Új Szó, 1974. október (27. évfolyam, 232-257. szám)
1974-10-27 / 43. szám, Vasárnapi Új Szó
Azer bá j dzsá n ba n j á rta m N egyvenfokos hőség, viharos erejű szél és mindenütt a kőolaj nehéz, kellemetlen szaga. Ezek egy teljesen normális nyári nap meghatározói Bakuban, az Azerbajdzsán SZSZK fővárosában. Egy ilyen júliusi napon indultam el első bakui felfedező utamra. A Nemzeti Parkban kezdtem, hallgatva bakui barátaim tanácsaira. A park nagy teraszáról gyönyörű kilátás nyílik a városra. Óriási, fehér kőrengeteg tárult elém: lapos tetejű egyemeletes házacskák, mecsetek, minaretek, modern toronyházak, fúrótornyok százai. Ez Baku: a középkori Kelet és a huszadik századi Európa találkozóhelye. Az Apseron-félsziget déli részén elterülő, majdnem 1,5 milliós város büszkesége és lakosainak kedvenc pihenőhelye a Primorszkij (Tengerparti) bulvár. Karcsú pálmák, árnyas róA főoltár. zsalugasok, gondozott játszóterek, csendes kis teázók és szökőkutak tucatjai teszik itt kellemessé a pihenést. Jómagam is gyakran meglátogattam ezt a csendes, árnyas ligetet a város központjában, mert az a merész eűhatározásom, hogy a rendelkezésemre álló három nap alatt mindent megnézzek Bakuban, meglehetősen fárasztó feladatnak bizonyult. Az ókori görög, római és arab történészek a Tűz Országának nevezték Azerbajdzsánt. A terület kőolajforrásai- r61, örökké égő földgázfáklyáiról már Afanaszij Nyikityin és Marco Polo utazók is megemlékeztek. Talán furcsán hangzik, de ma nem a csodálatos középkori épületek, hanem a fúrótornyok Baku szimbólumai. Ezek a fáradhatatlan, örökké mozgó óriások láthatók az Öváros apró terein, az új negyedek sugárútjai mentén, a kopár sztyeppén, a Kászpi-tenger vizén. Egyszóval mindenütt, mert a kőolaj — a fekete arany — Baku jelene és jövője. Az Övárost mintha az Ezeregyéjszakából feledték volna itt. A tenyérnyi teret a Szinik-Kala mecset minaretje árnyékolja. A kopott macskaköveken fekete ruhás, lefátyolozott, hajlott hátú öregasszony tipeg. „Szalam“-mal köszön a nagy bajuszú öregnek, aki otthonosan üldögél a járdára terített szőnyegen. Apró erkélyek nyúlnak a tér fölé. Néhol szinte össze érnek. Valamennyit vadszőlő futja be, vagy napszítta vászon árnyékolja. Itt nincs gyerekkacagás, pezsgő élet. Ez a városrész a haldokló múlt jelképe. A negyedet már hét évszázada uralja és védi az örökifjú Leánytorony. Ez a karcsú középkori építmény a város védelmét szolgálta. Sohase került az ellenség kezébe, innen kapta a nevét is. Az öregek gyakran mesélnek egy legendát, amely arról szól, hogy háborúskodás idején itt őrizték a hajadono- kat. A legenda szerint azért nem esett el soha a torony, mert a védők a lányok kedvesei voltak. a 1974. X. 27. A toronytól északra, jellegzetesen bakui módon, teraszosan ereszkedik, majd újra emelkedik az út a Sirvan- sahok csodálatos palotájához, a XV. századi építészet remekéhez. A díván kör alakú, nyitott, fülkés tanácskozóhelye eredeti szépségében tárul a látogatók elé. Kőcsipkék, keleti orna- mentumú, színes márványpadló, élénk színű arabeszkek díszítik ezt az egyedülálló építményt. A palota fürdője arról árulkodik, hogy itt a tisztálkodáson kívül élénk társasági élet folyt. Hiszen ez volt az egyedüli hely, ahol a sah feleségei drága ruháikkal, ékszereikkel dicsekedhettek. A nők elnyomásáról beszól a palota mecsetjének hátsó kis kamrája is, mely nagyon szegényes, szinte kopár, s ahová csak egy kis ajtó vezet kívülről. Itt imádkoztak a nők, s ide is csak hétrét görnyedve léphettek be. A Korán ugyanis szigorúan megkövetelte a nők alázatosságát. Láttam Bakut. Barangoltam a szűk sikátorokon, s fejem fölött összeértek az erkélyek. Megmásztam a Leánybástya több száz lépcsőjét, hogy a magasból csodálhassam Baku fennkölt panorámáját. Fejet hajtottam a 26. bakui komisszárnak, a Nagy Október mártírjának síremléke előtt. Utaztam a metrón. A Primorszkij bulvár egyik teaházában, a vendégek szemeinek kereszttüzében, szemrebbenés nélkül kiittam a keserű, méregerős zöld teát. Fürödtem a Kaspi-tenger harmincfokos, rettenetesen sós vizében. De nem láttam Még sok mindent nem láttam, mert Baku már világváros. Ott délen, Európa és Ázsia határán. Ide nem lehet nem visszatérni. A TÜZIMÄDÖIK PARADICSOMA A Szurahani településen, amely már lassan beolvad Bakuba, érdekes építészeti emlék található: a tűz temploma. Indiai kereskedők építették a bakui kán kegyes engedőimével 1713-ban. A templom, egyes adatok szerint, egy nasonló ősi építmény helyén áll. Azerbajdzsán ugyanis századokkal ezelőtt a tűzimádók hazája volt A tudatlan nép gyakran emelt oltárokat a földgáz természetes forráshelyedn keletkező „öröklüzek“ fölé. A szurahani Atyesgjah indiai ima- ház körül idővel szűk cellák épültek a zarándokok számára, és kialakult az imaház mai, ötszögű formája. A cellák bejárata fölött különböző nyelvű és idejű felírások olvashatók. A legértékesebb feliratok az ősi szanszkrit nyelven íródtak, és főleg a verstöredékek egyedülállóak. Amikor 1883-ban az utolsó indiai tűzimádó elhagyta Atyesgjahot, az oltár tüzel kialudtak. ŐSKORI KÉPTÁR Azerbajdzsán területe már a kőkorszakban lakott volt. Az ősi Kobisztan A Sirvan-sanok palotájának komplexuma — műemlék. kőrengetege, a Dzsingarbag, Kjanyiza- dag, Bejugdas és Kicsigdas hegyek több tízezer éves történeteket mesélnek. Itt láthatók a világ egyik legérdekesebb sziklarajzai. Figyelemre méltó a rajzok keletkezésének széles történelmi időszaka és gazdagsága. Őskori állatok, vadászat, halászat, harcok, az emberek szórakozása és mindennapi munkája olvasható le az óriási, kopott sziklákról, melyek évszázadokon át menedéket és otthont nyújtottak az embereknek. A legmagasabban fekvő lapos sziklákba jellegzetes, kör alakú üregeket, „edényeket“ véstek, melyek az esővíz és az áldozati vér tárolására szolgáltak. Kőszerszámok, cserépedények töredékei, füstös sziklák maradtak itt a volt pezsgő élet tanújaiként. Figyelemre méltó, hogy még az időszámításunk szerinti I. században is éltek itt emberek. Ide menekült a helyi lakosság a kaukázusi albanok, a római légiók elől. Ennek bizonyítékaként olvasható itt egy latin felirat, melyet üomitianus császár XII. légiója vésett a sziklafalba. UTAZÓ DIÁKOK Baku és a Kászpi-tenger már messze mögöttünk maradt. Az út jobb oldalán a Kaukázus nyúlik a magasba, balról végeláthatatlan sztyepp húzódik. Az autóbusz egyenletes gyorsasággal halad távoli célja felé. Űtitársaim, mint jómagas is a Szovjetunió egyetemein és főiskoláin tanuló külföldi diákok. Vidáman kezdtük a napot. Énekeltük a Katyusát, megtapsoltuk az arab fiúk és a vietnami lányok énekét, de most már dél van, és nincs erőnk mozdulni A városban minden családban átlag hat gyerek van. Az övék a város. Ök uralják az utcákat, a parkokat, a tereiket. Ott láthatók nagy bevásárlótáskákkal az üzletekben és a piacon. Felügyelnek kistestvérükre a játszótéren* eljárnak értük az óvodába. Legjellemzőbb tulajdonságuk, hogy nagyon illew delmesek, jól neveltek. Minden ismerős és ismeretlen felnőttnek köszönnek, elviszik az öreg nénik táskáját, szívesen adnak felvilágosítást az ideérkező idegeneknek, mert a várost úgy ismerik, mint maszatos kis tenyerüket. Megkérdeztem az egyik, talán nyolcéves kisfiút, hány testvére van? — Hat — hangzott a válasz, de látva Kissé csodálkozó arcomat, még hozzátette: — Az nagyon jó, hogy ennyien vagyunk. Többet segíthetünk anyunak, és a focira is több idő jut. Ök a város, Azerbajdzsán jövője: ezek a rohangáló, hangoskodó, szurtos kis ördögök, akik mindent gyűjtenek, és imádják a fagyit meg a focit. JAFFAR NEM LÁTTA A KÁN PALOTÁJÁT Romantikus, sokszor félelmetes út vezet a Kaukázuson át a volt Seid kánság csodálatos fővárosába, Sekibe. A kaukázusi városka máig megőrizte keleties voltát. A szűk utcácskák mindkét oldalán apró üzletek sorakoznak. Előttük - a mesterek a vásárlók és a járókelők szeme láttára készítik áruikat: a híres seki selymet, a díszes ötvösmunkákat, a tipikus kaukázusi kocsmákat, a „papahá“-t. A város öregjeinek találkozóhelye ma is a törökfürdő, Az Apseron-félszigeti Szurahani településen levő Atyesgjah templom, az indiai tűzisten temploma egy XIX. századi rajzon. sem. Minden ablak nyitva, hogy egy kis levegőhöz jussunk. Dől rajtuk be a por, rólunk meg a veríték. Serge, a kongói fiú, esküdözik, hogy ilyen meleget még nem ért. A finn Patrick szaunához hasonlítja az autóbuszt. A lengyel Janek vetkőzik, az arabok bágyadtan hallgatnak. Csak Tuan-Hung figyeli egykedvűen a tájat, ö már három éve tanul Bakuban, s'úgy látszik, megszokta már ezt a klímát. Már késő délután van, amikor feltűnik előttünk Mingecsaur, utunk célja. A GYEREKEK VÁROSA Mingecsaur a vízi erőművel egyidő- ben épült, melynek első sorozata 1945- ben kezdett működni. A Kaukázuson- túl legnagyobb erőművét a komszomo- listák építették. Ök lakják a fiatal várost, amely már azóta Azerbajdzsán egyik legjelentősebb ipari központja lett. Ám nem ez a város érdekessége, hanem a gyerekek. amely még a XVIII. században épült. A’ hamisítatlan keleti bazár képezi a város központját, mellette a vén kara- vánszeráj és a teaház. Seki büszkesége a kánl citadella, melynek falai közt a XVIII—XIX. században egész sor épület állott: a Téli Palota és a csodálatos kert gyönyörű pavilonokkal. Ma már csak a kánok kétszintes nyári pavilonja áll. Feszült figyelemmel hallgattuk vezetőnk elbeszélését a két vén platán alatt, melyek egyidősek a palotával. Ez a pavilon az azerbajdzsán népművészet remeke. A sebeke-fából faragott ablakrácsok, kézzel szőtt szőnyegek, melyek finom, színes rajza megismétlődik a mennyezeten, csatajelenetek a falakon — ez mind a helyi kézművesek művészi munkája. Az egész palota fából készült egyetlen szeg nélkül. Minden darabkáját tojásfehérjével ragasztották össze. Már végigjártuk a nyári lak szobáit, amikor megállapítottuk, hogy faffar, a kuvaiti fiú eltűnt. Keresése nem tartott sokáig. Az egyik földszinti terem sarkában mozdulatlanul ült, a szőnyegen. Nem értettük, mit csinál ott. — Álmodozom — felelte. Azután elmesélte, hogy srác korában a nagymamája nevelte, és az ő házában éppen ilyen szőnyeg volt. Ott szokott üldögélni, és majszolni a sok édességet. Most már értettük. Jaffar gyermekorvos lesz, jövőre diplomázik, s már öt eve nem járt hazájában. Ahogy ott ült, összehúzódva, küszködve a honvággyal, az volt a meggyőződésem, hogy Jaffar biztosan jó orvos lesz. Elképzeltem őt, hogyan simogatja egy gyerek lázas arcocskáját, s mesél neki arról, hogy amikor ő is ilyen kisfiú volt... Elbúcsúztunk Azerbajdzsántól, az égbe nyúló, hósapkás Kaukázustól, a forró déli nyártól és egymástól. Azóta jönnek — mennek a levelek. Valamennyiben ott a hűvös kérdés: Emlékszel? Emlékezem. GŰRFÖL ZSUZSA
