Új Szó, 1974. október (27. évfolyam, 232-257. szám)

1974-10-06 / 40. szám, Vasárnapi Új Szó

A duklai hadműveletek egyik harcosa

Mißt: EMBERSÉG, MUŠKE

A város már szabad volt, a szovjet egységek 1944 novemberében végleg kiűzték Királyhelmecröl az ellensé- get. A. J. KRIKUN őrnagy, szovjet városparancsnok, hathatós, sokrétű segítségével a néphatalom szervei sikeres munkát végeztek a város életének norma 1 i zá 1 ásá ba n.

Ott, az újjáéledő város közepén, egy földszintes házban székelő szovjet katonai parancsnokságon, Krikun őrnagy tolmácsaként találkoztam életemben először BAGOS Béla elvtárssal, a felszabadító szovjet hadsereg oldalán harcoló csehszlovák egységek egyik katonájával. Közel harminc esztendő telt el azóta, amikor először szorítottunk kezet, de még ma is emlékszem a fagyos szélben barnára cserzett arcú harcosra. Annak idején csak annyit tudtam meg róla, három évi távoliét után érkezett haza látogatóba, három-négy napra.

Krikun őrnagy, a szigorú katona, de csupaszív ember, szeretettel fogadta Bagos törzsőrmestert. A formaságokkal egy kettőre végeztek, s a fiatal csehszlovák harcostól máris azt kérdezte: „Van< családod? Hogy élnek? Kapnak valamilyen segélyt?

A rövid, barátságos beszélgetést követően intézkedett a szovjet város- parancsnok. Fára, terményre adatott kiutalást a vékei Bagos családnak. A családfő néhány nap múlva nyugodtan térhetett vissza alakulatához, s tovább harcolt.

Csak később ismerkedtem meg vele közelebbről. Alkalmam volt meggyőződni tiszta jellemű, nemes emberségéről, a munkásosztály, a CSKP iránti elvhöségéről.

Ezt a szép emberi vonást nem az iskolák padjaiban sajátította el, hajnem munkás apjától örökölte, akárcsak eredeti mesterségét, a lakatoskovács szakmát. Az élet, a munkássors fiatal korában meghatározta társadalmi helyzetét. Uradalmi nagybirtokok műhelyeiben, a perbenyíkí lengyárban, majd egy szeszgyárban dolgozott. Ogy élt, mint annak idején a hozzá hasonló munkásemberek. Mindaddig, mígnem a magyar hadsereg egyenruhájába szólította a katonai behívó. A frontra került, de nem sokáig állt szemben a szovjet hatalmat védő harcosokkal. 1.942-ben tizen két-, ■ted magával önként átment a front másik oldalára.

— Estejelé fárt az idő — emlékezik Bagos elvtárs. -- Alakulatunkat egyik frontszakaszból a másikba irányították. Ezt az alkalmat használtuk fel arra, hogy átjussunk a szovjet egységekhez. Sikerült mind a tizer- keltőnknek. Még a hold is mellénk állt, elbújt a sötét jel hők mögé, s amikor újból előjött, mi már célhoz értünk. A szovjet elvtársak, igazoltatás után úgy bántak velünk, mint akik valóban

önként hagyták el a magyar hadsereget. En polgári ruhába öltözve, Mar- sanc városkába kerültem. Ott dolgoz tam a szovhoz műhelyében, kombájnokat, és egyéb gépeket javítottunk. Három társammal, köztük egy Sajó vics nevű barátommal a fogolytáboron kívül, a városban kaptunk szállást, de a kapcsolatot fenntartottuk a többiekkel. Velük egyetértésben kértünk engedélyt egy önkéntes csehszlovák katonai egység megalakítására. Kérvényünkre Moszkvából kedvező vá'asz érkezett. Akkor tudtuk meg, hony szeptemberben a csehszlovák hadsereg tulajdonképpen már megalakult. Engem a szovhozból nem szívesen engedtek el, de felsőbb utasításra távozhattam. Később a Moszkva melletti Krosznogorszkba kerültünk és 1043 júliusában Novikoperszk városkában beöltöztünk a csehszlovák hadsereg

egyenruháidba. Kellő kiképzés után alakulatunk egy részét Buzulukbu vezényelték. Itt ismerkedtem meg La- bancz elvtárssal — ma a csehszlovák hadsereg nyugalmazott alezredese —, Viktor Bodnárral, aki ma tartalékos őrnagy és a kelet-szlovákiai kerületi pártbizottság dolgozója — és másokkal. Én a páncélos zászlóaljnál mint motorkerékpáros felderítő teljesítettem szolgálatot.

Sok sok élmény, harci esemény ele venedik fel egy ilyen emlékidéző beszélgetés során. Nehéz lenne mindegyiket papírra vetni. Egy állandóan élvonalban harcoló felderítőnek az ellenséggel szemtől szemben eltöltött küzdelmes napjai tele vannak eseményekkel. Kötetekre való élmény birtokosa Bagos elvtárs is. Mint közölte, felderítőként harcolt. Aprólékosan elmondhatná például, hogyan keltek át októberben, tankokon ülve, ruhájukat kezükben tartva, a Dnyeper folyón, vagy hogy Osztruzsany mellett egy híd felderítése közben hogyan likividálták a német őrséget. Kezdettől fogva részt vett a duklai harcokban. Dukla előtt kisebb sérülés érte. Egy ellentámadás alkalmával ott sebesült meg zászlóaljparancsnoka, Sochor kapitány is.

— Rengeteg jó barátomra, harcostársamra gondolok szeretettel, tisztelettel — folytatta az emlékezést. —* De jozef Kitac tizedes barátom em léke, míg élek, megkülönböztetett helyet kap emlékezetemben. Együtt harcoltunk hosszú ideig, jóban', rosszban m!nd énünket megosztottuk. Már bevettük Duklát, rövid pihenőt tartottunk egy park közelében. Jožo leült egy virágoskert előtt, úgy pihent, A közeli lakásból öreg néni jött felénk, tejjel kínált. „Igyál, fiam, biztosan jólesik,“ — nyújtotta a köcsögöt Jožko felé. Abban a pillanatban gránát robbant, az öreg néni véresen terült el a földön, a tejesköcsög is darabokra tört. A friss tejet beitta a vérrel áztatott föld. Szerencsémre, én megúsztam ép bőrrel. Jožko is mozdulatlanul ült a helyén, de amikor kérdéseimre nem válaszolt és megérintettem a kezét, élettelenül eldűlt. A fején kibuggyanó vér jelezte a gyilkos szilánk útját. Ott, abban a kertben temettük el egyik legkedvesebb barátomat, harcostársamat.

Bagos Béla elvtárs — a csehszlovákv hadsereg tartalékos őrnagya — a Duklai hágón átkelve tovább harcolt az ország felszabadításáért. 1945 szeptemberében tért haza.

A polgári életben is vállalta az országépítéssel járó munkát. Különböző jelentős tisztségeket lát el azóta is. Először szülőfaluja komisszárjaként intézte a község ügyes-bajos dolgait. Majd 1949-ben a Királyhelmeci Járási Nemzeti Bizottság közbiztonsági előadójává nevezik ki. Egyúttal a jnb alelnőke volt. 1951-ben az SZLKP hel- meci járási bizottsága elnökévé, majd két évvel később vezető titkárává választják. Ezt a tisztséget 1958-ig töltötte be. Ezt követően visszatért a jnb-re, alelnök és a tervbizottság elnöke lett.

A területi átszervezés óta tagja a Trebišoví Járási Nemzeti Bizottságnak, s jelenleg a szociális ügyek egyik lelkiismeretes intézője. A nyugdíjak és munkaképtelenségek ügyében döntést hozó járási véleményező bizottság elnöki tisztségét látja el. Legalább olyan emberséggel, mint ahogyan helytállt a felszabadító harcok idején. Erről a mellére tűzött kitüntetések is tanúskodnak.

KULIK GELLÉRT

— Hosszú utat tettem meg, amíg az 534-es magaslaton a harcokban mint önkéntes részt vettem — kezdi el a beszélgetést az 54 éves Viktor Bosko.

Valóban. Sula községben, ahol született, sok-sok nélkülözést kellett megélnie. Édesanyja korán meghalt, apja pedig több ízben idegenben keresett munkát. Amikor hazajött, a megtakarított pénzből néhány hold silány földet vásárolt. Viktort a keresztanyja nevelte. Tizennégy éves korában már az erdőbe járt fát csúsztatni. Közben nagybátyjától, aki kovács volt, ebből a mesterségből is eltanult valamit.

— A II. világháború kitörésének évében kezdtem meg tényleges katonai szolgálatomat — mondja. — A lovassághoz kerültem, így a kevés kovácstudá- sommal a műhelybe osztottak be. Már-már azt gondoltam, hogy az ősszel leszerelek, de nem így történt. Az ún. gyorshadosztállyal kivittek a keleti frontra.

Her szón környékén már az első naptól az alkalmas pillanatra vártak, hogy átszökjenek a túloldalra. Ekkor már tudták, hogy a Szovjetunióban megalakult csehszlovák dandár derekasan harcol. Az alkalmas pillanat 1943. szeptember 30-án érkezett el. Megadták magukat...

— Tizennégy napi gyaloglás után végre célba értünk. A fogolytábort csehszlovák tisztek keresték fel. Jelentkeztem, hogy harcolni akarok a fasiszták ellen. Jeremovba irányítottak — mondja. — Itt az ejtőernyős dandárhoz oszlottak be. Nem sokáig maradtam itt. Néhány ismerősömmel Svoboda elvtárs katonai egységébe kértük magunkat. Január végén érkeztünk meg. A dandárnál altiszti iskolába vezényeltek. A frontra mint rajparancsnok mentem ki az első dandár második zászlóaljának negyedik aknavetőszázadával.

Az aknavetősök gyakran közvetlenül a gyalogság vonalában foglaltak tüzelőállást. Így, amikor az 534 es magaslat veszélyben forgott, az aknavetősök is önként jelentkeztek védelmére. Köztük volt Boš- ko Viktor is.

— Egy ködös őszi reggelen mentünk támadásba. Igen közel kerültünk a német állásokhoz. Néhány lépésre tőlem egy SS-katona távcsővel figyelte a terepet. Céloztam, aztán lőttem... A német katona megingott, de még volt annyi lélekjelenléte, hogy kilőtt egy sorozatot — mondja. — A lábam ujjait találta el. Igyekeztem volna a kötözőhelyre, de mindkét oldalról zárótüzet zúdítottak a magaslatra. A légnyomás megbénított, a robbanások félig betakartak földdel. A második lépcső rohamánál a mieink találtak rám.

Przemysl Lvov, itt operálták ki a csontszilánkokat, majd gipszbe tették a lábát. Még nem gyógyult f»l teljesen, amikor a kórházban segített a víz- és a gázvezetékek rendbe hozásánál. A frontra már nem került ki. A poprádi tartalékezredhez irányították, ahol az autójavító-műhelyben dolgozott. Haza 1945 decemberében került.

— A nagybátyám invitálására kerültem mai lakhelyemre, Dolné Salibyra (Alsószelibe). Különböző munkahelyeken dolgoztam — mondja. — Évek óta a Jednota fogyasztási szövetkezet alkalmazottja vagyok.

Nagyobbik fia jogot tanul, a középső kőműveseknél dolgozik. A kislánya hatodik osztályba jár. Nekik már van alkalmuk a tanulásra, a foglalkozás megválasztására, n§m úgy, mint egykor az apjuknak, aki fegyverrel a kezében harcolt a Kárpátokban, hogy gyermekeinek, a mai fiataloknak jobb és szebb életük legyen,

—nj—

tova

harmincnvoío

közül

Ma már nyugdíjas. Csak a fiának, lányának és unokájának kellene szentelnie idejét. Soňa Markusová tartalékos alezredest azonban sokszor megkérik, hogy emlékezzen vissza azokra a nehéz, hosszú hónapokra, amikor az első önálló csehszlovák zászlóalj oldalán a Szovjetunióból elindult hazája felé. Hazája felé, ahol már nagyon várták a felszabadítókat. Kultúrinunkás volt, a napi híreket szerkesztette a harctér! újság számára. Ez annyit jelentett, hogy rádióból feljegyezték az Informbüro híreit, ezt átírták, majd közönséges írógéppel sokszorosították.

Melyek a legkellemesebb emlékei? „Az akkor volt, amikor az Informbüro hírein kívül az újságba otyan híreket is betettünk, amelyek a fronto".' harcoló katonáktól érkeztek. A ,leojobban annak örültünk, ha ezek u hírek a Szovjet hadsereg oldalán harcoló csehszlovák katonák sikereiről számoltak be."

Harmincnyolcan voltak —, mindannyian nők. Mivel arra hivatkoztak, hogy a szovjet hadseregben is harcolnak nők, ezért egy Londonból érkezett távirat ezt parancsolta: „A nőket nem szabad a frontra vinni.“ „Svoboda elvtárs akkori parancsnokunk, mai elnökünk megértett bennünket, és teljes mértékű támogatását élveztük" — emlékezik vissza Soňa Markusová tartalékos alezredes.

Elsősorban ápolónőként teljesítettek szolgálatot, hadtápfunkciókat töltöttek be, de olyan nők Is voltak köztük, akik valóban „ismerték a dörgést“. Nemegyszer előfordult, hogy nők álltak az ágyúk mögött, a férfiakat helyettesítve. A Szokolov melletti ütközetben Rita Nováková elhatározta, a körülzárt templomból kitör és kötszerekkel siet az elkeseredett harcban bajba kerültek segítségére. Sikerült átjutnia a golyózáporon, elhatározását teljesítette. A többi asz- szonynak mindig Prágáról beszélt. Várta, hogy viszontláthassa a várost, ahol a fia élt. A háború kegyetlensége azonban ezt a találkozást meghiúsította. A fiú soha nem látta viszont bátor édesanyját.

És a szovjet nők?

— Azt mondták nekünk, ti vagytok a mi felszabadítóink, így üdvözöllek bennünket — folytatta visszaemlékezését Markusová alezredes. — Egy ukrajnai faluban is felszabadítóiknak neveztek, bár megmondtuk nekik, hogy mi a hatalmas frontnak csak jelentéktelen részecskéi vagyunk, még akkor is, ha mindent megteszünk, ami erőnkből futja. Abban a faluban egy asszony házában szállá- . soltak el bennünket. Nagyon megkedveltem őt, mindent megtett volna értünk, minden kívánságunkat leste. Azt mondta, hogy a falu felszabadítása tiszteletére valami igazán jó dologgal fog bennünket meglepni. Nem hagyta magát lebeszélni, hiába mondtuk neki, hogy apró gyermekei vannak, elsősorban azokkal kell törődnie. Eltűnt szemünk elől, és három órán keresztül nem tudtuk, hol van. Amikor visszatért, mosolyogva közölte, hogy átment a szomszéd faluba, mert ismert ott egy embert, akinek tyúkja volt. Aztán meglepett bennünt- ícet: friss tojással... J. B.

(Milan Susta felvétele)

1974.

X. 6.

6