Új Szó, 1974. október (27. évfolyam, 232-257. szám)

1974-10-29 / 255. szám, kedd

A következő esztendőben, 1923-ban, Európában feszült lett a légkör. Németországban napirenden voltak a tüntetések, éhségfelvonulósok, és a német proletariátus egyre gyorsabb ütemben kezdte megszervezni fegyveres alakulatait. Októberben Szászországban és Türingiában német kommunistákból és szociáldemokratákból munkáskormányok alakultak. De mert félő volt, hogy a nagyhatalmak megkísérlik a fegyveres beavatkozást, és Németországban uralomra juttatják az ellenforradalmat, a szomszédos országok kommunista pártjai megegyeztek abban, hogy közös felhívást bocsátanak ki a német proletariátus harcának megsegítésére.

Az októberben megtartott kladnói országos pártkonferencia felhívása többek között így hangzott:

„Teremtsük meg az egységfrontot! Hirdessük a köztársaság legeldugottabb zugában Is a csehszlovákiai proletariátus jelszavát: Követeljük a Csehszlovák Köztársaság jóindulatú semlegességét a német munkásoknak a német burzsoázia Igája lerázásáért folyó felszabadító harcában, és kijelentjük, hogy a csehszlovákiai munkásság tevékenyen fogja támogatni a proletárforradalmat.“

Steiner Gábor az elsők közé tartozik, akik a felhívásnak eleget tettek. Fáradhatatlanul járta a falvakat, és gondoskodott arról, hogy a felhívás az ország legfélreesőbb zugába is eljusson.

November 11-én a gútai népgyűlésen több mint ezer földmunkás előtt beszédet tartott. Amikor a templom előtti hatalmas téren a néhány használt deszkából összetákolt emelvényre lépett, a hallgatóság elcsendesedett. Ismerték, tudták, hogy a fontos, életbevágó kérdéseket úgy magyarázza meg, hogy mindenki megérti. Feszülten figyelték minden szavát, mozdulatát. Figyelmüket az sem kerülte el, hogy a csendőrök mellett ott van Ottinger Kálmán, a járási hivatal küldöttje, és a község jegyzője. Notesszal, tollal voltak felszerelve, és jegyezték a beszédet. Az emberek szívük mélyén mosolyogtak ezen a látványon. Bizonyos elégtételt éreztek, hogy az UFak kénytelenek Itt dolgozni, kénytelenek feljegyezni mindazt, amit a kommunisták, a munkások küldöttje szabadon elmond a népnek.

Mert Steiner Gábor — mint általában a kommunista szónokok — szabadon beszélt, nem olvasta beszédeit, kezében mindössze néhány apró cédulát tartott, ezekbe néha belepillantott, de mondanivalója lényegét ott a hallgatóság előtt fogalmazta meg. Erre Is büszkék voltak. Egy-egy találó, tömör mondat után kitört a taps, a szenvedély, a maró gúny, amely mondanivalójában és hangjában lüktetett, a közvetlen mozdulat, ahogy karját a magasba lendítette, és ahogy a mutatóujjával tanító módján kísérte magyarázatait, lelkes tapsot váltott ki hallgatóságából. Ügy érezte, hogy szívükből

• Részlet a szerző azonos című regényéből.

beszél, elmondja mindazt értelmesen, világosan, ami gondoktól zsúfolt életükben gyakran zavarosan forr. Bensőjüket sokszor forró hullám járta át, úgy érezték, hogy az, amit Steiner Gábor mondott, ott volt a nyelvük hegyén, csak éppen nem tudták kimondani.

Steiner Gábor ezen a gyűlésen beszámolt a gútal népnek a községi választások eredményeiről. Jó híreket közölt. Elmondta, hogy azokban a községekben, ahol a pártszervezet jól dolgozott, a községi képviselő- testületben a kommunisták tettek szert többségre. Ez pedig annyit jelent, hogy a képviselő- testület több gondot fordíthat a falu népére, és gondoskodhat arról, hogy közmunkákkal enyhítsen a munkanélküliek helyzetén.

A feszült csendben fennhangon kijelentette:

— Ha Csehszlovákia mozgósítani mer Németország ellen, akkor a kommunisták a mozgósításnak nem fognak engedelmeskedni, mert a kommunisták minden erejükkel támogatni akarják a német kommunistákat, nem pedig harcolni ellenük.

Hatalmas taps tört ki erre a kijelentésre. Ugyanakkor a járási hivatal küldöttje félbehagyta a jegyzetelést, és erélyesen figyelmeztette Steiner Gábori, hagyja abba a nép lázl- tását, mert az ügynek súlyos következményei lesznek.

— Befejeztem — felelte erre Steiner Gábor.

— ön csak hiszi, hogy befejezte — válaszolta haraggal a járási küldött —, biztosítom, hogy az ügynek folytatása lesz.

— Az már az ön dolga.

Ottinger valósággal leráncigálta Steiner Gábort az emelvényről. Abban a pillanatban mellette termett Kürti József, a párt elnöke, Gőgh és Varga. Mint testőrök álltak Gábor

mellett, nehogy valami baja

történjen, összetűzésre azonban nem került sor. A hallgatóság körében mozgolódás, morajlás támadt, mindenkinek ökölbe szorult a keze. A szu- ronyos csendőrök készenlétben álltak. Antonín Straka kommunista szenátor akart most az emelvényre lépni, de Ottinger intésére a csendőrök megakadályozták. A népgyűlés ezzel minden incidens, összecsapás nélkül lezárult. Az Incidens bent a hallgatóság lelkében zajlott le. Csoportokba szakadozott a nép, fojtott hangon beszélgettek egymással, szavaikban harag ós felháborodás viharzott.

Steiner Gábor többedmagával a Duna töltése felé tartott. Gőgh Simonékhoz mentek. Gőghné két másik asszonnyal szótlanul követte a férfiakat. A híd előtt azonban megelőzték őket. Siettek, hogy minél előbb elkészítsék és feltálalják az ünnepi vacsorát.

Meri Gögh Simonéknak ünnepet Jelentett, ha szerény kis házukban vendégül láthatták küzdőtársaikat. De különösen ünnepet jelentett akkor, ha Steiner Gábort megvendégelhették.

Gögh Simon az asztalfőn ült és mosolygott, jóság sugárzott derűs tekintetéből. Steiner Gábor arra kérte Jusztinát, hogy üljön ő is az asztalhoz a házigazda mellé, de Gőghné erről hallani sem akart. Azt mondta, neki jó a konyhában is, hadd beszéljék meg a férfiak zavartalanul azokat a komoly dolgokat, amelyok rájuk tartoznak és senki másra. Persze, Kürtit, Vargát is ott tartotta vacsorára. Ezek ketten jó sokáig szabadkoztak, mert a falusi ember nagyon is tartózkodó, de végül engedtek a meghívásnak, annál

is Inkább, mert nemcsak a házigazda, hanem a szenátor és Steiner Gábor is tartóztatta őket.

Csendben fogyasztották el az ünnepi vacsorát, Gőghné leszedte az edényt, gyümölcsöt, almát, körtét hozott az asztalra. Falatoztak, közben beszélgettek. Straka azt mondta, nehéz hetek, hónapok következnek. A kormány egyre reak- ciósabb intézkedésekhez folyamodik. A köztársaság védelméről szóló törvény alapján bármikor perbe lehet fogni a kommunista funkcionáriusokat. így akarják megbénítani országszerte a párt, a munkásmozgalom működését.

Steiner nem volt ilyen borúlátó. Azt mondta, hogy az igazi kommunistának sosem volt könnyű a dolga, és a jelek azt mutatják, hogy egyhamar nem is lesz.

— Prágában komoly elvtársaktól olyan híreket is hallottam, hogy a pártot törvényen kívül akarják helyezni.

— Már régen megtették volna, ha tehetnék — felelte Steiner. — A lezajlott községi választások azonban azt bizonyítják, hogy a munkásosztályt olyan könnyen mégsem lehet elnémítani.

— Azért felháborító — szólt közbe Kürti —, ahogy ez az Ottinger, ez az ocsmány alak lerángatott téged az emelvényről. Nagy kedvem lett volna, ököllel az arcába vágni.

— Hát az nem lett volna okos dolog — felelte Steiner —, sőt, a csendőrök csak erre vártak.

Belépett Gőghné, poharakat és egy üveg újbort hozott.

— Egy gazda küldi — mondta mosolyogva.

— Kicsoda? — kérdezte Simon kíváncsian.

— Kért, hogy ne mondjam meg a nevét.

— Nem baj — felelte Simon vidáman —, így is megisszuk.

— De te is velünk iszol, Juszt! — szólt közbe Varga, aki eddig hallgatott.

— Mindjárt — válaszolta az

asszony —, még van egy kis dolgom a konyhában.

Az igazság az volt, hogy rá akarta bízni két barátnőjét, akik a konyhában az edényt mosogatták, hogy vele együtt az asztalhoz üljenek. De az asz- szonyok nem akartak kötélnek állni.

Gőghné végre bement a szobába, de tétován állva maradt, nem tudta, hová üljön. Kürti széket tolt Simon mellé.

— Ott a helyed, a házigazda mellett.

Juszti kipirult arccal a férje mellé ült.

— Igyunk a háziasszony egészségére — állt fel Steiner Gábor pohárral a kezében — és arra — folytatta —, hogy módjában legyen minél több ilyen ünnepi vacsorával fogadni barátait, vendégeit.

— Éljen! — kiáltották egyszerre, és fenékig ürítették poharukat.

Az asszony zavarában a szemét törülgette.

— Csak nem sírsz? — szólt rá Kürti.

— De sírok — mosolygott a könnyein keresztül —, mert tudjátok, van az úgy Is, hogy az embernek jólesik a sírás. Nekem is jólesik, hogy így együtt vagyunk. Ezért gyürkőz- tünk neki a munkának. Igaz-e, Simon? — fordult az ura felé.

— Igen — bólintott Simon elégedetten —, ő nógatott, ő biztatott az önállóságra. Mert minek is tagadnám, az anyósommal bajok voltak. Nem nagyon bírja a kommunistákat. Amolyan jámbor, templomjárő asszony. Jobban szereti a tömjén, mint a kommunisták szagát. Erre aztán nekifogtunk, és itt vagyunk. De azért meg kell mondanom — szólt tűnődve —, másfél év alatt igen hosz- szú utat tettünk meg. Én különösen. Amíg az istállóból ide jutottam. Tudjátok — fordult vendégeihez —, az esküvőm napján kefével súroltam magamat, hogy megszabaduljak az istálló bűzétől, de nem sikerült.

— Nem kellett szabadulnod, én elfogadtalak olyannak amilyen vagy — szólt közbe az asz- szony csendesen.

— Te elfogadtál, az igaz — szólt Simon —, de én az esküvőm napján sem tudtam szabadulni szolgaságom bűzétől. Tudod, hogy hosszú éveken át az istállóban laktam.

— Tudom — bólintott lehajtott fővel az asszony.

— És arra emlékszel, hogy mit mondtam neked, az első éjszakán, amikor egyedül maradtunk?

— Emlékszem... én sosem felejtem el.

— Akkor mondd el.

— Nem mondhatom.

— Mégis mondd — makacs- kodott Simon —, hisz egymás közt vagyunk.

— Én arra gondoltam — felelte az asszony kissé szégyenkezve —, hogy lányomnak, Gizinek mondom majd el az esküvője napján.

— Ha így gondoltad, akkor jól gondoltad — szólt Gögh Simon, és karját meghitten az asszony vállára tette.

— Na most mi szépen hoppon maradtunk — sóhajtott Kürti csalódottan.

— Márpedig így nem lehet vendégekkel bánni — tette hozzá Varga. — Ti szépen megegyeztek egymással, mi meg a trágyabűznél maradunk. Hát bizony, ezt nem hittem volna rólatok.

Steiner Gábor a szenátorra pillantott. Sokatmondón egymásra mosolyogtak.

— Na jó — szólt erre Simon tréfásan —, hogy ne maradjatok a trágyabűznél, elmondom, hogyan történt az egész. Amikor Jusztival együtt maradtam, eloltottam a petróleumlámpát, és feléje indultam ... Emlékszem, nekem akkor valahogy álomnak látszott a szoba, a tiszta, illatos ágy meg a Juszti, aki várt rám. Zavarban voltam, a szívem vert, nem tudtam, mit szóljak, hogyan mondjam meg neki... És amikor melléje feküdtem, azt kérdeztem tőle), nem érzi-e rajtam az istállószagot. Ezt meg kellett kérdeznem, és tőle kellett hallanom, hogy nem, nem érzi ...

— Én másra emlékszem — tette hozzá csendesen Juszti —, arra — folytatta —, hogy amikor megöleltél, mélyen felsóhajtottál, és azt mondtad nekem: „Juszti, még soha életemben ilyen puha, tiszta ágyban nem aludtam.“ Ezt mondtad nekem Simon, és én ezt sosem xfelejtem el.

— Szóval, az ágyat dicsérte, nem téged — jegyezte meg gúnyosan Kürti.

— Az a szép benne, Józsi — szólt Steiner —, hogy az ágyat dicsérte, és az is szép benne, hogy Simon is, Juszti is másra emlékszik, mégis a két emlék olyan, mint két ikertestvér. Hasonlítanak egymásra. Nagyon is hasonlítanak — ismételte tűnődve, mintha a maga házasságában kutatott volna ilyen egyszerű, vonzó, varázslatosan szép emlék után, amely két embert egy egész életre összeköt.

A társaság még vagy fél órát együtt maradt, egyről-másról beszélgettek, tréfálkoztak, mulatságos történeteket mondtak el, ki hogy babrált ki egy-egy hekussal.

Steiner Gábor állt fel elsőnek, menni készült. Hiába tartóztatták, hogy maradjon éjszakára, elhatározásából nem engedett. Megköszönte a háziasz* szonynak a vendéglátást, és elköszönt a társaságtól. Gőgh és Varga a hídig kísérték, Varga felajánlotta, hogy vele tart* úgyis dolga van másnap a városban, de Steiner erről hallani sem akart, ós hogy a vitának véget vessen, a hídfőnél gyorsan felült kerékpárjára, és jó éjszakát kívánva elszáguldott.

Szép, száraz, holdvilágos este volt, a hűvös levegőben mintha hervadt levelek zízzenése hallatszott volna. A néptelen, csendes országúton a változó tájakat ismert, egyhangú őszi neszek kísérték, ágak ropogása, levelek halk hullása. Ebben az őszi csendben volt ideje elgondolkozni a maga és azoknak az életén, akiket szeretett.

Igor Grossmann: Női portró

URR IDA:

Álomi táj

A fű szintén zöld volt, de az a zöld kikeverhetetlen és ha a szél véqtqperdült rajta,

meqérezle, hogy álmok vannak a hajszálnyi fűfejekben, lepkékről álmodoznak, színekről, lebeqö szárnyról, hegycsúcsokról, melyek kiemelkednek a búcsúzó napkorong lángjából... abban a tájban van valami feledhetetlen, talán ezért, talán azért költő ott lettem.

DÉNES GYÖRGY:

Csönd, csönd

Csönd, csönd. Éjfélbe hajló óra. Nézzük egymást. Vágyunik a szóra.

Nézzülk egymást. Arcodon árnyék. Cscilk szemed él. Szemed kiált még.

Emlékszem. Zafír volt. Zúgott a nyár. Két csillagát ki hozza vissza már?

Nő, nő a csönd. Belül is árad. Telünkben letarolt ágak.

1974. X. 29.

4