Új Szó, 1974. november (27. évfolyam, 258-283. szám)
1974-11-17 / 46. szám, Vasárnapi Új Szó
1974. XI. 17. JL hetvennégyig jelenlegi alkalmazójánál dolgozott mint garázsmester, de: — Ne csűrjük-csavarjuk a dolgot. Az emberek azt beszélték, hogy könnyű nekem, mert csak dirigálni kell. Nohát én majd megmutatom! Felcsapott segédmunkásnak Kristóf mellé. A lánya férjnél, a fia főiskolán. Ö maga most is tagja néhány bizottságnak, és a vállalat kultúrfelelőse. Közben megérkezik Blahovóra (Sárrétre). Kiürül a tartály, aztán kimossák — jöhet a tej. Felső- patonyban Varga Anna vár bennünket. Összedörzsöli kezét, hideg az este, a sár cuppog talpunk alatt. Bent, a szűkös, nedves csarnokban két nagy vaskád tele tejjel. Összesen ezer liter. „Lehetne tisztább, ember számára is egészségesebb ez a helyiség“ — jegyzem meg. Kristóf László fölszereli a vastag gumicsövet, kollégája mintát vesz a tejből, aztán beindul a motor. Gyorsan kiürülnek a kádak, s így, üresen várják a hajnali fejésl és ugyanezeket az embereket. Beszállunk a kocsiba, indulunk visszafelé. Sárrét, Vitény, Nagypaka, Lég az állomások. Van ahol várnak, van ahol csak papír vár. Rajta a literek száma: 650, 550, Légen a legtöbb, 2000. Itt meg is állunk a kocsma előtt. Kristófék szalámit, kiflit vesznek. Kilenc felé jár, ilyenkor, így bent a kocsiban szoktak vacsorázni. Kell az erő, messze még a másnap dél. Míg pihenünk, Kristóf László elmondja, hogy öt éve kezdte el házának építését, s talán az idén már sikerül beköltözniük. Százhetvenezer koronát fektetett bele idáig. És ez a munka? — Már ötödik éve vagyok ezen a vonalon. Nem a vezetés fárasztó, hanem az éjszakázás meríti ki nagyon az embert. Télen meg még nehezebb a dolgunk. Síkos az „út, hófúvásokban akadunk el. Igaz, nyáron meg sietni kell, mert a tej hamar megsa- vanyodik. Kristóf László vezetője az egyik szocialista munkabrigádnak. Nemsokára megkapják a bronzfokozatot. Kevés szabadidejét a sportnak szenteli. — És ha futballmeccs van a tévében, amikor éppen szolgálatban van? — Akkor számomra nincs meccs. Nem játszhatunk az idővel. Tíz óra elmúlt. Befordulunk a tejüzem kapuján. Előttünk is, mögöttünk is további kocsik érkeznek. Hosszú csöveken a tartályok nagy hasából ömlik a tej. Egy asszony már öblíti is a kiürült ciszternákat. Zajos, színes, mozgalmas itt az éj. Mintha nappal lenne. _ a tejesemberek, tejesautóikon. Éjszakai III# országutak magányos vándorai. Amíg mi ||f alszunk, álmokban kalandozunk, ők vihar- Ull ban, hófúvásban is elhozzák a gyermeki italt, hogy legyen asztalunkon, ha felébredtünk; hogy már bűvölő gőzétől is jókedvünk legyen, mielőtt munkába indulunk. A Csehszlovák Autóközlekedési Vállalat čalovói '(nagymegyeri) részlegének száznégy sofőrje, segédmunkása indul minden délután és éjjel a közeit tejüzem felé, majd onnan tovább, Csallóköz aszfaltútjain, éjbe öltözött kilométereken a legkisebb tanyákra is. Még talán a Tejútra is felhajtanának, elbeszélgetnének a csillagokkal, ha volna rá idejük. Délután négy óra van. Kristóf László ciszlernás kocsija ma néhány perccel később indul. Ránk vártak. Mielőtt a legtávolabbi pont, a Horná Potôň-i (felsőpatonyi) gazdaság tejcsarnoka felé elindulnánk, betérünk a tejüzembe. Néhány száz liter savó kerül a hatezer literes tartályba. Lesz mit inniuk a sárréti malacoknak! Az országúton az erős őszi szél ezer és ezer égi könnycseppet ver kocsink nagy üvegszemébe. Serényen írja a félköröket az ablaktörlő. A tágas kabinban, hogy még melegebb legyen, sofőrünk bekapcsolja a fűtést. Bárczy István, a társa később megszólal: — Kapcsolja már ki, mert elég a térdeml Vidám hangulatban folyik a beszélgetés. Csak azért is bosszantjuk a mérges időt. A motor egyenletes zúgását hamar megszokjuk — nem zavar. — így kezdünk minden második délután. Ez a ml vonalunk, a légi, vagy száztíz kilométer oda-vissza — mondja Kristóf László. — Ha már velünk tartanak, meglátják, mit csinálunk, hogy csináljuk. Tíz utánra visszajövünk, leadjuk a tejet, alszunk egy keveset, aztán hajnali négytől megismételjük ugyanezt. Túlóránk van bőven, havonta kétszázhatvan óra körül dolgozunk. — Egy évben nyolcszázhatvan túlórát engedélyeznek — teszi hozzá Bárczy István. Vele folytatjuk a beszélgetést, mert gyorsan elénk jött a sötétség, és sofőrünknek a reflektorfényben csillogó csúszós, nedves utat kell figyelnie. — Van úgy, hogy 20—22 órát is dolgozunk egyhuzamban. A kocsik is alig pihennek egy-két órát, mindegyikre két sofőr jut. És ünnep nem ünnep — menni kell. A kórházak, meg az emberek nem maradhatnak tej nélkül. Nekünk begyűjtőknek valamivel jobb, mint a kihordóknak. Több a szabad időnk. Persze így is sokat levelezek a feleségemmel. Amikor ő dolgozik, én alszom, vagy fordítva. Bárczy István a gömöri hegyek közül jött le a síkságra. Huszonhárom évvel ezelőtt. Fiatal korában a pelsőci acélgyárban dolgozott. Sok mindent próbált már az életben. Volt szakszervezeti- és hnb- titkár is. 1952-től tagja a pártnak. Hatvanhéttől Vörös Lajos és Bíró Sándor áll meg mellettünk. — Vannak itt emberek, akik már huszadik éve ezt csinálják. Elrepült az idő, észre sem vettük. Ma meg már ötvenéves fejjel nemigen akarunk változtatni. Elköszönünk tőlük, Kristóféktól is. Éjfélre jár, szép álmokat kívánunk. Elmosolyodnak. Szálláshelyük vállalatuk főépületében van. Két szoba, huszonnyolc ágy. Húsz-huszonnégy ember alszik itt éjszakánként. Tejkiliordók is, akik nem megyeriek. A legmesszebbre indulókat már egy órakor ébreszti a portás. Aztán így tovább tíz-húsz percenként, attól függően, milyen távolságra mennek. A szobák egyszerűek, tiszták. Megbecsülik az emberek. Az emeletes vaságyak mindegyikére két-két ember jut. Tudják, melyik kié. Van hideg, meleg vizük, csak az alvásból van kevés. Itt, ebben a szobában minden éjjel félbeszakadnak az álmok. Egy óra után a rakodóhoz állnak az első kihordókocsik. Repülnek a fehér üvegekkel teli műanyag kosarak. Emberi kezek vezényszavára oszlopokban vonulnak az autók felé. Szerencséje van annak, aki cigarettával a szájában is tud dolgozni. Nincs megállás, jönnek a következők, azok is szeretnének minél előbb elindulni Komárom, Marcelháza, Gúta felé. Az utolsó teherautó négy órakor hagyja el az udvart. Ezek Nagymegyerre vagy a szomszédos falvakba mennek. Ha lerakták az árut, kilencig tartanak egy rövidke pihenőt, aztán elindulnak visszafelé, üres üvegekkel, kosarakkal megrakodva érkeznek „haza“. Déli tizenkettő. Zajos üvegek hadserege lepi el az udvart. Most érkezett be Veréb Sándor is, aki éjjel kettőkor Indult. — Fáradt? — kérdem. Bólint. — Mennyit alszik naponta? — Négy öt órát. Csak szombaton többet. Vasárnap éjjel megint jönni kell. — Mióta megy ez így? — Hetedik éve. Egy pohár borocskát se ihatok, szórakozni se járhatok, semmit. Este aludnom kell néhány órát. Nincs más választásom. Itt lakom helyben, szövetkezeti lakásban. Ez fontosabb mindennél. Varga Ferenc segédmunkás, Veréb társa. — Velký Ostrovon (NagyszigetenJ voltunk, kb. ötven kilométerre innen. Tizennégy üzletünk volt od>a, ugyanannyi vissza. — Családja van? — Nyolc gyermekem. A legfiatalabb tízéves. Vart úgy, hogy három-négy napig sem látom őket. — Nem nehéz ez a munka? — Nem. Csak az éjjelezés. De már azzal is úgy vagyok, hogy szombaton éjjel, amikor nem kell jönni, hiába nem csörög a vekker, felébredek. De jólesik olyankor visszafeküdni! Bogdány László elvtárssal, az autóközlekedési vállalat megyeri részlegének vezetőjével hosszan elbeszélgettünk az emberekről, problémáikról. Arról, hogy miért nem emelhető náluk a termelékenység, miért kell az embereknek annyit túlórázniuk. Szavaiból kiérződött, hogy büszke a dolgozókra, az öt szocialista munkabrigádra, akik közül három már elnyerte a bronzfokozatot. — Egyszerű emberek, de becsületesen, lelkiismeretesen dolgoznak. BODNAR GYULA Veréb Sándor és Varga Ferenc lerakják az üres Uve gekaL Tóthpál Gyula, felv Kr istóf László Mielőtt útnak indulnak...
