Új Szó, 1974. november (27. évfolyam, 258-283. szám)
1974-11-03 / 44. szám, Vasárnapi Új Szó
ú, hanem tizenhét éves eztem anyámat: felelte, és úgy nézett akitől határozott meg;zú szakállú Mikenyát rú előtt a ml falunk ' >edig híres volt a gazímmal. és harci ked;za a sót, kiverjük az i Vova Zorkin, íz udvarát és elszala- hajlov. már a vésztjós>ló Vol- — a fordító megj.) ne- li nvírfástől még egyi- ) Amikor elhagytuk a és harci kedvünk már itók nehézágyúkat von- larmonikáztak és szá- lokat ordítoztak. Egy únva grimaszt vágott, esvverét. Amikor aztán vágódtunk a pocsolvá- röhögéstől. Tetőtől tálaikor felkeltünk a po- azonban az volt, hogy acskóhan vittem, súgni ezemben. kérdezte rémülten Sűrűnk enged egy soroza- ? n nagv község. A szé- folkin át vezet, délre Uk, hol találjuk. Mike- ?ti szélén állt, három a nézett A falépcsők ncra kötött borjúnagy- és hátsó lábaira ágas- utottunk és megértet- vágyunk szertefoszlott, a vízen. Hiszen ha ki- s futni kezdenénk, Misáját és belőlünk csak 1: egy asszony, s ami- tátva megmerevedtünk, irmelű álmosszemű deli fölött vastag arany- »tt. kérdezte nemtörődöm , Mikenya felesége, nya bácsit — feleltem §zett, aztán lomhán ásí- hajladoztak alatta, keb- telnél megemelkedtek, a kis kereszt táncolt volt, mint borús őszi t egy lila, sápadt fényű térdelt a sovány, hosz- A sarokban egy sötét t hallatszott: tenyerünket add meg öttek, valami suhancok 3g a ml vétkeinket... érdezte hátra sem nézC és kiszórtam az asz- bzó tartalmát, i vissza a sóját és adja líttot Mikenya kidülledt sót, milyen mellényt?! Csak akkor tértem magamhoz, amikor a vöröskatonák hurcolták ki az égő pajtából at élőket és holtakat (Ez volt tehát az ok, amiért a náciknak olyan sietős volt a dolguk. J Egy vöröskatona hozott a karjaiban és feldobott a magasba: — Élsz, atamánl Aztán hosszú szárnyas köpenyében odafutott a parancsnok, és pisztolyával mutogatva megparancsolta valakinek: — Szidorov! A harmadik század — tankokkal — a mezei úton — bekeríteni az ellenséget! Ezután a barátaimmal, a parancsnokkal és rőthajú adjutánsával bátran felmentem Mikenya házának lépcsőin, nem lörődve az üvöltő farkaskutyával sem. — Drága barátaim! Hát felszabadítottatok! — tárta szét karjait Mikenya és dagadí felesége Is egy meghatódott hülve mosolyt erőltetett zsíros arcára. — Ide a mellényt te rablói — parancsolta szigorúan az adjutáns, akinek útközben gyorsan mindent elmondtam. — Ha nem adod, ítélet nélkül lelőlek! Riadtan kapkodva, reszkető kezekkel szedte elő Fedora a szépen összehajtott fehér csomagot. — Itt van, fiú. Vidd anyukádnak, hadd szé- pítkezzen, — mondta vidáman a parancsnok és átadta a mellényt Ezalatt az adjutáns szemügyre vette Fedorát és hangosan megjegyezte: — Ez nem asszony, ez maga a vasorrr bába! — Te miért nem vagy a fronton? — kérdezte a parancsnok Mikenyát. — Meg... megszöktem... fogságból. Fogságban voltam — dadogta Mikenya. — Azonnal bevonulsz a különleges hadosztályhoz! Mozgás! Amikor kijöttünk Mikenyától, az adjutáns elvezetett az élelmezési tiszthez és mindnyájan kaptunk egy jókora csomag igazi tiszta hófehér sót. Aznap még egyszer találkoztam Kátya nénivel — a megmentőmmel. Lassan ballagott, de az arca már nem volt sápadt, tüzelt az örömtől és a boldogságtól. De ő vagy nem ismert meg, vagy nem vett észre. Szép csendes tavaszi este van. Lépésben lovagolok hazafelé és állandóan Kátya nénire gondolok. Arra a’ Kátya nénire, aki nem veszítette el jószívűségét és emberségét még azokban a nehéz pillanatokban sem, amelyek utolsók is lehettek volna számára. Azok az egyszerű és okos szavai járnak eszemben: „Háború után mi magunk, fiatal lányok és asszonyok álltunk az eke elé és szántottunk, műveltük a földeket, és nem szitkozódtunk, egy “fölösleges szót nem ejtettünk. Mi gondoskodtunk a kenyérről, a földről, a gyerekekről, minden barázdáról, minden nyírfáról. És ő még azt mondja, hogy „bevándorolt“! Egyszerű, egészen egyszerű szavak. De bennük rejlik az élet értelme. Bárhogy is van, de nagyon jő, hogy ilyen Kátya nénik vannak minden faluban, minden városban. Akkor félbeszakadtak a holdvilágos szerelmes éjszakáik, de nem álmodoztak róluk, nem ott jártak gondolataik. Nem tanulhattak, nem művelődhettek. Most főzik az ebédjeinket, féltő gonddal őrzik gyermekeinket. Hogy mi most hol lennénk nélkülük — azt nem tudhatjuk. Mi — a háborús évek gyermekei — örök időkre adósaik maradunk. BELLDS IMRE fordítása Roskovámyi István illusztrációja mint az űzött vadnak. Soha nem fogom elfelejteni azokat a szemeket. Tekintete olyan riadt volt és sötét, mintha a feje fölött egy mindent beárnyékoló fekete felhő függne. A kislány hol a kőszoborként ülő anyjára, hol a tető alatt gomolygó füstfelhőkre nézett, de nem kiabált, nem is sírt, csak mint az alvajáró kapkodott anyja szoknyája után. Arca halványlila volt, ajkai kiszáradtak és kapkodva szívták a forró levegőt. A tető vészt jőslóau megreccsent, a füst, mint a hegyoldalból zúduló megáradt patak ömlött a pajtába, az asszonyok zokogása és sikoltozása szinte elviselhetetlenné vált. — Kicsi lányom, drága kicsi lányom! Isten veled, isten veled! — tért magához az asszony, és keblére ölelte kislányát, majd betakarta a feikendőjével. Élni akarsz, drága kislányom — szőlítgatta nyugtatólag és akkor vett észre engem. Odasimultam az oldalához, mintha ott mentséget találnék. Aztán ügyesen átölelt és oda húzott kislánya mellé a kendő alá. — Gyere te is, kicsikém! Gyere kedves! A kislány úgy reszketett, mint akinek hideglelése van, és átölelt a kendő alatt, mint a kis öccsét. Amikor aztán a fülettépő kiabálás, jajgatás, sírás, és a tető ropogása ellenére a távolból felhangzott egy „hurrá", azt hittem megbolondulok. És ekkor az abliak alól szörnyű vad ordítás, majd utána géppisztoly-sortűz hallatszott. Mikenya felrántotta a padlóajtót, és egy kandúr ügyességével ailásurrant. Közben az utcán szinte hihetetlen események zajlottak: a fasiszták gépfegyvereikkel a mellükön elfogtak, akit tudtak és vitték, vonszolták őket valahová. Mi pedig szétfutottunk, ki merre látott. Egy vesszőből font kerítés mögött összefutottam egy vassisakos némettel. Galléron ragadott, felemelt, mint egy kis macskát és valahová vitt. Csak a pajtában tértem magamhoz, amely zsúfolva volt asszonyokkal és gyerekekkel. A gyerekek rémülten hallgattak, vagy halkan sírdogáltak, az asszonyok szüntelenül vontatottan sírtak. — Felgyújtják, a kígyók — mondta egy fiatalasszony csecsemővel a karján. Csak akkor fogtam fel mindent. A vér megfagyott ereimben. a halálos félelem megkötözte kezemet, lábamat. Úgy éreztem, mintha gyökeret eresztettek volna a lábaim, nem tudtam mozdulni. Mellettem a falhoz támaszkodva ült egy nyugodt, hosszúkás arcú asszony. Ilyen arcokat az ikonokon láttam Makszim bácsinál. Csakhogy ez az arc fehér volt, mint a kréta. A homlokára egy fehér hajfürt lógott. Egy kartonruhás, körülbelül velem egyidős kislány futkosott körülötte. A szeme tüzelt, BHaHniMMRaiOMHB hogy a kopasz nem elégszik meg a fészkelődéssel. Láttam: szólni készül. — Egyre több cigány lesz Kls- báron — mondta —, egyre több cigány. Öllé Gyula egy pillanatra feléje nézett; mi szentségtörőnek tartottuk, nem Is azért, amit mondott, hanem hogy egyáltalán megszólalt, hisz mindnyájan tudtuk, hogy az öreg fia két cigánygyereket fogadott örökbe. A kopaszt bizonyára dühítette, hogy mindenki elkerüli a tekintetét. A kocsmáros a recsegő rádióhoz lépett s kikapcsolta. — Persze, te csak hallgatsz, fütyülsz az egészre — mondta egyenesen az öreg felé fordulva. A szavak úgy roppantak, mintha valaki kosárnyi kockát öntött volna ki egy márványlapra. Azt vártuk, azt akartuk, hogy Olló Gyula ne szólaljon meg, eressze el a füle mellett a kopasz gúnyos-dühös megjegyzését, legyen méltóságteljes, fölényes, mint egy Buddha- szobor, de ő megszólalt: — Minek ez, koma, nem szép dolog itt veszekedni — mondta ősz-szelíd hangján —, sose bántottalak téged, minden rokonomat szeretem, nem haragszom senkire. Mint nagy, ezüsttestű halak úsztak az öreg szavai a söntés-akvá- riumban. A kopasz hirtelen felhajtotta az italát. — Mert cigány vagy te is, koszos cigány — sziszegte. Szinte vezényszóra álltak fel az asztaltól. Öllé Gyula arcán két élénkpiros folt jelent meg, két olyan folt, amilyet a vízbe mártott piros krepp-papír hagy maga után. Azt a két foltot már többször láttam, mindig azt gondoltam, hogy a fél deci rum csinálja. Szinte mindnyájunkat meghökkentett még mindig csak szelíd, sajnálkozó hangja: — Ejnye, ejnye, koma, ilyet nem kellett volna mondanod — de tovább nem folytathatta, mert a kopasz odatántorgott hozzá, homorú mellén megmarkolta a kabátját, elvonszolta az asztaltól. — Mit nem kellett volna mondanom? — recsegte, s nem mertem senki szemébe nézni, mert a tekintetek azt követelték tőlem: Fiatal vagy, erős, lépj közbe, ne tűrd ezt a disznóságot. Nem néztem senkire, mert még soha olyan vágyat nem éreztem, hogy kipróbáljam: győz-e az igazság, tisztán éreztem, hogy hagynom kell az egészet, hogy hangosan úgysem fog biztatni senki, még akkor sem, ha nem érzik ugyanazt, amit én. Még akkor sem mozdult meg bennem semmi, amikor a kopasz markoló keze ellökte az öreget, s az tehetetlenül a biliárdasztal zöld posztójára tántorodott. Az öreg keze nem zuhant rá a posztón heverő kőrisfa dákóra. de tudtam. hogy rátalál, hogy bütykös, gyenge ujjai görcsösen ráfonódnak majd az egyenes, erős bot vékonyabb végére. Tovább nem vetítettem előre a történendőket, megnyugtató érzés áramlott szét a testemben, megvártam, míg a magasra emelt dákó gyors suhintással csattan a részeg férfi kopasz fején, majd cigarettára gyújtottam, és néhány kortyot ittam a maradék sörömből. A kopasz megtántorodott, fején felrepedt a bőr, a második ütés után térdre rogyott, fejét, arcát elöntötte a vér; nem számított ilyen váratlan fordulatra, mert még a kezét se bírta védekezésre emelni. Öllé Gyula még négyszer lesújtott, falfehér arcán élénkebbé vált a két piros folt. A hatodik ütés közben a bot éles reccsenés- sel kettétörött, s a belsejéből — vattával kíbélelt ágyacskából — egyujjnyi ólomrudacska hullott a padlóra. Ez meglepett. Az öreg zilálva szívta magába a levegőt, és néhány pillanatig az előtte fekvő férfira meredt. Ösztönös mozdulattal dús, ősz hajába túrt, kezéből kihullott a csonka dákó; nagyon sajnáltam tanácsta lanságáért. Aztán megkönnyebbül tem, mert tétova léptekkel elment A kocsmáros mozdulatlanul állt a pult mögött. Néhány perc íefor gása alatt Patassy Géza, Bíró Jenő Bőgi Rezső és Bugár Vince is el ment. Az utcáról finom szürkeség lopódzott a söntésbe, s a kocsmáros csak annyit változtatott eddigi helyzetén, hogy a kezét a tompa fénnyel megcsillanó réz sörcsapra tette. A kopasz férfi lassan feltápász- kodott a padlóról. Értetlenül bámulta az ujja hegyéről csöpögő vért. Felém nézett, de tudtam, hogy nem lát. Teljesen józannak tűnt, amikor határozott léptekkel kiment a söntésből. A kocsmáros egy vödörbe vizet eresztett, és felmosta a padlóról a vért; a dákó darabjait a biliárdasztal posztójára dobta. Az ujjnyi ólomrudacskát is. Miután elkészült, megmosta a kezét, és visz- szament a pult mögé. Megszólaltam: — A dákó srégen törött el. Ismerek olyan ragasztót, amivel össze lehetne ragasztani. — Ügy látszik, elkerült bennünket a vihar. A Duna felé húzódott a felhő — A törés mentén pontosan ösz- sze kell Illeszteni a két darabot. Az univerzális ragasztó ... — Pedig úgy nézett ki, hogy most igazán nem kerül el bennünket. Amikor hazafelé mentem, az utcán öregasszonyok beszélgettek, az istálóban felbőgött egy-egy tehén, s a kutyák felszabadultan szaglászták a kerítések tövét.
