Új Szó, 1974. október (27. évfolyam, 232-257. szám)
1974-10-06 / 40. szám, Vasárnapi Új Szó
Ugyanaz az arc. Csak az ivek teltek el fölötte. Harminc év. Az egykori fiatal katona ma öt gyermek nagyapja. Rudolf Belavý 54 éves. Ö látható azon a duk~ lai fényképen, amelyet a leggyakrabban tesznek közzé. Ma Bratislavában1 él. F elkereslük, beszélgettünk, s egy fényképhalmuz felett visszapergette emlékeit, amelyek a háborúhoz, a Szoújetunióhoz, a Duklához, a fiatal éveihez kapcsolódnak ... Rudolf Belavý ma — Ezt a felvételt valaki 1945 elején Prágában készítette. A vállamon Leonyid Vaszilijevics Szavalni, szovjet törzsőrmester ül. Eljött elbúcsúni, mert egysegét visszavezényelték a Szovjetunióba. A fényképen látható lelenet tulajdonképpen vizsga volt. Sikerült lábon maradnom, pontosabban a bordáim bírták el a terhelést. Ugyanis nem sokkal azelőtt az orvosok azt parancsolták, hogy vessem le a pán* célmellényt. Két nappal a háború befejezése előtt ötödször sebesültem meg. Kolín környékén visszamaradt német csoportokat számoltunk fel. Az egyik csoport azonban hamarabb észrevett engem, mint én őket. Először megsebesítettek, majd autójukkal keresztülhajtottak rajtam. A bordáim persze nem maradtak épségben. Ez a Szavalin végig kitűnő barátom volt. Még Jefte- movban ismerkedtünk ösz- sze egy tank- és páncélus gyakorlaton. Én közvetlenül a szovjet hadsereghez való átszökésem után ejtőernyős gyakorlatokkal kezdtem, de később, amikor tank- és páncélautó-vezetőkre volt szükség, újabb ismereteket kellett elsajátítanom. A harcban kezdetben nem volt szerencsém: egy riadó alkalmával beugrottam a tankba, és a többire már túlságosan nem emlékszem. A tankot közvetlen találat érte, kigyulladt, és Szavalin, a tank parancsnoka mentett ki a lángokból. Duklán is találkoztunk, a háború végét is együtt ünnepeltük. Sok kilométert megtett, hogy meglátogathasson a kórházban. Akkor is eljött, amikor elbúcsúzott Csehszlovákiától, mert Japánba vezényelték. 1946 ban Rudolf Belavý Őrmester leszerelt, de a nemzetbiztonsági testület tagjaként rövidesen újra magára öltötte az egyenruhát. Első útja ezután hazánk keleti részébe vezetett. Svidník, Humenné és Michalovce környékét kellett megtisztítani a benderistáktól, fegyvereket kellett keresni, visszamaradt aknákat ártalmatlanná tenni. — Nehéz évek voltak ezek. Akkor bizony nem volt idő a visszaemlékezésre, rengeteget kellett dolgozni. Az ünnepeket és a szabad időt is fel kellett áldozni ... Csak most, az utóbbi években gondolkozom el a dolgokon, és hasonlítom össze akkori vágyainkat a valósággá 1. Gyakran járok a fiatalok közé, a bratislavai Záluhy lakótelepen például segítettem az egyik kilencéves alapiskola tanulóinak a forradalmi hagyományok helyiségének a berendezésében. Azt az ismert fényképet is kiakasztották, amelyen én tartom a címerünkkel ellátott határoszlopot. A véletlen müve volt... Sok százan elestek közülünk nap mint nap, mert a határunkhoz vezető úton minden méterért meg kellett harcolni. Október 5-én különleges feladatot kaptam. Kezembe adták a lepedőből gyorsan összevarrt csehszlovák lobogót és a címerrel ellátott határoszlopot. A címert egy krosznai lakos véste a fába. Ezzel kellett páncélautómon /néhány társammal együtt a határig eljutnom. Sohasem felejtem el azt a reggelt. A duklai szoros olyan volt, mint a pokol. A németek az út szinte minden méterét lőtték, a szomszédos Bar- winek lengyel falu lángokban állott, és a sűrű köd miatt csak néhány méterre láttunk magunk elé. Körülöttünk mindenütt lövések dörrentek és aknák robbantak. Előőrseinket követve páncélautómat az úttest melletti sárban vezettem, ahol állítólag a visz- szavonuló németek taposták ki az utat. így reméltem, hogy nem futok aknára. Miről ismertem fel a határt? Előőrseink megálltak az erdő közepén, ahol a fákat kivágták, ahogy ez a határokon lenni szokott. Egy kissé távolabb felismertem a határőrség felégetett bódéját. Kidöntöttük a fasiszta határoszlopot, aztán árkot ástunk a mienknek. Nem sokkal később megjött kíséretével Svoboda hadseregtábornok, megállt, megcsókolta a zászlót és ezt mondta: „Na látjátok, fiúk, mégsem harcoltunk hiába. 'ffjra itthon vagyunk Cseh Szlovákiában.* Egy vegyes különítményben szolgáltam, és a mintegy 60 páncélautó egyikét vezettem. A duklai harcok után csak néhány maradt meg belőlük, köztük az én agyonuyomorgatott autóm is. Otthon... Később a köd felszállt, megjött a gy;ilog ság, mi pedig Vyšný Komár- nikba és Krajná Pofanába mentünk. A harcok után vegyes különítményünknek — mintegy 300-an voltunk — körülbelül csak egyötöd ró sze maradt életben. Az a katona is meghalt, aki a határoszlop felállításában segédkezeti nekem. Később egy szilánk engem is elért. Néhányszor fel kell tárcsáznom Belavý elvtárs telefonszámát, amíg hangja a vonal másik végén jelent kezik. A Közbiztonsági Testület tisztje, az Antifasiszta Harcosok Szlovákiai Szövet sége ifjúsági bizottságának tagja, már negyedszer a kör zeti nemzeti bizottság képviselője, 17 ' éve népbiró, pártfunkcionárius és szén- vedéh/es méhész ... — Sokan megkérdezik tő lem, hogy tudok ennyi feladattal megbirkózni, s miért csinálom mindezt, hiszen a munkahelyemen is van épp elég dolgom. Meg, hogy pihennem is kellene. Hadd mondják! Bizony a különítményünkből már csak negyvenen vagyunk életben. Az, hogy én élek, teljesen a véletlen müve. Ilyen a háború. Ezt a fiataloknak is mindig elmondom, s azt kívánom, hogy sose kelljen átélniük a háború borzalmait. Aztán a Szovjetunióról b&szélek ne kik, a szovjet katonákról, hazaszeretetükről és arról, mennyire bíztunk egymásban és nem is csalódtunk. Az idők folyamán egyre jobban tudatosítottam, milyen sokat mond „A Szovjetunióval örök időkre“ jelszó! Éreztem e<zt a Szovjetunióban a kiképzés alatt, az első harcokban, a duklai harcokban, a szabadság első napjaiban, aztán később és hatvannyolcban is. Sokat tapasztaltam, nem játszadozott velem az élet. Szerencsém volt, hogy a háborút túléltem, és az azt követő éveket úgy kellett átélnem, ahogy átéltem őket. Tudom mi a fasizmus, mi a háború, és azt Is, hogy ml a szabadság. Azt hiszem, azon társaink emlékét, akik a békét már nem érték meg, a frontról hazatértek legnagyobb része nem árulta el. JÁN BLAŽEJ J án Palkech olyan ember, akiről azt szoktuk mondani, hogy nugette a kenyere javát. Hetven- nyolcadlk életévét tapossa... Az út, amelyet a bölcsőjétől megtett, göröngyös, megpróbáltatásokban gazdag volt. Két világháború harcaiban vett részt. — A trnavai járás Krakovany községében születtem — kezdett bele élete történetének felelevenítésébe. — Heten voltunk testvérek. Szüleim, akik cselédek volttik, hamar meghaltak. A nővéremnél nevelkedtem. Nyolcéves koromban már fél napszámért dolgoztam. Amikor felcseperedtem, Radotínban szolgáltam. Innen egy éjszaka szó nélkül megszöktem és egy Bécs melletti gazdaságban vállaltam idénymunkát. Dióhéjban elmondott Ifjúkor, amely azzal folytatódott, hogy 1914-ben a gazdaságból két lóval és szekérrel a frontra került. A háborúskodó Osztrák—Mag y ar Monarchia hadseregeinek hordta az utánpótlást. Egy év múlva egyenruhát adtak rá, majd az orosz frontra küldték. Aztán 1916- ban mindenszentek napján ezredével ismét vonatra ültették és az olasz frontra Irányították. Cerno- vice... Doberdő ... Ez a két név igen sok idős emberben idéz fel keserű emléket. A pokol szabadult ott el... Ján Palkech nem sebesüléssel, hanem maláriával került kórházba. — Itt ért a hír, hogy megala A jól ismert d'iklai ľ?!vétel: a csehszlovák katonák felállítják az első határoszlopot. kult a Csehszlovák Köztársaság. November első napjaiban jöttem haza, de 10-én már ismét katona voltam. Ezúttal a köztársaságé. Hol ide, hol oda' vezényelték. 1921-ben kérte aktivizálását. Szolgált Vysoké Mýton, Lučenecen, (Losoncon] majd 9 évig Rimavská Sobotában (Rimaszombatban). Léva, majd Brezno volt a további állomáshelye, ö, aki fegyvert fogott a köztársaság megalakulásakor, megérte szétesését is. Az ún. szlovák állam idején 1941-ben az elsők között küldték a frontra, ahonnan hat hét múlva sikerült hazajutnia. — Zászlósi rangban a vranovi laktanya gondnokának neveztek ki — mondja. — Békességben élhettem volna, de mást választottam. Tudtam, egyszer eljön az ideje annak, hogy ismét a köztársaságért és nem Tisőért kell fegyvert fogni! A laktanyában jól ismerték, hallgattak szavára a katonák. így aztán, amikor sor került rá, 570 ka tonával, harckocsival és 30 teherautóval indult el a Szlovák Nemzeti Felkelés területe felé. Előzetesen sajátkezuleg robbantotta fel a lőszerraktárt. Útközben csatlakoztak a Csapajev-partizánegység- hez. Századparancsnoki beosztásban vezette katonáit Cierne Bystré- nél az első ütközetben. Egy német gépkocsi-menetoszlopot támadtak meg. Kysaknál egy fasiszta páncél vonatot tartottak sakkban, amely Prešovba tartott. Hanušovce, Bystré, Čierne, Hlinné, Pavlovce volt a további útirány s egyben a harcok színhelye is. Egy vasúti és egy közúti hidat is felrobbantottak. — „Partizánkodásom“ ideje alatt egy igen kritikus helyzetet értem meg — mondja. — Kolcovská Dlhá Vesen felderítésen voltam, amikor a községet vlaszovisták és németek szállták meg. Menekülni nem lehetett. Egy kazalba ástam be magam. Amikor a fasiszták elmentek, útnak indultam, hogy megkeressem egységemet. A bal- szerencse ezúttal mellém szegődött. Amint az erdőben az úton ál akartam menni, német járőr tartóztatott fel. Igazolványt kértek, s ez volt a szerencsém. Papír helyett pisztolyt rántottam elő, s mindkettőjükkel végeztem. Míg ő a Kárpátokban harcolt, a családjával — a felesége már korábban meghalt — Is tragikus események történtek. Húszéves láncát nz utcán fogták el a gestapősok Körülményesen menekült meg az agyonlövéstől. Üldözött vadként bujdosott egészen a fel- szabadulásig. Az akkor 16 éves fia önkéntesként vett részt a felkelésben. Bučináról írt, hogy Kremnicába mennek. Ott nyoma veszett. Semmi közelebbit nem tudnak róla mind a mai napig ... — Ha jól emlékszem, november 26-án átcsúsztunk a frontvonalon — mondja. — December 6-án már be is osztottak a Szovjetunióban megalakult csehszlovák hadtest első dandárjába. Századparancsnok lett az első zászlóaljban. Pihenőre Itt nem volt idő. Egyenesen az első vonalba ment. Harcolt Svidníknél, Kuŕľhkánál, Bardejovnál. Prešov- nál, Levocánál, Poprádnál és Liptovský Mikulásnál. Itt nevezték ki a dandár törzsszázadának parancsnokává. Ebben a beosztásban tette meg az utat Vrútkyn, Zilinán, Púchovon, Vsetínen, Kroinéŕížen és Svttaván keresztül Prágáig. — Az ember a fronton sok mindent megélt, de mindenre ma már visszaemlékezni igen nehéz. Azt azonban nem felejtettem el, amikor Bardejovská Nová Ves elfoglalására magától Klapálek tábornoktól kaptam parancsot, s amelyet századommal sikeresen teljesítettem, A háború véget ért, de Ján Palkech nem szerelt le. Hivatásos Két világítóim terhével katona volt és az is maradt. Segített az új néphadsereg formálásában. Aknavetős századparancsnokként került Galántára, ahol másodszor megnősült és újra kezdte az életet. 1949-ben nyugdíjazták. Kilenc éven keresztül az állami gazdaság egyik udvarának a vezetője volt. Az Antifasiszta Harcosok Szövetsége helyi szervezetének egyik alapító tagja volt a városban. Ebben a szervezetben ma is aktívan tevékenykedik. — Délelőttönként feljárok a szövetség titkárságára, délután pedig a kertben teszek-veszek — mondja. — Hosszúak a napok, még hosszabbak a téli esték... Jó volna, ha nálunk is létesítenének nyugdíjasok klubját. Előkerül a családi album. Nézegetjük a megsárgult, emlékeket őrző fényképeket. Ott van a lánya, aki ma Prágában él, s akit akkor a Gestapo annyira hajszolt, azért, mert az apjuk ellene harcolt. Ott láljuk a két fia fényképét is. Azét, aki elesett, és azét, aki ma építész és Valaškán lakik. Miközben lapozgatunk az albumban, több ízben megsimogatja a lábát. Arra gondoltam, hogy a háborús sebesülés nyomát viseli. — Az első világháborút megúsztam egy fejsebbel, a másodikat úgymond egy karcolás nélkül — mondja. — Idehaza meg négy évvel ezelőtt elütött egy autó, s eltörött a lábam. Ennek a nyoma maradt meg és bosszant hasoga- tásával. Két világháború és 77 év terhe nehezedik vállaira, de nem túlzás azt mondani róla, hogy fiatalos a mozgása, katonás a testtartása. A harcokban való részvételéért az első kitüntetést, a Csehszlovák Hadikeresztet, 1945 ben kapta meg. A haza szolgálatában szerzett érdemekért kitüntetést 1969- ben vette át. Az SZNF Érdemrend második fokozatának és számos más emlékéremnek is a tulajdonosa. A szövetségtől is több emlékérmet és kitüntetést kapott. — A szövetségben továbbra is aktívan akarok tevékenykedni — mondja búcsúzóul, majd hozzáteszi. _ Mindent meg kell tennünk, hogy a mai fiataloknak már ne kelljen megérniök azt, amit nekünk. NÉMETH JÁNOS
