatot, a tengerbe dobta, géppisztolyába behelyezte az utolsó dobtárat, és várt. Egyedül volt ezen a golyó szaggatta, szél tépázta sziklafalon. Társai elestek. Megtették, amit meg kell tenniük, sőt, többet is tettek, és most már pihentek. Öt várták. De korai volt még, hogy csatlakozzon hozzájuk. A golyók nehezen fúródtak bele a holttestükbe, akár a köbe, és ott rekedtek. Vér nem serkedt a nyomukban. A vér az ő melléből csurgóit — trikóját a seb köré csavarta, de azon is átszivárgó tt. Lent a hideg tenger borzongott. A hullámok odagördültek az idegen katonák hulláihoz, sziszegtek, és anélkül, hogy megérintették volna őket, visszahúzódtak. Azt gondolta, a tenger segít majd neki, ha elbír vergődni odáig. A tenger az ő földje. Elrejti- és megmenti. Itt meglett mindent, amit meg kellett tennie. De nem azért tett meg mindent, hogy meghaljon. Korai lenne még kipihennie az életet. Huszonhárom éves mindössze, huszonhárom esztendős korban pedig nem lehet meghalni. Eleinte kúszik majd. Elkúszik a sziklafal pereméig. mely a tenger fölé nyúlik. Aztán felpattan, a gyomrához szorítja a géppisztolyát, és leugrik. Nem, oda nem szabad leugranla. Lent kövek vannak. Lehet, hogy nem zúzná össze magát, életét azonban nem érdemes kockáztatnia. Ha már ütött az utolsó órája, ne itt pusztuljon el. Néhány ellenséget még magával visz. Fel kell állnia, és rá kell rontania azokra, akik odalent, a kövek között rejtőzködnek. Ha megelőzik őt, és elesik — nem egyedül hal meg, és nem itt, ezen a sziklafalon, hanem néhány méterrel odább, néhány méterrel távolabb a várostól, mely a háta mögött lángol. Megnyalta kiszáradt ajkát, és hátrafordult. Szevasztopol füstben úszott, akár egy égő hajó. Ott, Szevasztopolban maradt a keskeny vállú, nevetős kislány. Vasárnaponként, mihelyt megkapta az eltávozási engedélyt, elhagyta a tengert meg a hajóját, és a városba sietett. A lány a Történelmi sétányon várt rá. Vidám szemecskéje volt és szomorú hangja. Tizedik osztályba járt. Otthon azt füllentette, könyvtárba megy, de találkára szaladt. Apja a postán dolgozott. Az első támadáskor halt meg. A Történelmi sétányon találkoztak, és a szürkülő városban kószáltak. Hunyorgott a világítótorony. A járdán ott csillogóit a lámpák tükörképe. Átkarolta a lányt. Karon fogva még nem járhattak. Ujjai megmerevedtek, tenyere izzadt. Tenyere most Is izzadt, és ujjai megmerevedtek az elsütő' billentyűn. A tengerhez kellett volna rohannia, de nem sietett, várt. És odalent, a kövek mögött rejtőző németek is vártak. Rekedten, lomhán kiáltoztak: — Orosz, add meg magadl — ő azonban hallgatott. Végül is egyikük megunta a várakozást, előbujt a kő mögül — és nyomban arccal bukott a homokba. Egy ellenségével kevesebb lett. De egy golyóval is. Elvergődik a tengerig. Megtalálja a lányt. Mi van vele, hol van, nem tudja, de akkor is előkeríti. A ház, amelyben lakott, romba dőlt. Látta azokat a szörnyű romokat, a lányért pedig tűvé tette a kórházakat és lazaretteket, de nem akadt rá. Nem pusztulhatott el. Meg fogja találni. Csak a tengerig kell eljutnia. Végül is azok olt lent megunták a várakozást, előugrottak a kövek mögül, és felfelé kúsztak. Ekkor ő is felpattant, és szemközt rohant velük. Látta, golyói miként kaszálják le őket, zihálva futott, mind jobban megközelítve a tengert. Egy gránát épp a lába előtt robbant fel. Süketen zuhant a földre. A tenger viszont már közel volt, és a mellébe hasító fájdalomtól fintorogva, vérbén ázva vergődött el odáig. Most már tudta, hogy visz- szatér Szevasztopolba,- és megtalálja a lányt. Találkoznak . . Találkozniuk kell ... ...És találkoztak is. Mert találkozniuk kellett. Elég sokára találkoztak. Húszegynéhány év múlva. Az emberek azt mondták, a lány meghalt, ám ő természetesen tovább kereste. A háború alatt és a háború után is kereste. Később viszont, úgy látszik, elfelejtette, az életben ugyanis lassanként minden feledéslx- merül. A szerelem is, a háború is — minden feledésbe merül. Egyszer, valószínűleg gyógykezeltetés céljából utazott Jaltába, vagy talán kiszállásra ment, de az is lehet, hogy egyszerűen csak az ismerős helyek után vágyódott, és nem bírt ellenállni a kísértésnek, hogy, ha csak néhány órára is, be ne kukkantson Szevasztopolba, egyetlen szerelmének városába. Bőröndjét a pályaudvaron hagyta, a poggyászmegőrzőbenNovember volt. A város felett szivárvány ívelt. Sárgállottak az akácok. Fonnyadt szőlőindák tapadtak a házfalakhoz. A Történelmi sétányon nyugdíjasok kártyáztak. Totleben tábornok szobránál, a pádon egy lány ült: arcát süttette a bágyadt nappal. — Szervusz — mondta a lánynak, a sétánynak és a fáknak, amelyek még a rekkenő nyár illatát árasztották. A tér túlsó oldalán, a Nagy Tengerészetinél fehér köpenyes vidám asszonyok töltött fánkot, égi- szilvát és almát árultak. Fánkot vett, azt rágta, miközben az Ukrajna Szálló ernyője, alatt állt, és figyelte, hogy szemerkél a téren az eső, mély a kék égből hulldogált, és a tér bokrait meg a trolibuszok sárga hátát befröcskölve, épp oly váratlanul elállt, mint ahogy cseperészni kezdett. Megvárta, míg eláll az eső, és újból nyakába vette a várost. Szevasztopol ismeretlen volt számára: utoljára másmilyennek látta — halottnak; lángban állt, vérben ázott. Most viszont gyönyörű, valószerűtlen. A fehér házak úsztak, akár a felhők. Nincs még egy ilyen város a világon. Utcái mozgásban vannak, hol felfelé szállnak, hol lefelé; jobbra fordulnak, balra, és újból leereszkednek, majd ismét felrepülnek. Tengernyi lépcsője ünnepélyesen tör az egekbe — szélesek, akár a paloták díszbejárata, és keskenyek, mint a hajólép- csők. E lépcsők és utcák mozgása valóságos muzsika. És úgy ellepi őket a zene, akár a füst. Zene szűrődik ki az éttermek és mozik ablakain, az emberek zsebéből és táskájából, a könnyű dobozkákból, melyeket hanyagul visznek a kezükben. A tenger a parthoz csapódik. A part üres, lemosta az eső, a tenger viszont hemzseg a hajóktól és a csónakoktól. Nincs még egy ilyen város a világon. Itt árbócok támasztják alá az égboltot, a földet pedig horgonyok tartják egyensúlyban. Egy üres, hideg kávézóban ebédelt. A verebek vakmerőén ugrándoztak a szomszéd asztalon, az otthagyott makarónit csipkedték fel egy tányérról. Bejött egy takarítónő, és elvitte a tányért. A verebek torzsal- kodva a mennyezet alatti párkányra telepedtek. Alkonyodott már, amikor a Nahimov-szobornál töltött néhány perc után — a háború előtt nem állt itt ez a szobor — leballagott a kikötőbe. Egy fehér motoros hajó vesztegelt ott, melyet úgy teleaggattak színes lámpákkal, akár egy újévi fenyőt. Ukrajna — ez állt fekete betűkkel a fényes, csillogó táblán. Utasok álldogáltak a fedélzeten, és lefelé bámultak a sötét partra. Fénylettek a hajóablakok, mögöttük ki-ki élte a saját életét: kisgyermekét ringatva a karján egy asszony járkált fel-alá. Arcéle hol kirajzolódott, hol eltűnt. Egy férfi, az ablakon dugva ki a palack nyakát, pezsgőt bontott. A hajólépcsőn anyóka tipegett, óvatosan felfelé, egy tengerésztiszt támogatta. Kísérő alig akadt, a kikötőben ácsorogtak — pöttömnyi emberkék az óriási hajó mellett —, és fejüket hátraszegve integettek azoknak, akik a fedélzeten nyüzsögtek. Csend, szélzúgás, ünnepi hangulat. Ünnepélyes és kissé lehangoló érzés volt, melybe egy csepp irigység is vegyült, hogy „nem te állsz a fedélzeten, és nem téged visz távoli, ismeretlen útra ez a hatalmas, könnyű hajó“. Már felvonták a lépcsőt, a kapitány magasan, egészen az égbolt alatt állva, kiadta utolsó parancsait, a tábla kialudt a rádió indulót játszott, és a motoroshajó istenhozzádot búgva, könnyedén felszedte a horgonyt, és kifutott a tengerre. Beleolvadt a sötétségbe, csupán a lámpái látszottak még, ám hamarosan azok is' egybeolvadtak a csillagokkal. A kikötő rég kiürült már, csupán a szélén, egészen a víznél álldogált a szélben egy asszony. Sokáig, mozdulatlanul állt, és arrafelé nézett, amerre elúszott az immár láthatatlan hajó. Végül is megfordult, és elment. Könnyű esőkabátja zizegett, cipősarka kopogott. Az asszony mellette haladt el, és ó megismerte. Azonnal. A félhomályban. Az asszony is megismerte őt, és megtorpant Megtorpant, és szégyenlős zavart mozdulattal tenyerébe rejtette az arcát. Egy pillanatig így állt, aztán leengedte a kezét, most már nyugodtan, szégyenkezés nélkül mutatva meg a férfinak, mit tett vele az idő. — Szervusz — mondta a férfi. — Szervusz. Egymás arcát fürkészve álldogáltak még egy darabig, majd némán elindultak a város felé. Az esti fényekben fürdő lámpás Nahimov sugárúton lépkedtek. A Tengerészeti Könyvtárnál szerelmesek randevúztak. A járőr egy zavartan viselkedő matróz iratait vizsgálgatta. Az Ifjúsági Kávéház hatalmas üvegfalai úgy ragyogtak, mint az óriási akvárium. Mögöttük lassan elmosódottan mozogtak az emberek. Karon fogta az asszonyt, és mint hajdanán, bátortalannak érezte magát, és öröm töltötte el, amikor hozzáért. És mint hajdanán, ujjai megmerevedtek, és a tenyere megizzadt. — Emlékszel? — kérdezte. — Nem érdemes — vágta rá gyorsan az asz- szrony. — Várj. — Nincs már olyan sok Időnk. — Épp ezért nem érdemes visszanézni — ismételte meg az asszony. Megálltak, figyelték a zajos emberáradatot, a fények tükörképét a sötét aszfalton, hallgatták a közeli tenger zúgását és a lányok nevetését. — Csodálatos város. Mint egy álom — mondta a férfi. — Számukra valóság — felelte az asszony. — Van férjed? Az asszony elmosolyodott. — Nincs. — Miért? 1974. XI. 10.
