Új Szó, 1974. október (27. évfolyam, 232-257. szám)
1974-10-27 / 43. szám, Vasárnapi Új Szó
, Paluš erdész és Brezl- a sebesülteket. A kíván- annyit válaszoltak, hogy (jel dói el minden, amiének át kell mennie a i ez sikerül, reggel két- ket és aztán ... már reggel óta a legült, és leste a partizá- tájban megérkeztek az t>biek is. Néhányan galy- [ágyat cipeltek, másak Amint az elsők felbuk- Irej olyan gyorsan csú- csuklóját mind lehor- záno\f. Sok volt a sebe- harcokban. Az elfogott ikról tanúskodnak, s ar- ös Hadsereg, amely egy- frontvonalat, félelemmel A kis Ondrej járkált a íreste a tanítóját. A seilt. Az erdő szélén síro- 3k. Ott talált rá Ondrej. : mellmagasságban gép- szét. lták ezt vele? — sikol- karjára vette Ondrejt é. szipogott — partizán leverem. Utálatos fasisz, már nem lesz szükség ákat rövidesen kiűzzük, lehetné}- — magyarázta férfi. a sírást s a földre kényedül a hegyek irányá- elgondolkodott. kijött a házból, az erdő gondolta. Később erősen ;m volt messzire, de az ladt. Ondro egyszer sem a hegyi túrákat. Nem 5 sietett. a nap éppen kikukkan- kz alatta fekvő völgyet rak. A harmattal hintett ia acélból lett volna. Ott tt van a falu. Némelyik ieg lehet különböztetni, ly úgy csillog, mint egy zet gépcsarnoka. A mé- iti bizottság épülete. És t végén, az az Iskola, nézett a távolba, aztán r sziklához. Emléktábla Szén a helyen áldozták nkért...“ dátum és ne- Michal Bednár neve is, cözben szedett mezei vl- helyezi és leül. Sokáig mdölkodik: ttük azt az iskolát. Piros tszótér. Ősszel megkezdje lesz figyelmes. Vala- de már hallani a lihe- apját látja, amint balbátodat, fiam. Esni fog. nondja az öreg, mellére nekitámaszkodík a szikiakkal árasztja el a völ- etés, sőt a háztetők is >m is föld volna, hanem MDOR KÁROLY fmrdítása si István felvétele C™ emélyesen sohasem találkoztunk. Mégis ismertem gyerekkorom óta. Legendás alakká nőtt az emlékezetemben, valami halvány ragyogás vette körül, amit nem fakítottak meg az évek. A pelsflci születésű Szőke Istvánról való elképzeléseimet azok az emberek táplálták, akik ifjúságom Idején hozzánk Jártak, beültek esténként egy kis tereferére, felelevenítették közös küzdelmeiket, az első világháborúban és a Magyar Vörös Hadseregben töltött éveiket. A dohányfüstös kis konyhában gyakran szóba került a két Szőke fiú, Pista és Károly neve, akik a gimnáziumból, az iskola padjából kerültek a vörösök soraiba, mint önkéntesek. Derekasan küzdöttek az összeomlásig, átvészelték a román intervenciós csapatok fogságát. Később Károly Pestre került, építészmérnök lett, István pedig idehaza élt egy ideig, megnősült, majd a munka- nélküliség elől kivándorolt Kanadába. Itt kapcsolódott szorosabban a munkásmozgalomba, éveken, évtizedeken át szerkesztette a Kanadai Magyar Munkás című baloldali lapot. 1935-ben lépett be a Kanadai Kommunista Pártba, s kommunistaként küzdött a dolgozók igazáért. Szíve azonban haza húzta, a hosszú távoliét után haza vágyott. 1961-ben hazaköltözött — Magyarországra. Itt bekapcsolódott az országépítő munkába. 1964-ben h.alt meg Budapesten ... Felesége, Ssőke Zsuzsanna néni, aki ázintén pelsőci születésű, gyakran hazalátogat a hegyes-völgyes Gömörbe, testvéreihez, rokonaihoz. A jó múltkoriban Pelső- cön felkerestem. Kíváncsi voltam, milyen volt az életük Kanadában, az annyit és annyiszor emlegetett gazdag földrészen... Nézem a Zsuzsi xnéni arcát, amelyen mély nyomokat hagyott az Idő, a munka és a gond. Haja ősz már, de szeme élénken csillan. Tekintete valahová a messzeségbe réved, emlékek után kutat, s ahogy megszólal, olyan ízesen, ízes-palócosan ejti a szót, mintha ki sem mozdult volna Gö- mörből. — A férjem 1926 ban szállt a tengerre, én egy évvel később, 27-ben mentem utána. Mezőgazdaságban dolgozott, egy farmon kapott munkát. Szántott, vetett, aratott, tette, amit kell. Én hozzá költöztem és szintén ott dolgoztam a gazdaságban. Három és fél évet töltöttünk ott, mint gazdasági cselédek. Nehéz, kemény munkát végeztünk. — Ez a farm melyik részén volt Kanadának? — Nyugati részén, de fent, egészen északon. Nagyon zordon volt arra az éghajlat, csontot hasogató fagyok voltak, 40—50 fokos hidegek is előfordultak. Október végén leesett a hó és áprilisig el sem olvadt. Ügy éltünk ott, mint a világ végén. — Mennyit kerestek? — Hogy is mondjam... megkaptuk a bérünket, mint régen a hazai mezőgazda- sági cselédek. Átlagban 450 dollárt ikerestünk. — Havonta? — Hogyisne. Évente ... Ebből az összegből kellett fenntartani magunkat, fát, szenet, mindent nekünk kellett bevásárolnunk. v — Később hová költöztek? — Délkeletre, Torontóba. Azt gondoltuk, a nagyvárosban talán Jobban megélünk, emberibb körülmények között dolgozhatunk. — Pista bácsi ott került közelebbi kapcsolatba a munkásmozgalommal? — Igen, ott... A városban alaposan csalódtunk reményeinkben. Férjem nem kapott munkát, hiszen nagy volt a munkanélküliség. így hát alkalmi munkából tengettük életünket. Az emberem használt bútorokat javított, csatornát ásott, csipp- csupp munkákat végzett. Torontóban ösz- szelsmerkedett a hasonszőrű munkanélküliekkel, kapcsolatba került a kommunista érzelmű magyar munkásokkal. Kezébe került a Kanadai Magyar Munkás, megtetszett neki a lap és .0 is tollat fogott, cikkeket írt a nyomorúságról, Igazságtalanságokról. 1932-ben egy cikksorozatot írt a lapba, amolyan visszaemlékezés félét, az volt a címe, hogy „Érettségi találkozó Rozsnyón“. — Tudja Zsuzsi néni, hogy ö együtt járt a gimnáziumba Fábry Zoltánnal? Fábry Zoltán meg is emlékezett erről. — Igen. Gyakran emlegette Fábryt. A férjem a testvérével, Károllyal került fel Rozsnyóra és egy diákszálláson laktak Fábry Zoltánnal. Azt hiszem, másfél évig laktak együtt. Fábry már Idősebb diák volt, kikerült a gimnáziumból, aztán nem is találkoztak többé, csak 1964 januárjában, amikor a férjem húgával együtt felkereste Fábryt. — Ez közvetlenül Pista bácsi halála előtt volt. /— Igen, a férjem rövidesen meghalt... Szóval amikor bekopogtatott Fábryhoz, az írót karosszékében találta. Csak nézett rá és sehogyan sem akarta megismerni. Pista akkor azt mondta neki: „Hát nem emlékszel, együtt laktunk Rozsnyón, a diákszálláson? Ekkor megismerte és nagyon megörült neki. Mind a ketten elkeseredtek, hogy annyira megöregedtek, hogy rá sem ismernek egymásra ... S most iktassunk ide egy passzust abból a cikkből, amelyben Fábry e találkozást idézi: „Kopognak. Nyílik az ajtó. Idősebb, mosolygó arcú férfi mutatkozik be: Szőke István... majd magyarázón: Rozsnyó ... , Mács-kamara. Felderül az arcom: Szőke Pista áll előttem, aki valamikor diák lakótársam volt Rozsnyón a Mács- kamarában. Régi diáknyelven kamaráknak hívták a diákszállásokat... Ide hozta fel Pelsőcről az apjuk, a keménykötésű ácsmester, a két Szőke fiút: Károlyt és Pistát. Én akkor már nagydiák voltam: hatodikos, tehát kamarafőnök. El lehet képzelni, mi mindent kavart fel bennem Szőke Pista váratlan betoppanása. A Mács- kamara az ifjúság volt. Az első, a legszebb ifjúság: a diákkor... Ültünk egymással szemben, nézzük egymást, és az édes diákemlékek felidézése után ránk száll a szomorúság. Szőke István 1961-ben hazajött Magyarországra, de nem tudott megnyugodni, öt, a világosavargót, a kanadai magyar kommunista főszerkesztőt, élete végén a nagy magyar szétszóródás bántotta, ez az óriási lélek-, nyelv- és vér- veszteség, mely a legjobbak kínzó fájdalma volt... A kivándorlások és az elveszett milliók fájtak ennek a világjáró magyar kommunistának. Visszahozni őket: ez volt az álma. járta az országot: összetartani, összefogni a kintről visszajötteket és a szocializmus egységébe fogni: ez volt utolsó kirótt és vállalt feladata és hivatása ... Beszélgettünk, darvadoztunk. Meg- ltta a feketéjét, elbúcsúzott. Utána néztem az ablakból; aztán eltűnt a kanyarban. Sose fogom többé látni. Meghalt... Meghalt Szőke István, a párt és a munkás- mozgalom régi harcosa. Egyre gyakrabban és egyre sort szakítóbban halnak meg. Jaj, ne feledkezzünk meg róluk: ők voltak a kezdet, a nehézséget, a bajt vállalók, a világba űzöttek, az illegalitásba ózont le- helők. ök voltak az indítók és az állhatatosak. A legnehezebb időkben egyformán kiállók és kitartók. Régi kommunisták.“ E kitérő után kanyarodjunk vissza a kanadai esztendőkhöz. Hogyan került Pista bácsi a Kanadai Magyar Munkás élére — faggatom Zsuzsika nénit. — Ha jól emlékszem — mondja — 1935- ben a férjem kapott egy levelet, illetve egy táviratot, hogy kapcsolódjon be a lap szerkesztésébe, vegye át a lapot. Nem gondolkozott sokat, vállalta a Kanadai Magyar Munkás szerkesztését. Elutazott s mi két hét múlva utána mentünk. Amíg 1961-ben haza nem jött, ő szerkesztette a lapot. — Tudom, anyagi nehézségekkel küzdött a lap. — Nagyon nehéz volt fenntartani, de segítettünk magunkon, illetve a kanadai magyar dolgozók segítettek a lapot életben tartani. Ahol csak magyarok voltak, úgynevezett piknikeket, társas összejöveteleket rendeztek, s a bevételt a hetilap javára fordították. Gyűjtőíveket is készítettünk, így szedtük össze a lap megjelenéséhez szükségei költségrevalót. Ez a munkáslap Irányította a Kanadában élő magyar dolgozók javarészét, ez tájékoztatta őket a politikai, gazdasági és kulturális eseményekről. Nem csak kommunisták Járatták, pártonkívüliek is, gondoskodtunk róla, hogy minden magyar házhoz eljusson. A párttagok házról házra jártak, úgy terjesztették az újságot. A második világháború Idején nagy szolgálatot tett ez az újság, az ott élő magyar dolgozókat felvilágosította, helyes irányba állította. — Természetesen voltak burzsoá. polgári irányzatú magyar lapok is. — Igen. Reakciós lapok is, de egy idő múlva sorra „bedöglöttek“. — Tulajdonképpen miért költöztek vtsz- sza az óhazába? A honvágy? — Hogy őszinte legyek, nem akartunk ml olyan sokáig kint maradni, de az áldatlan körülmények nem engedték, hogy hazatérjünk. Nem Is tudtunk volna abban az időben annyit összehozni, hogy elégséges legyen a hajójegyre. A háború is közbejött. aztán megszületett az első gyermekünk, majd a második. Akkor Idehaza, Európában is nagyon nehéz Idők jártak, a fasiszták voltak uralmon. A háború utáni évek végre meghozták-az alkalmat a hazatelepedésre. Igen. A honvágy is húzott... annyiszor elfogott a honvágy, különösen tavasszal. — Nehéz volt a kanadai életformát megszokni? — Nagyon nehéz. Mások voltak az emberek, a szokások, minden idegenül hatott. Megmondom őszintén, sohasem tudtam teljesen megszokni. Aki megtanulta a nyelvet, annak könnyebb volt. jobban boldogulhatott. Sajnos, nekem nagyon nehéz volt az angol, csak konyhanyelvi fokon tudtam elsajátítani, ez viszont kevés volt a boldoguláshoz. Ha valami (i.t’yes- bajos dolgom akadt, meg kellett kérni valakit, aki jól tudott angolul, segítsen az elintézésében. — Kanada óriási ország, sokfajta ember él benne, főleg franciák, angolok és p nagyvilág különböző néptöredékei. Milyen volt a helyzetük akkoriban a bevándorlóknak? — A helyzetük nem volt irigylésre méltó. A húszas évek derekán nagy volt a munkanélküliség Kanadában Is. Még a kisebb városokban Is nagyon sok gyárat leállítottak, a munkások az utcára kerültek. A helyzet csak közvetlenül a második világháború előtt változott meg, amikor óriási mennyiségű hadifelszerelést kezdtek gyártani, ekkor a munkások helyzete is jobbra fordult, persze a haszon tetemes részét a nagyvállalkozók, fegyvergyárosok vágták zsebre. — A kivándorlókat nagyon kizsákmányolták? — Azok voltak a legelesettebb emberek. Kanadában a gyönyörű, modern országutakat, a sok ezer kilométernyi vasutat kivándorlók építették, ők vállalkoztak mindig a legnehezebb munkára, Jobb lehetőségük nem volt. Leginkább az olaszok, ukránok, lengyelek, magyarok, szlovákok építették az utakat, vágták az őserdőben a fát, vagy cselédeskedtek a farmokon. — Mikor vált lehetővé a hazatérés? — Mint már említettem, a háború után. Akkor már a nagyobb lányom leérettségizett, szeretett volna főiskolára kerülni. Bár jó tanuló volt, gondoltuk, nehézségei lesznek az egyetemi felvétellel, hiszen kommunista szülők gyermeke. Ha mégis felvették volna ... honnan teremtettünk volna annyi pénzt, amennyi szükséges a főiskola elvégzéséhez. Kanadában ez nagyon sokba került akkoriban. Elhatároztuk hát, hogy hazajövünk, s a lányom Pesten folytatja iskoláit. Azzal a titkos gondolattal indultam haza lányaimmal 1948-ban, hogy ha mi hazaköltözünk, férjem Is rövidesen utánunk jön. Mert akkor ő még nem Jöhetett, nem hagyhatta sorsára a Kanadai Magyar Munkást. Sajnos, csak 13 év múlva Jöhetett utánunk, 1961- ben és néhány év múlva meghalt. — Zsuzsika néniék mihez fogtak, miután Magyarországra költöztek? — A lányaim Iskolába kerültek s néhány kanadai családdal Vecséstől két kilométernyire egy tanyán megalakítottuk a Kanadából hazaköltözött családok termelőszövetkezetét. Ott dolgoztam én húsz hónapon át. Szívesen dolgoztam ott, mert úgy éreztem, magunknak, magamnak dolgozom. — Milyfen érzés volt annyi év után megpillantani a hazai földet? — Mikor a határra érkeztem és leszálltam a vonatról, úgy éreztem, megmozdul alattam a föld. Megható, boldog érzés volt újra honi levegőt szívni, gyönyörködni az ismerős tájakban. Éreztem, megéreztem, hogy csak itthon lehetek boldog. Csak azt sajnálom, hogy a férjem nem lehet velünk. — Később aztán Pestre került Zsuzsika néni. — Igen, amikor a nagyobbik lányom férjhez ment. Én természetesen hozzájuk költöztem. De ott sem tudtam munka nélkül élni, több helyen dolgoztam, úgy éreztem, nekem is építeni kell az országot, az én kis munkám is számít... Aztán végre hazajött Pista is... boldogok voltunk, hogy együtt a család. A sors azonban kegyetlen volt, elvette tőlünk... Zsuzsika néni hangja megfárad, régi emlékeken tűnődik, talán az ifjúságára gondol, amely olyan gyorsan messze szállt. Csöndesen elköszönök. Emlékezzen tovább ... Dénes György ÓCEÁNON INNEN, ÓCEÁNON TÚL
