Új Szó, 1974. november (27. évfolyam, 258-283. szám)

1974-11-08 / 264. szám, péntek

25 éves a Szlovák Népművészeti Együttes

Az együttes női kara szlovák népdalokat énekel.

1948 februárja után, amikor hazánkban a nemzeti demokratikus forradalmat követően győzött a szocialista forradalom, azelőtt soha nem látott fejlődésnek indult egész társadalmunk. Ebben a légkörben született meg többek között a Szlovák Népművészeti Együttes megalakításának a gondolata is. Az elképzelést rövidesen tettek követték, s az együttes 1949-ben, a hazánkban vendégszereplő szovjet népművészeti együttesek példájára, azzal a céllal, hogy ápolja, fejlessze és terjessze a népművészetet, s ezen keresztül szocialista hazafiságra és internacionalista magatartásra nevelje hazánk polgárait, meg is alakult.

1949 elején a Tájékoztatási és Népművelésügyi Megbízottak Hivatalának a megbízásából Emil Rusko, ismert népdalgyüj- tó, a Csehszlovák Rádió košicei stúdiójának akkori rendezője és énekese, valamint Pavol Tonkovič és mások nagy lelkesedéssel láttak munkához. Márciusban és áprilisban Szlovákia- szerte tagtoborzást végeztek. A mintegy 1500 jelentkező közül 1T0 „művészjelöltet“ választottak. ki. Nagyrészt műkedvelőket. A táncosokat, az énekeseket és a zenészeket május 1-től július 1-ig Sliaőon összpontosították össze és gyakorolták be az együtes első műsorát. Zenéjét Alexander Moyzes nemzeti művész szerezte, koreográfiáját Štefan Tóth alkotta. A dalokat Pavol l unkoviő, az együttes művészeti vezetője és Vojtech Adamec karmester tanította be. A zenekar első karmestere Milan Novák, a katonai művészegyüttes mai vezetője volt.

Az első fellépésre 1949. augusztus 29-én, a Szlovák. Nemzeti Felkelés 5. évfordulóján, Zvolen főterén, Klement Gottwald elvtárs és hazánk más

vezető képviselői előtt került sor. Az együttes, melyet eredetileg jóformán csak erre az ünnepségre toboroztak össze, nagy sikert aratott, s egyben megalapozta jövőjét is. Tagjai hivatásos művészekké váltak. Szeptember 2-től október 2-ig szlovákiai körúton vettek részt, s műsorukat 21 városban adták elő. Ezt követően Sliačról Pieš- fanyba költöztek. Soraikból közben — különböző okok miatt — néhányan kiléptek, de helyüket új tagok foglalták el. Oj szerzeményekkel jelentkeztek a zeneszerzők, például Eugen Suchoá, Ján Cikker, Simon Jurovský és František Babou- šek is.

Piešťanyban az együttes csak az iskolák tornatermeiben vagy a kávéházban gyakorolhatott. A nehézségeket végül is sikerült leküzdeni, s így 1950 májusá: bán bemutathatta második, talán az egyik legsikeresebb műsorát. Ebből néhány tánc még ma is —, amikor dr. František Grendár igazgató és Ján Suja igazgatóhelyettes vezetésével a bratislavai Rusovcén székel — repertoárjának a részét képezi.

Az évek folyamán az együttes küldetését messzemenően teljesítette. Dolgozóink nagy szeretettel fogadták s a szívükbe zárták mindenütt. Fellépéseinek a száma évről évre gyarapodott, nemcsak Szlovákiában, hanem Csehországban és külföldön is. Tagjai az elmúlt negyedszázad alatt 5570-szer léptek fel, s műsoraikat több mint 7 millió 200 ezer néző látta. Külföldön — Európa, Ázsia, Afrika és Amerika különböző országaiban — összesen 1014- szer vendégszerepeitek. Néhány helyen, pl. a Szovjetunióban, az NDK-ban, Magyarországon, Norvégiában, az USA-ban és más helyeken többször is.

A Szlovák Népművészeti

(ČSTK felvéielej

Együttes vezetőit és tagjait áldozatos munkájukért államunk többszöri kitüntetésben részesítette. 1950-ben a második mű- sorösszeállításukért a szlovák állami díjat, 1954 ben a Szülőföld című filmben való közreműködésért pedig országos állami díjat, 1958-ban a sikeres háromhónapos ázsiai kőrútért a Csehszlovák Békedíjat, 1964- ben, az együttes fennállásának 15. évfordulója alkalmából a Munkaérdemrendet, 20. évfordulója alkalmából pedig a Köz- társasági Érdemrendet adományozta nekik,. Ezenkívül többször kitüntetésben részesítették őket külföldön, pl. Kambodzsában is. Társadalmunk elismeréséről tanúskodik pl., hogy tagjai közül hatan az Érdemes művész, négyen a kiváló munkáért, hárman a Példás kulturális dolgozó, s ugyancsak hármán Az építésben szerzett érdemekért kitüntetés hordozói.

Az együttesnek ma mintegy 140 művésze és 50 más dolgozója van. A tánccsoportban 55- en tevékenykednek. A Jozef Stelzer vezette zenekarban 36- an játszanak. Ennek keretében két napi zenekar is működik. Az egyiket Pavol Berlók, a másikat Ján Berky-Mrenica vezeti. Kisebb műsorokkal, néhány táncossal és szólistával, külön is szerepelnek. Többször voltak már külföldön 1s.

Az együttes teljes létszámmal külföldön legutóbb Magyarországon vendégszerepeit, s legközelebb — még ebben a hónapban — Franciaországban vendégeskedik. Idehaza legutóbb az elmúlt napokban a Szlovák Nemzeti Színházban lépett fel új műsorral a Szlovák Nemzeti Felkelés és hazánk felszabadulása 30., valamint az együttes megalakulása 25. évfordulójának az alkalmából.

TÖZSÉR LAJOS

A BAROKK KÖLTŐ ÉLETÚTJA

Hivatásos irodalomtörténészek és műkedvelő irodalomrajongók egyaránt zavarban vannak, ha John Milton angol költő Az elveszett Paradicsom című barokk eposzát kell elemezni, méltatni. Az antik lalin és görög mesterek szavát ma is értjük, Dante és Shakespeare minden sorát féltve őrizzük, de a Paradise Lost, amit a küllő testlleg-lel- kileg összetörve, szemevilágá- tól is megíosztva írt, többnyire csak olyan értékelésijén részesül, hogy — „illik“ tudni a mű címét és a szerző nevét.

A gazdag polgárcsalád sarja hivatásos költőnek készült és fiatalkori verseiben az élet örömeiről, a magány és az elmélyedés szépségéről énekelt. A vallásháború korában — mint Cromwell titkára — csak vitairatokat írt, de amikor az ügy elbukott, a Stuartok visszatértek, ismét a költészetben keresett vigaszt és költői eszméit vallási-politikai eszméivel egyesítve alkotta Az elveszett Paradicsomot...

Azt hiszem minden költő saját képmására teremti figuráit, márpedig szerzőnk saját nagysága talapzatán állt, szüntelenül saját méltóságának szobrát alakította és embertársai többségét lenézte. Különösen a nőket. Ennek ellenére háromszor nősült, jóllehet még első házassága időszakában hatalmas vitairatban bizonygatta a válás jogosultságát.

John Milton az angol puritanizmus korában élt, amikor az anglikán egyházzal nem-kon- formis, szinte aszkétikus protestáns szekták nemcsak a művészetijén, de az egész életben üldözték a szépséget, a meleg színeket, a vidám mosolyt. És Milton — annak ellenére, hogy ilyen eszmei-társadalmi holdudvar keretezte — képes volt felülemelkedni a puritanizmus minden szellemi tevékenységet behatároló kor- látain.

Barokk költő volt, márpedig a barokk irodalom az arisztokratikus társadalom, a felszínes élet önkifejezése és legfőbb törekvése az elfutó látszat megragadása, jellemző jegyei magamutogatás, a pompa, az esztétikai hedonizmus, a külső forma kultusza, a stílus képszerű elemeinek túlburjánzása, a nyelv retorikus kezelése, a nagyítás, a túlzás, a meglepetésre épített szókép, vagyis a barokk irodalomban a forma a fontos és nem a tartalom.

Az elveszett Paradicsom legsikerültebb és időtálló alakja a Sátán, akinek híres monológja az individualizmus hitvallása. Szerzőnk tulajdonképpen a puritán lázadó Crom-! well alakját örökítette meg, de belelehelte figurájába saját gőgős büszkeségét, nemesen értelmezett igényességét és az egyéniségében feszülő ellentéteket is.

Három évszázad távlatából nagyon nehéz akárcsak megközelítő képet rajzolni John Milton egyéniségéről. Taine szerint: „kevés ember hozott annyi tisztességet az emberiségre, mint 0,“ aki a költőtől megkövetelte, hogy a magánélete is olyan legyen, mint egy tökéletes költemény. De ha mérhetetlen gőgjére, a nők iránt érzett megvető magatartására gondolunk, ha arra gondolunk, hogy ennek a rendkívüli tudású és tehetségű alkotónak az egyik lánya analfabéta volt, akkor némi kételkedéssel fogadjuk Taine megállapítását.

Az elveszett Paradicsom folytatása, a Visszanyert Paradicsom minden szempontból jelentéktelen alkotás és csak utolsó művében, a Sámson Agonistesben, ebben az antik veretű görög tragédiában szikrázott fel ismét Milton nagysága és ebben fogalmazta meg — három évvel a halála előtt — élete és küzdelmei konklúzióját: „Megfutottam dicsőségem pályáját, és szégyenemét, és nemsokára azokkal leszek, akik pihennek“.

A barokk heroizmus és a barokk vallásosság költője volt. Nem több és nem kevesebb.

PÉTERFI GYULA

BEMUTATÓ A MAGYAR TERÜLETI SZÍNHÁZBAN

Ma este mutatják be a Magyar Területi Színházban Karéi Capek: A rabló című lírai vígjátékát. A színház és a közönség igénye nyilván összhangban lesz majd ezzel a kevésbé ismert Capek-művel, amely rideg valósága egy hamis illúziókkal átitatott világnak, ahol a természetes élni- akarás és a babonás őrület vív hangos csatát egymással. Itt Karéi Capek etikai magatartása, a modernet a régivel ötvöző dramaturgiai módszere és mesterségbeli jártassága is helyesnek bizonyul.

Az előadást Takáts Ernőd rendezi. A szereplők, között láthatjuk majd Ferenczl Annát, Németh Icát, Turner Zsigmon- dot, Bugár Bélát, Fazekas Imrét, Dráfi Mátyást, Holocsi Istvánt és többi társukat.

—szem—

O

któber közepén mutatta be a bratislavai Oj Színpad a régóta beharangozott „ígérgetek! ígérgetek?“ című amerikai musicalt, ami már több ldCnyben szerepelt a színház dramaturgiai terveiben. Végre tehát alkalmunk volt megismerhetni azt a művet, amely a hangzatos hirdetések szerint Amerikában nagy sikert aratott. Azonban megállapíthatjuk, hogy az olyan valóban kiváló amerikai musicalokhoz hasonlítva, mint például a My Fayr Lady, Hello Dolly, West Side Sto- ry, Hegedűs a háztetőn, Zorba, stb., melyek tartalmukkal, nagyszerű zenéjükkel és formai megoldásukkal megérdemelten arattak világsikert, az „Ígérgetek! Ígérgetek?“ szintén tehetséges, szimpatikus alkotás, de semmi esetre sem tartozik a legrangosabbak közé. Szövegét Neil Simon, zenéjét Búrt Ba- charach, dalszövegeit pedig Hal Dávid szerezte. Igaz, ebből a színpadi műből sem hiányoznak a tehetséges professzionalizmus jellemző jegyei, a minőségi adottságok, mindez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a felsorolt nagysikerű és az Oj Színpadon is kiválóan előadott alkotásokhoz viszonyítva, érezhetően gyengébb.

Ez mindenekelőtt műfaji bizonytalanságából ered, ugyanis kérdés, hogy valóban musical-e. A jelek szerint helyes az a megállapítás, hogy Amerikában

Egy premier margójára

Az ígérgetek! ígérgetek? az Oj Színpadon

ebbe a műfajba sorolnak mindent, ami kívül esik a színház, az opera és a balett klasszikus műfaj-kategóriáin. Ennek a zenei-prózai alkotásnak kevés közös vonása van a musicallal, mivel éppen a műfaj legjellegzetesebb sajátossága, a mozgásművészet hiányzik belőle. Az „Ígérgetek! Ígérgetek?“ tipikus párbeszédes helyzetkomédia, több zárt dalbetéttel (tánc nélkül), tehát inkább zenés komédia és nem musical.

Simon szövege azt bizonyítja, hogy a szerző ismeri a színpad adta lehetőségeket. A komédia bonyodalmát finom szálakból szőtte, a párbeszédek szellemesek, a darab nem nélkülöz bizonyos pikáns, sőt bíráló-szatirikus elemet sem. Lehetőséget ad a komikum színpadi kidomborítására, de ugyanakkor arra is, hogy pellengérre állítsa a mai modern társadalmi élet olyan erkölcsi fogyatékosságait, mint a korrupció, a karrierizmus, az önhittség stb. Éppen a bíráló- szatirikus vonások révén válik a szöveg időszerűvé és valóssá. Ezzel szemben a szöveg negatívuma a művészi színvonal hiánya, ami azonban Bacharach zenéjéről is elmondható. Jóllehet

ez a zene ízléses, nem tolakodó, egységes stílusban fogant, hiányzik belőle mindaz a sajátosan egyéni, az az egyedülálló, amit az Oj Színpadon előzőleg bemutatott amerikai musicalokban annyira csodáltunk.

Annak ellenére, hogy az „ígérgetek! ígérgetek?“ véleményünk szerint csak közepes színvonalú, kétségtelenül rendelkezik a szolid zenés szórakoztató műfaj adottságaival, ezeket azonban a bratislavai előadás nem tudta hasznosítani. Karol Spišák vendégrendezőnek a zenés műfajban még kevés tapasztalata van, nem tudott megbirkózni a darab különös szerkezetével, különösen a filmszerűen pergő jelenetekkel, nem tudta a darabot életre kelteni, megadni a szilárd színpadi profilját, nem tudta megteremteni a szórakoztató zenés színház vonzó formáját és légkörét. A rendezésből hiányzott a könnyed báj, az üdeség, a helyes ritmus, ennek következtében elszürkült és színvonalát az igen gyenge énekes és színészi teljesítmények is rontották. A rendező nem követelt többet a szereplőktől, megelégedett az előző rendezésekből ismert színészi rutinmunkával. A téves szereposztás miatt egyesek nem tudtak megbirkózni a rájuk kiosztott figurával, a többiek pedig csupán a megszokott, közepes teljesítményt nyújtották. A főszerepben Ivan Krajíčeket láthattuk, aki érvényesítette ugyan közismert komédiázó tehetségét, báját, humorát, helyesen poen- tírozó adottságait, de tőle sem láttunk semmi újat, semmi meglepőt. Ennek ellenére kiérdemelte a nézőtér elismerését, mert az előadás előrelendítője volt, aki hivatásosan megbízható játékával egyedül emelkedett ki a többiek közül. A többi szereplő (J. Rózsival kivételével), a már említett gyenge, kifejezéstelen, sztereotip alakítással, szinte csak a végszavakat adta be.

Az előadás szürkeségét, vizuális hatástalanságát növelte az ugyancsak meghívott František Perger színpadképe is. Az Oj Színpad amúgy is kisméretű színpadát még jobban zsugorította és inkább gátolta, semmint segítette a színészi ós a rendezői munkát. Jaroslav Pešek csak a mozgástechnika legszükségesebb elemeinek bevéséséről gondoskodott, ami pedig a partitúra elsajátítását illeti, dr. Bo- huš Slezák koncepciója technikailag pontos, friss ütemű, de hangtanilag vontatott interpretációt biztosított.

Külön említést érdemel, hogy színészek kézi mikrofonba énekeltek. Az, hogy a szereplők az énekszámok alatt ezeket a kezükben tartották, hogy a zsinórt maguk után vonszolták, tehát ez „mikrofon-manipuláció“, nemcsak zavaróan és természet- ellenesen hatott, hanem olyan hangulatot teremtett a nézőtéren, mintha nem is színházban lennénk, hanem valami esztrád- műsoron, vagy táncdalfesztiválon.

Nem kellemes az a végső megállapítás, hogy az oly régóta várt bratislavai bemutató csalódást okozott, nem teljesítette azt a reményünket, hogy egyszer ismét egy nagy színházi esemény tanúi lehetünk. Bár magától a műtől is többet vártunk, elsősorban az előadás okozott csalódást, mert hiányzott belőle a lelkesedés, a hivatásos színművészek szakmai ambíciója. Csalódásunkat fokozza az a tény, hogy az Új Színpad megelőzőleg a legjelentősebb musicalokat is sikerrel vitte színre, tehát elegendő tapasztalata van ahhoz, hogy viszonylag gyengébb alkotást is elfogadhatóan mutasson be. Sajnos ez nem így történt ós az Oj Színpad egy sikertelen előadással „gyarapította“ repertoárját. ALFRÉD GABAUER

1974. XI. 8.

6