Új Szó, 1974. november (27. évfolyam, 258-283. szám)

1974-11-07 / 263. szám, csütörtök

i losszas csengetés után

h~J végre nyílik a kapu.

* ' Idős, ősz hajú emberrel

találom magam szemben. Arcáról, öltözetéről látszik, hogy az ágyból költöttem jel. Mentegetőzésre azonban nem marad időm. Rudolf Adamec, a házba invitál. A jó meleg konyhában várom meg, míg felöltözik.

— A 82. életévemet taposom — mondja. — Egy kicsit megfáztam ... Egyébként még nem érzem öregnek magam.

Édesapja nem élt meg ilyen szép kort. Ötvenéves korában tüdőgyulladásban halt meg, csupán azért, mert a 12 gyerektől orvosra nem tellett. Adamec bácsi ekkor mindösz sze hétéves volt.

— Az elemi iskola hat osztályának elvégzése után esztergályos és géplakatos tanulónak szegődtem el. Amikor négy év múlva felszabadultam, sorsom jobbra fordult. Az akkori szokáshoz híven a mesterem néhány hét múlva elengedett. Helyettem egy újabb tanulót vett fel.

A régi mesteremberek, ha odahaza nem akadt munka, gyalogszerrel indultak el országjárásra. Nem kedvtelésből, hanem kényszerből. Annyi pénzük sem volt, hogy a vándortarisznyába élelmet vásároljanak, nemhogy még a vonatra teljen. Ilyen körülmények között érkezett meg Rudolf Adamec is Budapestre, ahol az akkori Magyar Állami Gépgyárban talált munkát.

— Egy év múlva tovább indultam — mondja —, Bécs- be tartottam. Egyrészt azért, mert úgy hírlett, hogy ott jobban fizetnek, másrészt mert tudásom akartam tökéletesíteni. Sem a magyar, sem pedig a német nyelv nem okozott problémát. A bécsi Siemens gyárban kétéves ipari szakközépiskolát is elvégeztem. Amikor jobban berendezkedtem, anyámat is magamhoz hívtam. Ügy éreztem, Bécsben megtaláltam azt, amit kerestem. Nemcsak a munka terén...

Itt ismerkedett meg a munkásmozgalommal. A szociáldemokrata párt bizalmija lett. Ekkor nagy megtiszteltetésben volt része. A bizalmiak összejövetelén egyik alkalommal találkozott Leninnel.

— Már e találkozó előtt néhány nappal sokat gondolkoztam azon, hogy vajon milyen ember is lehet Lenin. Nem nagyon voltam akkor még járatos a politikai életben. Ezért, a nagy Lenint — ahogy elvtársainktól hallottam — a szó szoros értelmében vettem. Ezért egy kicsit csalódott voltam, amikor az emelvényen egy közepes termetű embert láttam. Szavai azonban lángra gyújtottak mindnyájunkat. Ha jól emlékszem a háborús veszélyről beszélt. Amikor hazafelé tartottam, a gondolatok egész sora, életem eddigi menete megfordult a fejemben.

Ferenc Ferdinándot megölték. Kitört az első világháború. Rudolf Adamec is kézhez kapta a katonai behívóját. A munkaadója, a mestere bíztatta, hogy két hét múlva vissza jön. Eleinte elhitte, de később, amikor meggyőződött arról, hogy a szervezett munkásokat az elsők között hívták be, már más véleményen volt. Brati- slavába került katonai kiképzésre. Kegyetlen sors volt ez. A káplárok, eúgszfűrerek iitöt- ték-verték u katonákat.

— Egy esetben, puskatussal engem is oldalba ütött az egyik — emlékszik vissza. — En sem voltam rest. Visszaütöttem. Lecsuktak, majd Bécs- be küldtek, majd a Kárpátokba vezényeltek. Az első vonalban a gyalogosok közé osztottak be.

Aki azonban egyszer Lenint hallotta a háború borzalmairól beszélni, annak többé nem volt kedve harcolni. Adameo honvéd és társai is inkább arra gondoltak, hogy hogyan juthatnának át mielőbb a túloldalra. Egyszer aztán har- mincketted magával felszede- lözködtek, hogy megadják magukat. Az oroszok nem lőttek rájuk, de bajtársaik igen. Egy trnavai fiú az életével fizetett.

— Néhány hét múlva Kijev- be kerültem — mondja. — Egy fegyvergyárban esztergályosként dolgoztam, egészen 1916-ig. Ekkor a sors a csehszlovák légió szervezőivel hozott össze. Toboroztak, de hogyan! Aki nem állt közéjük, azt elengedték a munkából, vagy másképp álltak rajta bosszút. Angolosan megléptem. Nagynehezen, sokat nélkülözve értem el Pétervárra, a mai Leningrádba. A Putyiloo Gyárba kerültem dolgozni. Oroszul jól tudtam, egy kis forradalmi tapasztalatom is volt már, így az ott dolgozó bolsevikok hamar maguk közé fogadtak. A későbbiek során tagja lettem a gyár munkás- és katonai tanácsának is.

Tüntetéseket szerveztek, verekedtek a kozákokkal. Ebben az időben Pétervár utcáin gyakran folyt a vér. Sok munkás, bolsevik esett el, de helyibük újak léptek. Az ideiglenes kormány hazug és kalandor politikája nem tévesztette meg őket, Lenin gondolata és

ő maga is eljutott a Pulyilov Gyárba.

— Idős ember vagyok. Az eseményeket ily nagy távlatból felidézni már nehezemre esik — mondja —-, azt azonban nem felejtettem el, hogy Lenin az egyik alkalom.tamil Aciainmc

mai a Putyilov Gyárban velem is kezet fogott.

A munkások létrehozták a vörös gárdát. Rudolf Adamec a harmincadik géppuskaszázadba került. Készültek és tü relmetleniil vártak.

— Amikor megszólalt az Auróra cirkáló ágyúja, támadásra indultunk a Téli Palota ellen — fonja tovább az emlékezés fonalát. — Hogy mi hol, és hogyan zajlott le, azt jómagam nem láttam, így elmondani sem tudom. Az öreg Kuz- nyecovval a Téli Palota bal oldalán állítottuk fel a géppuskákat. Ez a harc sikerrel végződött. En azonban golyót kaptam a jobb karomba.

Amikor Péterváron már egyre gyérebben dörögtek a puskák, Lenin beszédet mondott a Vörös-téren. Ezt az alkalmat sebesülése ellenére Rudolf

Adamec sem szalajtotta el. Utána alig várta, hogy a sebe behegedjen és részt vehessen a további harcokban, a forradalom megszilárdításában. Ga- ricinba, a mai Vőlgográdba került. Itt találkozott foszif Visszárionovics Sztálinnal és Vorosilov elvtárssal. Nehéz

harcokban vettek részt, gyakran túlerővel szemben küzdöttek, de nem hátráltak meg. A harcokban Adamec elvtárs biztos kézzel irányította a géppuskáját, és a gondjára bízott századot. Ebben a városban tűzte Vorosilov elvtárs a legjobb géppuskalövész jelvényt Rudolf Adamec mellére. Az itteni harcokban azonban újból megsebesült. Ezúttal a jobb térdét találták el.

— A kórház után még gyengélkedtem, de ennek ellenére már részt vettem a politikai munkában — mondja. — Szívesen harcoltam volna bármelyik csatatéren, de a szovjet elvtársak azt mondták, hogy jöjjünk haza és itthon csináljuk meg a forradalmai. Talán el sem indultam volna haza, ha nem mutpi Lenin mondotta volna ezeket a szavakat, és nem fogott volna vélünk kezet, búcsúzóul. Románián át érkeztem meg Magyarországra, Budapestre. A Miskolc mellett állomásozó nemzetközi egységbe kaptam beosztást. A helyzet napról napra romlott. A Tanácsköztársaság megbukott, Bécsbe igyekeztem, ahol édesanyám élt. Itt aztán tovább folytattuk a harcot. Amikor a munkások felkelését itt is vérbefoftották, és unyámat is eltemettem, elhatároztam, hogy visszatérek szülővárosomig.

Polgári ruhát szerzett, s 1920 tavaszán elindult Sered- be. Mindjárt az első napokban több kellemetlenségben volt része. Abban a városban, amelyen egykor bölcsője ringott, nem akarták befogadni, ki akarták toloncolrú a fiatal Szovjet—Oroszországba. Persze, ki tudja, hogyan végződött volna a dolog. Rudolf Adamec elment otthonról, és Idegen név alatt élt és dolgozott Trnaván. Mielőtt azonban búcsút mondott volna szülővárosának, létrehozta a pártszervezetet. Öt éven keresztül élt idegén néven. Az egyik sztrájk után azonban leleplezték. Az utcára került. A környéken többet nem kapott munkát. Bratislavában a Duna- hajózási Vállalatnál is csak három hétig tűrték meg. Ezután a hlohoveci szekérgyárba került dolgozni. Itt a mű- szakvezető a nemzeti szocialista pártba akarta beszervezni. A vita elfajult, s a vége az lett, hogy ismét az utcára került.

— A bátyámnak — akinek enyémhez hasonló mestersége volt — egy kis műhelye volt. Ott dolgoztam vele. Mindenféle motort s egyebet megjavítottunk és különlegességeket készítettünk, amiből ha nehezen is, de megéltünk. Természetesen a pártmunkát sem hanyagoltam el. Egyébként párttag még a Szovjetunióban lettem.

Az első köztársaság idején gyakran találkozott Major Istvánnal és a többi elvtárssal is, akikkel járták a falvakat, szervezték a munkásmozgalmat, a sztrájkokat. Többször megjárta a börtönt is. Helyi viszonylatban aktívan részt vett a Szlovák Nemzeti Felkelés előkészítésében. S amikor Európában elnémultuk a fegyverek, fiatalos lendülettel látott hozzá a munkához. Különböző közéleti és pártfunkciókat töltött be.

— Hetvenöt éves koromban vonultam végleg vissza a munkától — mondja. — Több éven keresztül a bratislavai Magasépítő Vállalatnál dolgoztam mint technikus. A párt- szervezet elnöke voltam.

Két keze ügyességét itt is érvényesítette. Több újítási javaslatot nyújtott be, amelyet alkalmaztak és a mai napig is alkalmaznak az építészeti ágazatban.

— Munka nélkül most sem vagyok. A fiam építkezik, így eljárok hozzá segíteni, — mondja. — Az iskolákból is gyakran kapok meghívást. Szeretek a fiatalok közé járni, elbeszélgetni velük a párt harcos útjáról, a személyes élményeimről. Ilyenkor úgy érzem, magam is megfiatalodok, s mintha a Leninnel váló találkozásaim csak a közelmúK- ban lettek volna.

Azóta bizony jó néhány évtized telt el. Az egykori nyughatatlan természetű, tettre kész ifjúbál idős ember lett. Érdemeiről a szovjet Vörös Zászló Érdemrend, a Vörös Csillag Érdemrend, a Munkaérdemrend, Az építésben szerzett érdemekért és számos más kitüntetés beszél a legjobban. A múlt és a jelen ad erőt neki a további munkához.

NÉMETH JÁNOS

IlíZKfRfSMG A TELI PA10TANÍI

1974.

XI. 7.

5.

Serm Aaatulij Nikolajevics, a Harkovi Elektrotechnikai Művek fiatal igazgatója

üzemeik szakemberei kölcsönösen látogatják egymást, átadják tapasztalataikat, s így járulnak hozzá a termékek műszaki színvonalának állandó növeléséhez. Az igazgató külön is kiemelte azt a szoros műszaki együttműködést, amely a ČKD Praha vállalattal kapcsolatban jött létre a zsda- novi Azovsztál kohászati kombinát építésének műszaki előkészítésénél.

Látogatásunkat a vállalat művelődési házában fejeztük be, ahol a hatalmas nézőtér mellett több helyiségben kapott helyet a vállalat gazdagon berendezett múzeuma. Több mint fél évszázad emlékeit őrzii ez a múzeum, a gyár forradalmár harcosainak, a Nagy Honvédő Háború hőseinek személyi emléktárgyaitól kezdve egészen a vállalat legkorszerűbb termékeiig. Itt tudtuk meg, hogy a harkovi vállalat szállította a világ első atomerőművének villamos berendezéseit. Sokat mondhatnánk még el az üzem dolgozóinak eredményes munkájáról, akik jelentős részt vállalnak a szovjet népgazdaság anyagi-technikai bázisának építésében, s nekik is köszönhető, hogy Harkovot a technika városának nevezhetjük.

MAKRAI MIKLÖS

S

okáig elgondolkoztam rajta, vajon hogyan jellemezhetném a legjobban Harkovot, Kelet-Uk- rajna ismerős nevű nagyvárosát. Az első benyomás alapján a fák, a parkok és a ligetek városának nevezhetnénk, mert bár október végén járva, a levelek nagyobb része már lehullott, a zöldövezet' sárguló levelekkel is kellemes, üdítő látványt nyújt, még a villamosok is fiatal fasorok között suhannak tovább.

Harkov parkjai, ligetei valóban fiatalok, talán csak a Tarasz Sev- csenko park sétányain láthatunk néhány idősebb fát. A szükség ós a lelkesedés hozta létre ezeket a parkokat, amelyek a Szovjetunió egyik legnagyobb ipari városában a levegő tisztaságát őrzik.

Az egymillió háromszázötvenezer lakost számláló város gyors fejlődését előnyös földrajzi fekvése segítette elő. Harkovon át visz az út Kíevböl a kaukázusi köztársaságokba. Moszk:

A Harkovi Elektrotechnikai Művek művelődési háza

A gyár igazgatója megelégedéssel nyilatkozott a szocialista országokkal folytatott együttműködésről. Nagyon jól beváltak például az üzemben alkalmazott NDK-beli présautomaták, a csehszlovák fémmegmunkáló gépek és a lengyel alakítógépek. Az együttműködés azonban a fejlesztés és a kutatás különböző területeire is kiterjed, a csehszlovákiai MEZ Mohelníee vállalattal például a tirisztoros vezetők kutatásában és felhasználásában találtak közös témára. Az érdekelt

vából a Krím-félszigetre. Itt találhatjuk a Szovjetunió egyik legnagyobb vasúti gócpontját, bár ma a személyi és áruforgalom lebonyolításában az Aeroflot hatalmas gépei is fontos szerepet játszanak.

Ugyancsak világmárkát jelentenek a XEMZ, a Harkovi Elektromechanikai Művek termékei, ahová harkovi tartózkodásunk alatt közvei lenül is ellátogattunk.

A technika városa

A várost 1(356-bán aia|>ították, tehát mindössze 300 éves múltra tekinthet vissza. Óriási területén mégis több mint 400 ipari nagyüzem működik, közöttük olyanok, mint a Lenini Komszomol Repülőgyár, ahol a TU gépeik egyes legújabb típusait szerelik, a XTZ, vagyis a Harkovi Traktorgyár, melynek termékeit, a népszerű DT traktorokat, valamint a legújabb T— 150-es kerekes vontatókat nálunk is jól ismerik, valamint a Turbinagyár, amely jelentős szerepet töltött és tölt he a Szovjetunió népgazdaságának villám osí t á sá bán.

A gyár tanácstermében Serm Ana- tolij Nikolajevics igazgató munkatársaival együtt fogadott. Elmondotta, hogy a gyárat még 1898-ban alapították Rigában, s az I. világháború idején, 1915-ben költöztették Harkovba. A második világháborúban újból költözködött a gyár; az Ural hegység lábalnál és Szibériában, 6 különböző helyen találtak számára helyet, ahol új ipari üzemek keletkeztek. A háború után a termelést Harkovban is felújították, s a különböző tel jesítmé>- nyű villanymotorok gyártására szakosított üzem fontos feladatokat lát el a szovjet népgazdaság fejlesztésében.

1968 novemberében a Harkovi Elektromechanikai Művek az ötéves tervekben előirányzott feladatok sikeres teljesítéséért elnyerte a Lenin Rendet, A Kremikovszki Kohászati Kombinát építésén végzett feladatok teljesítéséért a Bolgár Népköztársaság a Dimitrov Renddel tüntette ki az üzemet.